Gettóhalál ’44 – új könyv tárgyalja a német megszállás sötét történetét

Ezeket a sorokat írta többek között Zsolt Béla holokauszt-túlélő, író a nagyváradi gettó kapcsán. S ezzel az idézettel kezdődik Végső István történész új, Gettóélet ’44 című könyve, amely a Jaffa kiadónál jelent meg, s amely korábban sosem látott alapossággal veszi végig a történelmi Magyarország területén felállított gettókat, gyűjtőtáborokat és egyéb kényszerlakhelyeket a német megszállás idején.

Azt nyilván eddig is ismerte a szélesebb közönség is, hogy voltak gettók, de ugyan ki emlékezett rá, pontosan miről is szólt a gettósítási rendelet, mi alapján dőlt el, hol állítanak gettót, milyen különbségek voltak az egyes kényszerlakhelyek között, vagy hogy éppen bizonyos helyeken végül megtagadták a gettó létesítését, vagy csak kisebb, megjelölt házakba szórták szét a zsidóságot? A neves középkorász Marc Bloch – aki maga is a holokauszt áldozata lett – szerint a történetírás alapja az összehasonlítás, úgy pedig nehéz beszélni akár a magyarországi holokausztról, hogy nem helyezzük nemzetközi kontextusba, illetve a különböző hazai településeken zajlott eseményekről, hogy nem hasonlítjuk ezeket össze egymással. 

kiegészítve a nemzetközi és a hazai szakirodalommal, és persze a korabeli sajtót is. (Néhol valódi kuriózumokat is idéz, én még az Országos Széchényi Könyvtárban sem találtam meg például a Tataóvárosi Hírlap vonatkozó számait.) Ez így alapos, ennél lejjebb nem szabad adni a mércét. A könyv hangvétele tárgyilagos, már-már szenvtelen, ami üdvözlendő, hiszen bár minden történésznek lehetnek elfogultságai, és teljes objektivitás nincs, de mégis törekedni kell felé, mint Szent Ágoston isteni városa felé.

A könyv számos ponton szintetizálja az újabb kutatások eredményét, kiegészíti saját eredményekkel, fontos megállapításokra jutva.

A szerző leszögezi azt is, hogy 1944. március 19-én a korabeli szemlélet szerint is rendszerváltás történt; az, hogy „kollaborációt” emleget, egy fontos, korábban kevéssé használt cezúrát jelenít meg a német megszállás előtti és utáni közigazgatás között. Ellentétben azzal a, mindössze néhány kutató által erőltetett narratívával, miszerint Hitler 1944 áprilisáig nem is akarta elpusztítani a magyar zsidókat, Végső rögzíti, hogy „a nácik a gyorsan közeledő szovjet front miatt sürgették a zsidótlanítás minél hatékonyabb, de mégis szisztematikus végrehajtását”. 

Szintúgy fontos látni, hogy ellentétben a mítoszokkal, miszerint a nyilasok semmit sem csináltak 1944 októberéig, vidéki szinten igenis lehetséges volt, sőt megtörtént, hogy nyilasok vettek részt az internálásokban, bejártak a gettókba a zsidókat fosztogatni, kínozni. Végső a kutatás, de akár az emlékezés új irányait is megjelöli, amikor rámutat arra, hogy a kikeresztelkedett zsidó áldozatokra („konvertitákra”) nem szokás emlékezni, pedig sokszor őket is deportálták, megölték.

Írója, aki eddig főleg szűkebb pátriája történetének kutatásában jeleskedett, ékesen bizonyította, hogy játszi könnyedséggel tud feldolgozni országos témákat, akár Erdélytől Kárpátalján át a mai Magyarország határain belül lévő helyszínekig. Végső a második világháború történetét (is) kutató történészek között így az alapkutatásokra épülő, egyben szintetizáló monográfiát író szerzők foghíjas sorába lépett. A Gettóélet ’44 igényes, fontos munka, többéves, alapos kutatás produktuma, amely megkerülhetetlen könyv lesz a jövő kutatói, illetve a második világháború és a holokauszt története iránt érdeklődő olvasók számára egyaránt.  

Végső István: Gettóélet ’44 – A magyarországi vidéki gettósítás története. Bp., Jaffa, 2025, 270 oldalon.

Fotó: A debreceni gettó 1944-ben. Fortepan 200846.