Kamaszok gyilkolnak a Netflixen – állítólag ez az év legkegyetlenebb sorozata (VIDEÓ)

A gyerekeinkért bármit megtennénk. De mi van akkor, ha ezek a kamaszok már egészen más életet élnek, más nyelvet beszélnek, mint mi gondoljuk?

A Netflixen látható Kamaszok nem öncélúan gyötri a nézők lelkét: az angol minisorozat ezerszer boncolgatott társadalmi problémákat tálal újszerűen és a megszokottnál jóval mélyebben.
Egy átlagos reggel seregnyi kommandós ront be egy kertvárosi családi házba, berúgják az álmából felkeltett 13 éves fiú szobájának az ajtaját, a földre fektetik a családanyát, és mindent feltúrnak fegyverek után kutatva. Itt már sejthető, hogy a srác komoly bűncselekményt követett el, az őrsre rohanó édesapjával pedig közlik: a gyerek előző éjszaka meggyilkolta az egyik osztálytársnőjét. Az öreg persze nem hisz nekik, a gyerek is mindent tagad, a biztonsági kamera felvétele viszont nem sok bizonytalanságot hagy maga után.
A premier napján rögtön a nézettségi lista elején landolt a Netflix új minisorozata, noha távolról sem a nagyközönséget próbálja megszólítani; a felütés alapján izgalmas krimire is számíthatnánk,
ebben az esetben viszont nem a konkrét gyilkosságon, hanem annak lélektani vetületein van a hangsúly.
Valami lehet mostanában a levegőben, mert a pszichológiai zavarokkal küzdő, diszfunkcionális családból érkező fiatal bűnelkövetők elég népszerű mozgóképes témának számítanak; hasonló jelenséget pedzeget a héten mozikba kerülő kiváló magyar dráma, a Minden Rendben vagy a kicsit idősebb korosztályon keresztül, de hasonló tematikát boncolgató másik Netflix-széria, a Szörnyetegek: A Lyle és Erik Menendez-sztori.
Az ilyen esetek visszatérő eleme a valóságban, hogy a média mindig az elkövetőre és nem az áldozatra koncentrál, jegyzi meg az egyik szereplő, és az említett produkciók mellett ez maradéktalanul igaz a Kamaszokra is. A meggyilkolt kislányt egy homályos kamerafelvételt leszámítva nem is látjuk, a családját egy pillanatra sem, a fókusz a tettet elkövető kiskamasz fiún és annak környezetén van.
A négy epizód során az ő motivációja, jellemrajza bontakozik ki, és az, hogy a szülei életére milyen hatással vannak a történések. Utóbbiak személyes drámája mellett még hangsúlyosabb a közösségi média szerepe.
Ennek problematikája első hallásra lerágott csontnak tűnhet, de a széria meglehetősen pontosan és egyáltalán nem közhelyesen ábrázolja, hogy akár egyetlen Instagram-komment is milyen folyamatokat indíthat be különösen egy alapvetően is sérülékeny kamasz lelkivilágában, illetve hogy hiába hiszi magát fiatalosnak a szintén a közösségi oldalalakon lógó harmincas-negyvenes generáció,
valójában nincs rálátásuk és bejárásuk a tizenévesek fejébe.
Fogalmuk sincs például, egy-egy szleng vagy emoji milyen többletjelentéssel bír az ő sajátos nyelvezetükben. Csaknem hermetikusan el vannak zárva ettől a világtól, az egész napos robotolás mellett idejük sem akad a megértésére, az esti vacsoránál megelégszenek azzal a tudattal – vagy megtéveszti őket az a kép –, hogy a gyerekeikkel látszólag minden rendben van.
Persze szó sincs arról, hogy egy megalázó hozzászólás összevethető lenne egy gyilkossággal. De ahogy hallgatjuk a gyanúsított fiú és a pszichológus beszélgetését, és kiderül, néhány megjegyzés milyen mértékben deformálta a srác önképét, legalábbis örülünk annak, hogy nem a jelenkorban kell iskolába járnunk.
Fontos és üdítő azonban, hogy a Kamaszok ábrázol, de nem érzékenyít, megérteti valamelyest, mi zajlik a gyilkos kölyök lelkében, de nem menti fel őt. Az egyik pillanatban szánalmat gerjeszt iránta, hogy aztán az ijesztő dühkitörései és a felelőssége teljes hárítása révén megtapasztaljuk, bár a javítóintézetek eleve nem arról híresek, hogy onnan nagy részben példás állampolgárok kerülnének ki, ezt a gyereket legfeljebb egy nagyon hosszú gyógykezelés után lehetne csak visszaengedni a társadalomba.
A súlyos témákat a sorozat szinte kizárólag dialógusokból építkezve pedzegeti, olyannyira, hogy a Kamaszok akár rádiójátékként is tökéletesen követhetően működne. Philip Barantini rendező azonban e minimalizmusból is kihozza vizuálisan a legtöbbet. A négy rész mindegyike nagyjából egy órát ölel fel, és valós időben követi az eseményeket, azt az illúziót keltve. mintha egyetlen kamerafelvétellel rögzítették volna az epizódokat – akár a Barantininek hírnevet hozó, egy londoni étterem konyhai mikrokörnyezetébe bepillantó Forráspont esetében.
Ennek az eszköznek a virtuóz alkalmazása mellett pedig kis túlzással
több bivalyerős alakítást láthatunk, mint egy átlagos év összes Oscar-jelölt filmjében.
A srác megtört édesapját megformáló Stephen Graham, a nyomozót játszó Ashley Walters és a pszichológus Erin Doherty briliánsak, a filmben először látható Owen Cooper gyilkos tinédzsere meg annyira félelmetesen hiteles, hogy már-már a gyerekszínészt is rács mögé dugnánk biztos, ami biztos alapon.
Felesleges lenne olyan frázisokat pufogtatni már így márciusban, hogy a Kamaszok az év legjobb sorozata, ám Bergman klasszikusa, a Jelenetek egy házasságból HBO-s adaptációja óta nem igazán láttunk ennyire mély és a közönséget hasonlóképpen felnőttként kezelő szériát a streamingplatformokon.
Nyitó- és jelenetkép: Netflix