Mennyit ér egy jó házasság? – a Majdnem menyasszony című filmből ez is kiderül hamarosan

Miért pont ezt a művet gondolták filmre vinni?

Herczeg Ferenc műveivel egyértelműen jó tapasztalatom volt. Éppen új témákat kerestem, amikor Dombrovszky Linda rendező küldött számomra több ötletet, közöttük az ő néhány regényét. Elolvastam őket, és rögtön éreztem, 

És ami a legérdekesebb, hogy nemcsak sokszor ír a nőkről és a nő-férfi kapcsolatról, hanem nagyon jól látja a női szemszöget – amit férfiként írt meg. Később, amikor más filmhez kerestem témát, már tudatosan olvastam a könyveit, és Somogyi György forgatókönyvíró kollégám többől készített számomra kivonatot. Átbeszéltük, melyikből milyen film lehetne, és a Don Juan kopaszodik, valamint a Kék róka után most a Majdnem menyasszonnyal – aminek az eredeti címe a nem túl nézőcsalogató Fehér páva – zárjuk a Herczeg-adaptációink sorát.

A cselekmény a múlt századelő boldog békeéveiben játszódik, a vidéki Magyarországon, ahol mintha „megállt volna az idő”, ám az idillt feldúlja a vasútépítés megkezdése. Mit üzen ez a történet a mának, amikor szinte évente szembesülünk valami új, akár az életünket is pillanatok alatt megváltoztató technikai újdonsággal?

Valóban, a történet szerint egy kisváros, Varjas életébe megérkezik a vasút, ami majd összeköti a települést Budapesttel, és ez visszavonhatatlan gazdasági-társadalmi változásokat hoz az ott lakók életébe. Ezeket van, aki meglovagolja, mások ellenállnak, és akadnak olyanok, akik társadalmi szempontból belehalnak. A változások mechanizmusa most is ilyen. Örök kérdés, az új jót hoz-e, vagy aki elkezdi használni, kiaknázni, az jól teszi-e. Itt van például a mesterséges intelligencia kérdése. Néhány kollégám ötletmerítésre használja, építkezésre, fejlődésre, de nyilván a hamisításnak is széles tárházát nyitotta meg; a digitális világban élve egy-egy újítás a becsapás nagy mestere lehet. 

Ez ugyanakkor generációs probléma is: meddig mutat utat az idősebb nemzedék a fiatalabbnak, mikor jön el az a pont, amikor az előbbiek a presztízsüket kezdik félteni az utánuk következőktől, és meddig kell az ifjabbaknak az elődeiktől tanulni, vagy mikor indokolt a lázadásunk, akár a szemtelenségük is. Szerintem minden generációnak jó néha tükörbe nézni ezzel kapcsolatban, és a filmmel mint eszközzel tenni ezt, különösen könnyű, hiszen szórakoztat; nem tudatos tanításként. 

A személyes véleményem ezzel kapcsolatban, hogy minden időben és körülményben a következő pillanatunkban elérhető legizgalmasabb teljesítményre kell figyelni, és partnernek venni az újításokat, illetve a következő generációt.

A főszerepben, Marikaként Kelemen Hanna látható, miért rá esett a választásuk?

Elsősorban azért, mert formabontó, dacos külseje van, amit a kamera nagyon szeret. Filmen jó, ha főszereplő karakteres – kivétel persze a nőknél, ha kifejezetten az averziómentes szomszédlány figurát keressük –, Marika karaktere pedig eleve éles, bosszantó, megosztó. 

Számomra nagyon fontos, hogy az általam vezetett Megafilm Service megjegyezhető filmeket készítsen, sok esetben műfaji újításokat. A gyártói filmezést pártolom, azaz, hogy én adom a témát és az alkotót,  és nem az alkotói témákra nyitok, emiatt mindig ki kell találni, hogy egy-egy film mit képvisel, és  ki lesz az arca, azaz a képviselője. A Majdnem menyasszony esetében ezt Kelemen Hanna testesíti meg.

A sztori vasútépítésen túli másik hangsúlyos eleme szintén a régi és új összefeszülésére épül, hiszen Marika úgy dönt, hogy a saját boldogságát is szem előtt tartva megy – vagy nem megy – férjhez. A nők helyzete sokat változott az elmúlt bő egy évszázad alatt, de talán még mindig feltehető a kérdés, hogyan állunk ma akár a magánélet, akár a munka világában az önrendelkezés terén?

A mi Marikánknak a film végére megadtuk azt a lehetőséget, hogy döntsön is, képviselje is a nők akkori helyzetét és boldog is legyen. Ez Herczeg Ferencnél nem így történt. Nálunk azért kapott ilyen túl szép és nagy tortát ez a fiatal lány, hogy ne kreáljunk belőle női aktivistát. Hiszen nőként még mindig nehezen boldogulunk azzal, hogy a női önrendelkezést jól tálaljuk. Én három gyereket nevelek egyedül, szünet nélkül dolgozom, döntésről döntésre élem az életemet, szerintem abszolút megvan az önrendelkezés lehetősége. Cserébe a túlterheltségünkkel nem tudunk mit kezdeni, és azzal, hogy ennek hogyan adjunk hangot. Nagyon sok szerepet vettünk át a férfiaktól, ezt nagyon szeretjük, de a sajátjainkat is megtartottuk. 

A férfiak viszont sokkal ügyesebben fognak össze a saját helyzetükért: egyszerűen egymást ismerik el. Fel se tesszük nekik a kérdést, hogy önrendelkezhetnek-e. Élnek ezzel. 

Filmproducerként igyekszem férfiakkal és nőkkel is dolgozni, tudatosan vegyíteni a stábokat, és inspirálni őket, hogy terheket vegyenek le egymásról, együttműködjenek, és semmiből ne csináljanak női-férfi kérdést. Édesanyaként pedig szeretném a két fiamat arra nevelni, hogy legyenek jó partnerei a majdani társuknak, mert azt fogják visszakapni, amit adnak. Mindenesetre tényleg rengeteg dolgot átvettünk a férfiaktól, ők pedig a megnyirbált egójukat konfliktusokba és a növekvő háborúra fordították.

Mégis, a producerség viszonylag férfias szakma. Duplán kell küzdenie?

A napi munkamenetben nem ezzel foglalkozom, ami a célom vagy az ötletem, azt csinálom. Nem  gondolkozom rajta, mindez hogyan működne vajon férfiként. Az viszont biztos, hogy egy-egy film végén, ha nem figyelek rá tudatosan, hogy elmondjam, ezért én mennyit dolgoztam, akkor nem jegyezhetem a teljesítményt. Van amikor tudatosan próbálok ügyelni rá, hogy például interjút adjak,  képviseljem önmagamat. Őszintén szólva erre figyelni viszont elég nevetséges dolog. Ha választani kell, hogy anyaként este, a napi munka után a családomat menedzselem-e, vagy kinyilvánítom, mit dolgoztam aznap, akkor az utóbbi kicsit szégyellnivaló. Ha viszont nem nyilvánítom ki, akkor valóban ott a dupla munka. Ezt is praktikus megoldásokkal kell áthidalni.

Visszatérve a Herczeg-adaptációkra, mik az eddigi tapasztalatok, a közönség mennyire tud menni ezekkel a „régimódi” történetekkel?

A régimódi történetek kicsit mesék is. Nem kell törekedni a realizmusra, használhatunk túlzó jelmezt vagy díszletet, írhatunk drámaibb helyzeteket, kevesebben róják fel majd nekünk, hogy hiszen ez nem így van. A film pedig elbírja a drámaiságot és a túlzást; azoknak az embereknek szánjuk ezeket a filmeket, akik így átélhetnek olyan nagy érzelmeket, amilyenek talán éppen nem adatnak meg nekik a hétköznapjaikban. És bízom benne, hogy inspirálunk is némelyeket arra, hogy a látottak nyomán éljék át ezeket az érzéseket a valóságban is. Ezért nem jellemző, hogy realisztikus filmeket csináljunk.

Egy részüket, mint most a Majdnem menyasszonyt is ráadásul televízióra készítik. Ma, a streaming világában meddig van még értelme tévéfilmeket gyártani?

Ezek igazából nem televíziós filmek, hanem filmek. A különbség egy tévés és egy mozifilm esetében már csak a költségvetés: utóbbi olyan vizualitást követel meg, ami miatt a néző hajlandó elmenni otthonról, és elég sok pénzt fizetni  – cserébe egyfajta eseményt kell adni. Ezeken kívül vannak azok a filmek, amelyek első körben elérhetőek egy televíziós csatornán és annak az online platformján, majd a Nemzeti Filmintézet egységesen értékesíti őket a külföldi streamingszolgáltatóknak; tehát többféle úton eljutnak a nézőhöz.

 Az egyszerű válaszom tehát az, hogy egyértelműen megéri. Inkább a mozifilm nem éri meg, mert Magyarországon kicsi a nézői bázis, nagyon markáns habitust kellene megváltoztatni, hogy ne csak az amerikai blockbusterekre vegyünk jegyet. Vagyis a sok néző is nagyon kevés valójában, a mozifilmeket külföldi forgalmazásba vinni nagyon nehéz, hiszen ez egyértelmű bevételi kérdés. A multiplex mozihálózatok a nagy külföldi gyártók partnerei, ebbe a piacba nem fogják bevenni a magyar filmet, lehet az bármilyen szuper is. 

Tehát „televíziós” filmet készíteni, minden platformon elérhetővé tenni, és megpróbálni azt egy szélesebb és diverzifikáltabb piacon értékesíteni, sokkal jobban megéri. Az alkotókat pedig inspirálnia kell annak a ténynek, hogy nemcsak a sok milliárdból készült alkotások lehetnek jók. Sőt, ilyenkor lehet igazán ötletelni, és nekünk, magyaroknak éppen ez az egyik legjobb tulajdonságunk: a kreativitásunk.

A jövőben tervezik még bővíteni a Herczeg-univerzumot? Vagy akár más magyar írókat, műveket – mint nemrégiben Móricz Tündérkertjét sorozatként – e formában újra helyzetbe hozni?

Most azt gondolom, a Herczeg-feldolgozásoknak itt a vége, hálásak vagyunk neki. Van feldolgozásprojektünk jelenleg is, de úgy vélem, most az a feladatunk, hogy a jövő filmjeit megtaláljuk. És ha adaptálunk is valamit, akkor tudatosan kell felépíteni, miről nincsen szó a filmpiacon, és egy-egy alapművet inkább csak mind brandet használni, élvezni az ismertség előnyeit. A kosztümös történeteket egyelőre kimaxoltuk, a múltunkat feldolgoztuk, visszapörgethettük a mozi erejével. Ez alapot ad a jövőre is. Most a filmekkel olyan világokat kell formálni, amelyekben élni szeretnénk, vagy amilyeneket a gyerekeinknek szánunk, hogy éljenek benne.

Nyitókép: Hajdu Tibor és Kelemen Hanna, jelenet a Majdnem menyasszony című filmből. (Fotó: Megafilm)