Mint kiderült, sok magyar segítette a nácikat, de számuk eltörpült például a lengyel kollaboránsokéhoz képest.
„A gettó ugyan alig érzékelte – elképesztően megszoktuk a jellegzetes szagot, amely hullák bomlásából, förtelmes latrinákból, túlcsordult kanálisokból és a közeli melaszraktár édes bűzéből kerekedett. A palánkon túl a városnak azonban finnyásabb volt az orra.”
Ezeket a sorokat írta többek között Zsolt Béla holokauszt-túlélő, író a nagyváradi gettó kapcsán. S ezzel az idézettel kezdődik Végső István történész új, Gettóélet ’44 című könyve, amely a Jaffa kiadónál jelent meg, s amely korábban sosem látott alapossággal veszi végig a történelmi Magyarország területén felállított gettókat, gyűjtőtáborokat és egyéb kényszerlakhelyeket a német megszállás idején.
Azt nyilván eddig is ismerte a szélesebb közönség is, hogy voltak gettók, de ugyan ki emlékezett rá, pontosan miről is szólt a gettósítási rendelet, mi alapján dőlt el, hol állítanak gettót, milyen különbségek voltak az egyes kényszerlakhelyek között, vagy hogy éppen bizonyos helyeken végül megtagadták a gettó létesítését, vagy csak kisebb, megjelölt házakba szórták szét a zsidóságot? A neves középkorász Marc Bloch – aki maga is a holokauszt áldozata lett – szerint a történetírás alapja az összehasonlítás, úgy pedig nehéz beszélni akár a magyarországi holokausztról, hogy nem helyezzük nemzetközi kontextusba, illetve a különböző hazai településeken zajlott eseményekről, hogy nem hasonlítjuk ezeket össze egymással.
Végső nem spórolta meg a munkát, könyvében sorra hivatkozza a nagyobb vidéki állami és egyházi levéltárakat, de használja bőven egyetemi könyvtárak kézirattárait,
kiegészítve a nemzetközi és a hazai szakirodalommal, és persze a korabeli sajtót is. (Néhol valódi kuriózumokat is idéz, én még az Országos Széchényi Könyvtárban sem találtam meg például a Tataóvárosi Hírlap vonatkozó számait.) Ez így alapos, ennél lejjebb nem szabad adni a mércét. A könyv hangvétele tárgyilagos, már-már szenvtelen, ami üdvözlendő, hiszen bár minden történésznek lehetnek elfogultságai, és teljes objektivitás nincs, de mégis törekedni kell felé, mint Szent Ágoston isteni városa felé.
A könyv számos ponton szintetizálja az újabb kutatások eredményét, kiegészíti saját eredményekkel, fontos megállapításokra jutva.
Különösen fontos a szerző konklúziója, miszerint bár a német megszállók sok pártra, mozgalomra, szélsőjobboldali politikusra tudtak támaszkodni, „ám még így is messze alulmúltuk a norvég, lengyel és a holland kollaboránsok tömegeit, de ehhez a náci akcióhoz pont elég volt ennyi ember társadalmi aktivitása”.
A szerző leszögezi azt is, hogy 1944. március 19-én a korabeli szemlélet szerint is rendszerváltás történt; az, hogy „kollaborációt” emleget, egy fontos, korábban kevéssé használt cezúrát jelenít meg a német megszállás előtti és utáni közigazgatás között. Ellentétben azzal a, mindössze néhány kutató által erőltetett narratívával, miszerint Hitler 1944 áprilisáig nem is akarta elpusztítani a magyar zsidókat, Végső rögzíti, hogy „a nácik a gyorsan közeledő szovjet front miatt sürgették a zsidótlanítás minél hatékonyabb, de mégis szisztematikus végrehajtását”.
Szintúgy fontos látni, hogy ellentétben a mítoszokkal, miszerint a nyilasok semmit sem csináltak 1944 októberéig, vidéki szinten igenis lehetséges volt, sőt megtörtént, hogy nyilasok vettek részt az internálásokban, bejártak a gettókba a zsidókat fosztogatni, kínozni. Végső a kutatás, de akár az emlékezés új irányait is megjelöli, amikor rámutat arra, hogy a kikeresztelkedett zsidó áldozatokra („konvertitákra”) nem szokás emlékezni, pedig sokszor őket is deportálták, megölték.
A kötet összességében fontos összefoglalója a gettósítás 1944-es történetének, kiterjedt kutatásra épülő, precíz nyelvezetű, példaértékű szakmunka.
Írója, aki eddig főleg szűkebb pátriája történetének kutatásában jeleskedett, ékesen bizonyította, hogy játszi könnyedséggel tud feldolgozni országos témákat, akár Erdélytől Kárpátalján át a mai Magyarország határain belül lévő helyszínekig. Végső a második világháború történetét (is) kutató történészek között így az alapkutatásokra épülő, egyben szintetizáló monográfiát író szerzők foghíjas sorába lépett. A Gettóélet ’44 igényes, fontos munka, többéves, alapos kutatás produktuma, amely megkerülhetetlen könyv lesz a jövő kutatói, illetve a második világháború és a holokauszt története iránt érdeklődő olvasók számára egyaránt.
Végső István: Gettóélet ’44 – A magyarországi vidéki gettósítás története. Bp., Jaffa, 2025, 270 oldalon.
Fotó: A debreceni gettó 1944-ben. Fortepan 200846.
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Az amerikai Kína-szakértő figyelmeztet, hogy azonosítatlan drónfenyegetés jelent meg az amerikai bázisok fölött.
Komoly dolguk akadt a tűzszerészeknek.
Hajmeresztő elmélettel állt elő Szergej Lavrov.
Szergej Lavrov szerint a világban zajló konfliktusok mind Amerika céljait szolgálják, és ezek együttesen egy új világháborút idézhetnek elő.
A szerb elnök arra figyelmeztetett, hogy a jövőben a nukleáris fegyverek is bevetésre kerülhetnek.
És a gyagyások rajongják ezt az elmebeteget.
Az élvonalbeli Kozármisleny női kézilabdázóinak csapatkapitánya számára kiemelten fontos a tanulás. Szakdolgozatát Lékai Mátéból írja.
A hosszú hétvége után megbicsaklott az ellátás, egyre több sofőr szembesül kellemetlen helyzettel
