A történelem értelme és közepe az, hogy az Isten ma belép a világba

„Az embert megváltó Jézus Krisztus a világtörténelem középpontja”, írja II. János Pál a Redemptor Hominis kezdetű enciklikájában.

Jézus születése tehát az origo; könnyű megértenünk, hiszen az időszámításunk is ezt fejezi ki: Krisztus előtti események, és az utániak. Még a kommunisták sem változtattak ezen, csak ők úgy tettek, mintha nem is az lenne, ami. (Az ilyesmihez nagyon értettek.) Az „időszámítás előtt” és „időszámítás szerint” trükkel kivették a lényeget, és azt hitték, bedőlünk nekik. Mint az orosz tanárok, akik nyolc év alatt – amíg kényszerből e nyelvet tanultam – soha nem árulták el nekem, hogy a voszkreszenyije, vagyis a vasárnap, azt jelenti: feltámadás.

Ez a fontos pillanat tehát sok síkon értelmezhető. A legfontosabb természetesen az Isten megtestesülése, és a megváltás műve. De ha hagyjuk a transzcendenst (nem lehet, mert a kettő elválaszthatatlan, de ha mégis) csak a történeteket, a szimbólumokat nézzük, az is mindannyiunk számára érthető, mert valamennyien ebbe nőttünk bele, kétezer (emberiség), ezer (magyarság), illetve húsz-ötven-nyolcvan (az egyén) éve.

Még Gyurcsány is rendszeresen bérmálkozott.

Minden okfejtésre, érvre található benne igazolás. Békességre, belenyugvásra, az ellenség szeretetére (Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek), de elvhű, szigorú keménységre is (ostort font, és kikergette a pénzváltókat a templomból). Látszólag nem ítéli el a házasságtörő asszonyt, de miután elbocsátja – menj! –, azért még határozottan utánaszól: de többet ne vétkezzél! Ha megütnek, tartsd oda a másik orcádat; hej, hányszor próbálták ezzel belefojtani a keresztényekbe jogos felháborodásukat, vagy beledöngölni őket az agyagba, megtagadva tőlük az ellenállás erkölcsi alapját. Ám amikor csakugyan elcsattan a pofon – a főpap házában, nagycsütörtök éjszaka –,

És bizony az első szentté avatást is személyesen abszolválja, még a kereszten biztosítja a jobb latort: még ma velem leszel a Paradicsomban. Pedig bizonyára rabló, gyilkos, összeesküvő, pedofil gazember. De a kegyelem kiárad rá, mert a kegyelem bárkire kiáradhat, akár érdem nélkül is, mert felülről jön. A kegyelem nem helyesli a bűnt, hanem mentesíti következményei alól az embert.

A karácsony – és általában a keresztény ünnepek – üzenetek is; alkalmat kínálnak a különböző értelmezésekre. Ez egy olyan közös kultúrkincsünk, aminek a célzásait, hátterét külön magyarázatok nélkül is értjük.

És ki-ki felhasználja saját céljaira.

Szép kép, betlehemes játékban is remekül kihasználható a benne rejlő, érzelmekre ható potenciál, a történeti hűséghez azonban nem sok köze van.

A születésről két evangéliumból tudhatunk:

Máté: Nem ír az utazásról, Jézus minden előzmény nélkül Betlehemben születik, úgy tűnik, mintha József eleve ott is élt volna. Jönnek a napkeleti bölcsek; nem királyok, hanem mágusok, akik nem varázslók – megtévesztő a mai jelentés – hanem Zoroaszter vallásának papjai. Nem istállóba, hanem házba érkeznek.

Lukács: Názáretből a népszámlálás miatt mennek Betlehembe, és a születésről annyit tudunk meg, hogy a kisdedet Mária „jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely”. Itt szerepelnek a pásztorok, akik az angyal hívására felkeresik az újszülöttet. Később Jézust bemutatják a templomban, aztán visszatérnek Názáretbe.

Szó sincs szegénységről, hajléktalanságról. Józsefnek Názáretben minden bizonnyal szép háza, rendezett kertje, műhelye, szerszámai és megrendelői, tisztességes jövedelme van. Törvénytisztelő polgárként még várandós feleségével is útrakel, de mivel nem foglalt előre a neten szobát, a tumultus miatt kénytelen beérni az istállóval.

Kérdés, fontosabb-e a szőrszálhasogató forráselemzés, vagy a szimbólumok az erősebbek? Igazán születhetett volna a megváltó odahaza is, középosztálybeli atyjának emeleti szobájában, bárányok helyett a falusi bábaasszony jelenlétében.

Hozzászoktunk, hogy a pásztorokat és a királyokat együtt látjuk, pedig két külön időpontban, külön helyre érkeznek. A betlehemi jászolnál mégis egymás mellé állítjuk őket. 

Ebben lehetne megtalálnunk nekünk is a közösségünket, immár a politika nyelvére lefordítva. Ha egymást nem is értjük, nem is szeretjük, legalább legyen valaki (valami), amit közösen, éppen úgy elfogadunk. Ki-ki szerepeljen a maga evangéliumában, de tekintetét vesse a közös célra.

Nyitókép: MTI/Kiss Gábor