Gyilkos nők egy amerikai kisvárosban – ilyen, amikor a szerelemnek rossz vége lesz

Nyitókép: Katy O'Brian és Kristen Stewart a Kivérző szerelem című film egy jelenetében. (Mozinet)

Német Dániel írása

Rose Glass rendezői bemutatkozása elég erőteljesre sikeredett. A Megszállott megváltás című dráma-horror hibrid – vagy ahogyan ezeket a keveréket manapság nevezni szokták, art horror – középpontjában egy fanatikusan vallásos és rendkívül zavaros fiatal lány áll, aki egy korábban híres és igencsak kicsapongó életet élő rákbeteg táncosnő mellé szegődik ápolónak, és mindent elkövet, hogy megmentse őt kárhozattól, egy idő után az eszközökben sem válogatva ennek érdekében. Az alkotás fojtogató atmoszférával, erős szimbolikával végez mélylélektani boncolást az őrület természetrajzáról, miközben közben számos érdekes kérdést is felvet. A közönség figyelmét mégis javarészt elkerülte, hazánkban például a mozikban sem mutatták be.

A rendezőnő második filmje jóval nagyobb fókuszt kapott: a Sundance-en debütált, majd Berlinben is versenyzett Kivérző szerelem már eddig tízszer akkora bevételt generált, mint az előző mozija, azaz a nézők ezúttal nem mentek el mellette. Nem véletlenül: némileg kommerszebb, de nem rossz értelemben, 

Stewart Lou-t, egy lepukkant kisvárosi konditerem menedzserét alakítja, aki gyűlöli a munkáját. Egy nap betéved hozzá egy edzésre Jackie (Katy O’Brian), a nagy álmokat dédelgető testépítőnő, és rögtön egymásba szeretnek. Amikor a lány húgát majdnem halálra veri a férje, közösen állnak bosszút a férfin, az újdonsült pár addig reményteljesnek tűnő kapcsolata pedig a bűnügy hatására egyre toxikusabbá és mindkettőjük számára veszélyesebbé válik.

A rendezőnő tehát ezúttal is két nő nem éppen egészséges viszonyát ábrázolja, ráadásul a Kivérző szerelembe egy ponton szintén bekúszik ez kis mágikus realizmus – igaz, itt nem igazán illeszkedik a történetbe. És ugyan a filmmel kapcsolatban sok helyen emlegetik a girl power kifejezést, a feminista hangvétel és az LMBTQ-szál ellenére sem lehet túl sok woke ideológiával vádolni.  Tagadhatatlan, hogy az alkotásban nincsen egyetlen olyan férfi karakter sem, aki ne lenne végtelenül romlott és aljas, azért a gyengébbik nem – vagyis esetünkben az erősebbik – sem kapná meg a becsületrendet.

A szexualitás és az erőszak ábrázolása viszont újra és újra visszaránt a jelenbe; utóbbi olykor különösen kegyetlen, és jó pár felszisszenést okozhat.

És bár a régimódi tálalás és az izgalmas történet nézeti magát, sajnos közel sem beszélhetünk remekműről. A karakterek olykor teljesen ostobán és a legkevésbé sem adekvátan viselkednek,  amin könnyen át lehetne siklani, ha az alkotás nem venné túlságosan komolyan magát. Ez már csak azért is fájó, mert az olykor rendkívül groteszk képsorok és fordulatok tálcán kínálnák a lehetőséget az éjfekete humorhoz.

A színészek ellenben kiválóak. Kristen Stewartot jó érzés ismét egy egészen tisztességes alkotásban látni, sokkal több tehetség van benne, mint azt az Alkonyat idején gondolhattuk volna, a partnerét alakító Katy O’Briannel pedig perzsel köztük a kémia; az biztos, hogy nem sok emlékezetesebb leszbikus kapcsolatot láthattunk a filmtörténelemben. Ed Harrisszel nem sokszor találkozhatunk a mozivásznon manapság, noha fikarcnyit sem vesztett a talentumából, ezúttal is kiválóan formálja meg a főszereplő lány fenyegető, gengszter apját. Az ilyesféle pozitívumok, a különös hangulata és a megoldásai miatt így a Kivérző szerelem mégis rendkívül emlékezetes és különleges élmény, egy próbát garantáltan megér.