A kotyogós esztétikája

Szelíd, csendes kotyogás. Figyelni kell, itt nincs automata kapcsoló. A kotyogós kávéfőző érdemli, de követeli is a figyelmet. Ez a kis pukkogó hangocska éppolyan, mint a szerkezet egésze: nem hivalkodó, de félreérthetetlenül jelzi jelenlétét. Olyan, mint valamiféle derűs induló. Ahogyan a csőrből, mint egy apró kéményből, megjelenik az első gőzfelhő, tudni lehet, hogy néhány másodperc múlva minden kávécsepp lecsorog, és minden készen áll, hogy betetőzze az étkezést. Vagy hozzájáruljék a napkezdethez. Útnak indítson, mint a kutya, ki reggelente farokcsóválva kíséri gazdáját a kiskapuig.

A kotyogósnak sajátos hangulata van, amit akár nosztalgikusnak is nevezhetnénk. Nem retró, annál sokkal több. Használata, így olvasom valahol, az egyik „legromantikusabb” módja a kávéfőzésnek. Egyfajta régbe nyúló intimitást, családias bensőséget áraszt, nem véletlenül. 1933, vagyis amióta Alfonso Bialetti feltalálta, szép lassan a családi konyhák szerves részévé vált.