Életre szóló ajándék – aki kapta, adja tovább!

Nyitókép: Shutterstock 

Anyukám karácsonyra volt kiírva velem, de hamarabb érkeztem, így a világtörténelem sorsfordító születésnapját, a názáreti kisdedét már odahaza ünnepelhette velem négytagúra bővült családom. De sokszor elmesélte anyukám, amit a doktor – akkoriban még nem volt ultrahangos vizsgálat – mondott neki a szülés előtti pillanatokban: „Anyuka, ez nem fej, ez írás!” Farfekvéssel, nehéz vajúdás után érkeztem erre a világra; negyvennyolc születésnapot ünnepelhettem már, minimum ennyi alkalommal el is hangzott ez a kis anekdota, közben négy gyermeknek adhattam magam is életet, tovább szőve őseim múltba vesző, de bennük majd rejtelmesen tovább élő történetét. Nem lehetek elég hálás mindezért Istennek és persze az anyukámnak.

És mi mást is kívánhatnék e sorokat melengető érzéssel a szívemben gépbe kopácsolva, és mit is kívánhatnának önök, akik majd a nyomtatott betűket olvasva talán a saját életükért adnak hálát, mint hogy legyen mindenkinek születésnapja!

Minden édesanya életre szóló ajándékot ad a méhében növekvő kis embernek, mikor vállalja a várandósság terheit, a szülés fájdalmát és kisbabájában a titokzatos – sok feladattal, izgalommal és persze máshoz nem fogható örömmel is járó – jövőt, és igent mond a megfogant gyermekére. Ám ma ilyesmiről – talán a könnyfakasztó óvodai és iskolai anyák napi ünnepségeket kivéve – valahogy nem illendő beszélni. Mert a fejlettnek gondolt 21. században az életre erősen szűkített, torzított perspektívából, csak a már megszületettek szemüvegén keresztül tekintünk. A Teremtőtől eltávolodott nyugati társadalmak igényt formálnak a magzati élet kapcsán a döntés jogára: az anya, a szülőpár pillanatnyi élethelyzete, létállapota s olykor akár a kényelme is abszolút elsőbbséget élvez a közgondolkodásban egy dobogó szívű ember életével szemben.

A franciák elnöke idén, groteszk nőnapi ajándékként, a magzati életek elpusztíthatóságának jogát alkotmányban, emberi jogként rögzítette, és „progresszív” döntése felett triumfálva arról beszélt, nem áll meg országa határain e jog kiszélesítésével. Végső célként az abortusz nemzetközi dokumentumokba betonozott, egyetemes emberi jogként való elismerését jelölte meg. Micsoda abszurd és milyen végtelenül szomorú politikai tett emberi joggá tenni a legvédtelenebb embertársaink életének kiolthatóságát!

Magyarországon az alaptörvény egészen más szellemi-erkölcsi talapzaton áll, a fogantatás pillanatától kezdve a természetes halálig védeni rendeli az életet. Ám kevés a nemes szándék, ha nincs közmegegyezés, társadalmi szintű meggyőződés mögötte. És sajnos ezt tanúsítják a rideg statisztikai adatok, miszerint ma is minden ötödik megfogant baba, évente több mint huszonegyezer gyermek nem élheti meg a születése napját. Hogy miért?

A sokféle, gyakran nagyon nehéz egyéni élethelyzet mögött mindig van egy végső, szellemi ok is, tudniillik, hogy nem becsüljük, nem szeretjük eléggé az életet. A hátunk mögött 1956 óta több mint hatmillió honfitársunk abortusz következtében való elvesztésével nem is csodálkozhatunk ezen, szinte nincs magyar család, amely ne lenne érintettje e traumának, és sajnos ezt a mentalitást közvetítjük gyermekeinknek, a jövendő anyukáknak és apukáknak. A ki nem beszélt történetek, az el nem sírt könnyek, a temetetlen halottak emléke nem múlik el nyomtalanul, társadalmi szintű következményei velünk maradnak.

De vagyunk, nem is kevesen, akik hisszük, van értelme beszélni az élet szeretetéről és védelméről. Valljuk, hogy a tiszta, tudományosan bizonyított tények megismertetése a következő nemzedékekkel a mi felelősségünk, s hogy a krízisben lévő várandós nők számára kötelesek vagyunk minden segítséget megadni. Hogy lehessen mindenkinek születésnapja!