Leimeiszter Barnabás: Pitiáner emberkedés, alacsony színvonalú adok-kapok tölti ki a napjainkat

Nyitókép: AFP/Robert Harding

Kifele kellene jönni ebből. Ebből, ami a megszokott, mindennapi működés. Ami az ember maga. Hogy beszél, hogy véleménye van a dolgokról, hogy látja valahogyan a világot. Látja, na persze. Inkább ordító vakság az emberi működés fémjele. Ami ezt érzékeltetheti, csak újabb meg újabb képzavar. Egy folyamatosan, következetesen megbicsakló stílus. De hát ezek a megbicsaklások teremtik meg, alkalomadtán, az egyéniességet. Az úgynevezett egyéni hangot. Ezektől lesz valaki – valaki.

Hogy nem úgy beszél, ahogyan kellene neki. Ahogyan természetes lenne, hogy beszéljen. Nyilvánvaló, hogy nem úgy beszél, de ő annál rezdüléstelenebb arccal, annál komolyabban és negélyesebben adja elő magát. Ennek a diszkrepanciának az elhivatottja. Szent szakszerűség. Pályát, megélhetést alapoz rá. Hovatovább jelentősnek érzi magát tőle. Mert mind tökéletesebben hasonul a hibához. Esik bele, akaratlagosan, újra és újra. Kaszkadőr. Az ellenérzés ezzel szemben érthető. Ha már nem tudunk úgy beszélni, ahogyan rendeltetés szerint kellene (mert végzetünk ez talán), hát essünk egyet rendesen, úgy igazán. Élesen hamis és hamisságában önmagába fulladó beszédünket egészítse ki, magyarázza a rá következő, mély hallgatás. Érdekes, a sárguló faleveleknek nincsenek ilyen problémáik. Ahogyan az alsó ágakon fürtökben lógó, száraz, barnásvörös terményeknek sincsenek. Annak a fél sávban avarral beszórt útdarabnak sincs gondja a stílussal, amit az ablakból látok. Az alaposan megrakott műanyag- és papírszelektívnek. A tűzcsapnak. A dolgoknak úgy általában. Nem szóltak soha egy szót sem, az igaz. Az az igazi stílus. Kinézni az ablakon: a romantikus lázadás utolsó megélhető formája.

Amellett, hogy – mondjuk – levegőt veszünk. Hogy beszívjuk, jó hosszan, úgy, hogy tüdőnk legmélyebb zugába is elérjen, hogy a legeslegutolsó hörgő is beleremegjen, a levegőt. Hogyan is tudnánk hasonulni lassú, már-már fojtott lélegzetvételünkhöz. Hogyan tudnánk hasonulni ahhoz, aki – kínosan számolva a másodperceket, elméjét szinte megrepesztve – veszi, csak veszi a levegőt. Beszív, kifúj. Kijönni ebből is. Hogy nincs mit mondanunk. Közben nagyjából besötétedett. Az ablakunk előtt elterülő füves placcot szalaggal lezárták. Nem most; még régebben. Azok, akiknek ez a dolga. Ne álljon fel senki, ne rontsanak szét mindent a jövők-menők. Épp csak kutyát sétáltassanak ott. Kutya és gazdája a tűréshatár. Azon túl semmi. (Babakocsi esetleg.) 

De éppen ezzel a leválasztással jeleznénk, hogy milyen mélyen benne vagyunk a közösben. Vésnénk kőbe mintegy, hogy érintkezünk. Az „övék” átnyúlik a „miénkbe”, a „miénk” az „övékbe”, vagyunk egymásnak kizárólagos toldalékai. Anekdotikus pluszelem: a szomszéd minapi elbeszélése, miért olyan szánalmasan csálék lépcsőházunkban a postaládák. Házunk egyik lakásában, egy önkormányzati lakásban felújítás zajlik. 

Az egyik nap nem volt senki otthon, kivéve az alattunk lakó nénit, aki nem volt hajlandó beengedni kapu­telefonon a munkásokat, mert félt tőlük. Valahogy aztán bejutottak, de munkanapjuk végén bosszúból leverték a levélrekeszeinket. És itt véget is ért a történet. Közös képviselő, kivitelező, önkormányzat nem hajlandó fizetni a helyreállításért.

De a moralizáló felcsattanások, méltatlankodó általánosságok sem vezetnek sehová. Valahogyan úgy kellene kijönni ebből a közös emberi működésből, hogy nincsen határ, amely tőlünk bármit vagy bárkit is elválasztana. Egyben – természetesen – közel hozna, vészesen közel. Kifele kellene jönni, ez nyilvánvaló, de sokkal könnyebb ezt mondani, mint a gyakorlatban megtenni. Ezt mondani, ezt hajtogatni, míg szívünk idegesen verni nem kezd: maga a szótári illusztrációnak beillő kaszkadőrködés. Kinézünk, jobb híján, az ablakon, a néma, egyre csak mélyülő sötétbe.