„Sok volt köztük a Laci meg a Feri” – film a mongol–magyar barátságról

Nyitókép és fotók: A legbelsőbb Ázsia/Palantír Film Alapítvány

Bizonyos körökben makacsul tartja magát a hit a mongol és a magyar nép közös eredetéről, ám hogy ez minden kétséget kizáróan így van-e, arra, fejlődő technológia ide vagy oda, talán nem is születik meg soha a válasz. Az antropológus-orientalista Füredi Zoltán sem foglal állást ez ügyben,  a hun–magyar kérdésekben meg pláne, dokumentumfilmjében inkább azt érzést próbálja nekünk átadni, ami neki már régóta a sajátja:

A végeredmény ezért szerencsére nagyon messze áll a „beszélő fejes” történelemórától. Ehelyett egy különleges utazást kísérhetünk végig, amelyben ráadásul van egy erős személyes szál, ha úgy tetszik, mindent összefogó kerettörténet is: Zoltánnak el kell jutnia egy bizonyos folyó bizonyos pontjáig, ahol, persze csak ha engesztelő áldozatát a szellemek elfogadják, talán a rejtélyes lábfájása is megszűnik végre. 

És hogy mindez ne legyen öncélú, komplett road movie-t kerekít köré, az út minden egyes állomásán más szemszögből megmutatva nem csupán a mongol népet, de azt is, nekünk, magyaroknak milyen kapcsolódásaink vannak hozzájuk, és fordítva. A hun temetkezési szokások mongol nyomait felelevenítő történész és a jelenlegi magyar nagykövet Obrusányszky Borbála amolyan tiszteletkörként képviselik a múltat és a jelent, 

A szocialista népek barátsága és kölcsönös együttműködése jegyében – a sok száz évvel korábbi tatárdúlásra szépen fátylat borítva –, az ország gazdaságának felélénkítését segítendő akkoriban több ezer magyar érkezett Mongóliába, több száz mongol fiatalt pedig a mi egyetemeink vártak tárt karokkal. 

Zoltánék a darhani húskombinátba és a szonginói biokombinátba tett látogatása ezeket az időket eleveníti fel – előbbit ma már a gaz veri, utóbbi viszont most is gőzerővel termel. A régi idők még élő tanúi egytől egyig igazi szeretettel beszélnek egykori magyar kollégáikról, akik között „sok volt a Laci meg a Feri”, sőt „a nyugatias ruhákat” is tartó magyar boltnak köszönhetően „a mi lányaink is nagyon csinosan jártak”.

 Különösen kedves az Angelika asszonnyal való találkozás; az egyik blokkház aljában saját mini húsgyárat üzemeltető nyugdíjas nő nem csupán a sonkafőzés fortélyait tanulta el a magyaroktól, de mai napig az abból az érából megmaradt, Magyarországon gyártott vas nyomóformákat használja, mert az összes többinek „gyenge a minősége”. A valamikor a 20. század utolsó harmadában az ELTE-n végzett, a nyelvünket ma is jól beszélő mongol geológus pedig hasonlóan szép szavakkal emlékezik meg rólunk, kiemelve a magyar képzés magas szintű voltát, és hogy „Budapesten nagyon jó volt az élet”.

Innen érkezünk vissza aztán a film utolsó etapjában újra a napjainkba, amikor is Zoltánt egy régi ismerőse  látja vendégül. Az ősök vonásait és szokásait masszívan őrző lovas nomád família ugyan még a jurtában tölti a napjait, ám a kumiszt már nem díszes edényből, hanem műanyag vödörből mérik, 

– a laptop, az okostelefon már egyáltalán nem ritka eszközök errefelé sem. A közel másfél órás mozi végére aztán még egy kis bónusz izgalom is jut: hogy a folyóban rekedt kisborjú életét sikerül-e egy drón segítségével megmenteni, mindenki győződjön meg róla a saját szemével.

A legbelsőbb Ázsia ugyanis bárki számára érdekes lehet, egyáltalán nem kell hozzá mondjuk a magyar őstörténet vagy a sztyeppei népek történelme iránti fogékonyság. Elég, ha úgy nézzük, mint egy gyors – így óhatatlanul is kissé felületes – látleletet egy lenyűgöző természeti környezetben élő, kedves, rokonszenves embercsoportról, akik ráadásul meglehetősen nagyra tartanak minket. Vagyis Füredi Zoltán a barátait mutatja meg nekünk sok jó szándékkal, elnézéssel érthető elfogultsággal. Vagy, ahogyan ő fogalmaz, a választott családját:

„Azt szokták mondani, hogy az ember nem választhatja meg a rokonait. Nos, én megválasztottam. A mongolok talán az utolsó, igazi lovas nomádok. Harcosok, a sztyeppe fiai. Ugyanakkor végletesen romantikusok és vendégszeretők. Olyan ideák kapcsolódnak hozzájuk, amelyek számomra nagyon fontosak: a barátság és hűség, a kalandvágy, a szabadság és a természet szeretete. Én legalábbis ezt látom bennük. Szóval a szívemben egy kicsit mongol vagyok. A világot egyszerre nézem magyar és mongol szemmel.”