Előbb megmentette a nőt, hogy aztán ő ölhesse meg – a Meg ne mozdulj korrekt iparosmunka lett

Nyitókép: Kelsey Asbille a Meg ne mozdulj című thrillerben. (Netflix)

Német Dániel, a Magyar Krónika magazin munkatársa írása

Mindig hatalmas forgatókönyvírói bravúr, ha egy thrillerben úgy sikerül fenntartani a feszültséget, hogy a főszereplőnek rendkívül korlátozottak a cselekvési lehetőségei, például mert mozgásában korlátozottá válik. Ezt az akadályt rendívül izgalmasan ugrotta meg az egyetlen koporsóban játszódó Élve eltemetve vagy a Nyílt tengeren, amelyben egy pár a parttól elérhetetlen távolságban próbál nem a cápák eleségévé válni. És említhetjük az igaz történet alapján készült 127 órát is; ebben egy srác kirándulás közben hegyomlás miatt egy barlangban reked. A Netflix új filmje ezen a formulán csavar jókorát:

A történetben egy fiatal nő képtelen feldolgozni a fia halálát, a traumát súlyosbítja, hogy az ő figyelmetlensége is közrejátszott a tragédiában. Így egy reggel úgy dönt, leveti magát arról a sziklaperemről, ahonnan a gyermeke is lezuhant. Egy váratlanul felbukkanó idegen férfi végül lebeszéli a döntésről, de hamar kiderül, nem felebaráti szeretetből, hanem azért, hogy ő maga gyilkolja meg. Elkábítja, majd bead neki egy injekciót, ami teljes mértékben lebénítja a testet, a nőnek azonban még a maximális hatás elérése előtt sikerül megszöknie. Értelemszerűen nem jut messzire, és mivel kis idő után csupán a szemhéjával képes kommunikálni, nincs sok esélye az erdőben rá vadászó pszichopatával szemben. 

Adam Schindler rendezőnek nem sok bizalmat szavaztunk, amikor a pályáját a rém gyenge, Shut In című horrorral kezdte. Ám iskolapéldája lett annak, hogy még a legrosszabb tanulók is képesek néha a fejlődésre, bár lehet, hogy a minőségi ugrás a társdirektor, Brian Netto jelenlétének is köszönhető. Noha az alkotópáros igencsak kitolt magával a szűk lehetőségeket biztosító alapkoncepcióval, az izgalmas helyzetek sorával és a lendületes tempóval mégis magabiztosan vezénylik le a filmet – a Meg ne mozdulj távolról sem ér fel a fentebb említett thrillerekhez, 

Mindez azért is nagy teljesítmény, mert a színészek nem sokat tesznek hozzá. Az áldozatot alakító Kelsey Asbille tisztességes, de sótlan, igaz, a szerepe miatt elég korlátozottak a lehetőségei a játékra, a sorozatgyilkost megformáló Finn Wittrock pedig egyszerre unalmas és idegesítően ripacs és sajnos nem azért, mert így akarná megjeleníteni a tébolyt. Mentségére legyen szólva, a karaktere sincs jól megírva. Ahogyan a Sikolyban elhangzik, azok a legfélelmetesebb gonosztevők, akiknek nincs motivációjuk, például Hannibal Lecter és Norman Bates – utóbbinak egyébként van, de ez most mellékes. A Meg ne mozdulj forgatókönyvírói viszont nem követték ezt a tanítást, helyette megpróbálták felvázolni a férfi bekattanásának okait, amihez olyannyira életigen magyarázatot találtak ki, hogy bár ne tették volna.

Abban a korban valószínűleg egy tucatmunkának számított volna, manapság azonban a hasonló alkotások olyannyira hiánycikknek számítanak, hogy a végeredmény bőven kellemes meglepetés.