„Hangot ad a kimondhatatlannak” – Jon Fosse Reggel és este című csodálatos kisregényéből készült nem kevésbé csodálatos előadás

Születés és halál – valójában ez a két legfontosabb eseménye életünknek, minden más csak jól-rosszul sikerült közjáték. Ahogyan igazán a napból is csak a reggel és az este a miénk, a többi perc-óra a kötelességé és az álmoké. Johannes, a halász nem gondolkodik erről túl sokat, csak él, mint az ősei is: hangos sírással beveszi a világot, felnő, megnősül, gyerekei születnek, barátja lesz, cigarettára gyújt, kávét főz, kenyeret szel, megöregszik, talán meg is hal. Jon Fosse pedig úgy mutatja meg mindezt százoldalas remekművében, hogy az ember nem gondolhat másra, mint hogy már csak ezért az egyetlen vékonyka kötetért megérdemelten járt neki a 2023-as Nobel-díj. 

A balladisztikusan sűrű, mégis messze a szavakon túlra áradó szöveg elsőre nem kívánkozik színpadra. Hogy a számomra az évad legszebb előadása lett belőle, az Bérczes László kivételes látásának köszönhető. Nem először nyúlt rendezőként a norvég íróhoz: a Kaposváron bemutatott Tél, de különösen az Őszi álom hasonlóan érintették meg az időt egy színházi estnyi, kitágított pillanatra. Abszolút rezonálva a fossei lényeggel, amelyet a Svéd Akadémia annak idején így fogalmazott meg: „hangot ad a kimondhatatlannak”. 

És köszönhető a csodálatos Mészáros Sárának, aki ugyanúgy érti és érzi ezt a kimondhatatlant, s most, a harmadik közös munka Reggel és estében bábaként, feleségként, lányként úgy ragyog egyszerű fehér ruhájában a csupán egyetlen fényajtó megvilágította fekete térben, hogy az ember alig tudja levenni a szemét róla. Pedig egyszerű, hétköznapi ragyogás ez, nincs túltolva sem hangsúly, sem gesztus. Ahogyan nincs túltolva semmi az ezúttal társaiul szegődő Pál Andrásnál és Rozs Tamásnál sem: előbbi maga Johannes, utóbbi Peter, a barát, vagy ha úgy tetszik, Peter, a csónakos, aki soha nem tolakodó csellószóval, szelíden, de kérlelhetetlenül ringatja át jó halásztársát a túlsó partra. 

„Fájni fog?, kérdi Johannes 
Ahová mi megyünk, ott nincs test, ami fájjon, mondja Peter De a lelkünk, a lelkünk nem fog fájni?, kérdi Johannes Ahová mi megyünk, ott megszűnik mindkettőnk lelke, mondja Peter 
Jó lesz ott nekünk?, kérdi Johannes 
Se nem jó, se nem rossz, csak végtelen nyugalom és egy pici derengés, és fény, bár szavakkal nem lehet elmondani, amire nincs szó, mondja Peter” 

Írja Fosse a kötet végén, és hangzik el, ahogyan szinte a könyv összes mondata, szó szerint az előadás végén is. Ami, bár a javarészt a halálról és az azzal való megbékélésről szól, az ehhez szükséges egyszeri és megismételhetetlen életünkről beszél.

Jon Fosse: Reggel és este. Ördögkatlan Produkció, Jurányi Ház. Rendezte Bérczes László.

Nyitókép: Éder Vera