Semmi sallang, csak zene! – Loreena McKennitt koncertbeszámoló

Nyitókép: Böjtös Gábor

Hogy kicsoda Loreena McKennitt? Nos, ő az a kanadai előadó, aki egyszerre illeszthető a világzene, a folk és a kelta zene meghatározásba a zeneboltokban, és akit az 1990-es években és a 2000-es esztendők elején azok is örömmel pörgettek a lejátszóban, akik akkoriban esetleg a metal műfajon belül hallgattak meg bármit az elfogadott és közismert bandáktól a kifejezett szélsőségekig. Vagy éppen a megboldogult Fotex Recordsban bontogatták szárnyaikat, és valahogy szembejött, felvillant a sok populáris tucatprodukció között a The Book of Secrets árulkodó borítója. Vagy mindkettő (jelen!). És bizony, bár látszólag a metal és Loreena McKennitt muzsikája a lehető legtávolabb áll egymástól, akkora szakadék talán mégsem tátong a kettő között.

Ssss, megsúgok egy titkot

Ha már titkok könyve, azért az annyira nem is titok, hogy miközben Mike Oldfield és Enya kasszát robbantott, bevette magának a “hangulatzene” birodalmát, csak éppen a nagy tömegek részére, addig Loreena McKennitt halkan és alázattal szólította meg közönségét, 

kilépett a múlt árnyékából, és új albumokkal, valamint koncertekkel fordult a jövő építése felé. De ha már múlt, hát az 1991-es The Visithez, a 30. évforduló alkalmából, 2021-ben sikerült visszatérni, amit 2022-ben már egy kanadai turné követett, most pedig végre elérkezett az ideje egy európai körútnak is, amelynek egyik állomása nagy szerencsénkre hozzánk, március 24-én Magyarországra is elvezette a művésznőt.

Természet, Shakespeare, William Butler Yeats

Miközben a nagy koncertek többségénél a minél látványosabb show, fénytechnika és színpadi látkép a fontos, Loreena McKennitt és zenésztársai számára mindez csak másodlagos. Ők öten még így 2024-ben is el tudják érni azt, hogy a közel megtöltött MVM Dome-ot teljes sötétségbe borítsák, majd a színpadon mindössze néhány reflektor és gyertyatartó társaságában adják elő repertoárjukat. Ha több a hangszer a színpadon, mint a technika, az azért jó jel, hangszerből pedig volt bőven, a hárfától a csellón és nagybőgőn át a hegedűig és elektromos gitárig – és ezeket a művésznő, valamint a vele tartó, akár a nyolcvanas évektől vele játszó zenésztársak nem is féltek használni.

A némi szünettel két blokkra (és némi ráadásra) osztott, a szüneteket nem számolva nagyjából 2 órás előadás körülbelül 20 dalt tartalmazott, és ebből a második szakasz jelentette a The Visitet, míg az elsőben 

Természetesen megszólalt a The Mummer's Dance, amit nagyon szerettem volna már élőben is hallani, de éppen így a The Stolen Child vers is új életre kelt, valamint a gyönyörű The Lady of Shalott és Greensleeves is élőben szólalt meg sok más klasszikus társaságában.

Folyók, fák és madarak

Hogy mit kap az ember, ha elmegy egy Loreena McKennitt-koncertre? Stroboszkópot, pirotechnikát, pózőrséget, kivetítőt semmiképpen. Szövegvilágában a természet, a folyók, a fák, a madarak, az éj és a nap, az évszakok kelnek életre a belső gondolatok és érzések mellett, és miközben a művésznő zongorázik és hárfázik, 67 évesen úgy tölti meg a teret a hangjával, ahogy kevesen. És miközben az ő hangja zeng, zenésztársai (Caroline Lavelle – cselló, Brian Hughes – gitár, Hugh Marsh – hegedű és Dudley Phillips – basszusgitár) kiváló érzékkel és teljesítménnyel kísérik.

Persze akadnak/akadtak még hasonló élmények a koncerten, de ami a zene mellett a legfontosabb, az a stílus és a hangulat. Loreena McKennitt alázattal, emberi gesztusokkal, halkan szól a közönséghez és adja át üzenetét. Akár a gyermekkori élményekről és emlékekről, akár az egymáshoz fűződő kapcsolatainkról van szó. Ha vége a fellépésnek, nemcsak a zenésztársaknak és a hallgatóságnak köszöni meg az eseményt, de mindenkinek, aki a háttérben közreműködött, még a sofőrnek is kiemelt figyelmet szentelve.

Az biztos, hogy aki ott volt március 24-én a The Visit Revisited koncertjén, az maradandó élménnyel lett gazdagabb. Ahogy az előadás végén azt párommal beszéltük, legyen bármi baja az embernek, nyomja bármi a lelkét, a kanadai előadó odamegy, megsimogatja a szívét, majd lefújja a lelkéről mindazt, ami ránehezedik. Öt év kihagyás után ezt a magyarok újra megtapasztalhatták, ami a jegyárat is abszolút megérte. És ha már a koncertet a Dante's Prayer zárta, én is azzal zárom soraimat. Mert miközben a művésznő a zongora- és hegedűszó mellett azt énekli, hogy “Please remember me”, semmi más nem jár a fejünkben, csak az, hogy neki kérni sem kell, mert rá most már biztosan emlékezni fogunk, rá már biztosan emlékezni fognak.