A Mission: Impossible hatására döntött úgy, hogy színész lesz és egy különös véletlennek köszönhetően az Oppenheimerben is Budapesten készült öltönyt adtak rá. Haumann Mátét a Scruton Közösségi Térben rendezett beszélgetésen kérdezték.
Szerző: Kincses Krisztina
„Megnéztem a Mission: Impossible-t 16 évesen, teljesen a hatása alá kerültem, majd kiültem a tengerpartra, néztem a naplementét és arra gondoltam, hogy ha tényleg bele akarok vágni a külföldi karrierépítésbe, akkor azért tenni is kell” – kezdte a beszélgetést Haumann Máté azzal kapcsolatban, tudatosan döntött-e úgy, hogy Londonban tanulja a színészetet. A fenti élmény hatására jelentkezett különböző külföldi színi iskolákba. A Guildhallnál (Guildhall School of Music & Drama – a szerk.), ahová később felvették, Eddie Marsan angol színész tanácsára próbálkozott 1998-ban, 18 éves korában.
„Ami engem vonz a filmben, az a kamera hihetetlen közelsége, az a fajta intimitás, ami máshogyan születik meg egy színpadon.” Szerinte annak is meg van a maga bája, hogy élőben végig lehet nézni, ha hiteles egy előadás és az adott színész helyesen és igazan tud játszani, de őt mindig is az érdekelte, hogy a kamerák közelsége közben hogyan tud a színész igaz maradni.
„A szakma szeretete mindenhol univerzális” – válaszolta Haumann Máté arra a kérdésre, hogy miként tudja külföldi és hazai munkáit összeegyeztetni. Mint mondta, ugyanazok a problémáik és félelmeik vannak az itthoni színésztársadalom tagjainak, és ugyanazzal a szeretettel is találkozik az ember, ami az egész szakmát körül övezi. Így mindig megértéssel fogadják a színész felkéréseit.
„Volt már olyan, hogy tegnap előttre kellett volna 14 oldal most, és dupla szaltót ugorjál közben” – viccelődött Haumann Máté, amikor a filmes castingok folyamatáról kérdezték. Az Oppenheimer castingja előre felvett videóanyag alapján zajlott, a felmondandó szövegeket kifejezetten a castinghoz írták. „Az egyik egy gyönyörű szöveg volt a világegyetemről, a másik egy politikai beszervezés története volt.” A színész – mint mondta – ezt a képességeihez és lehetőségeihez képest minél flottabbul igyekezett végrehajtani, majd várt.
„Fölhívott az ügynököm és kérdezte, hogy ülsz, vagy állsz? Mondtam neki, hogy most éppen itt vagyok a sötétben egy lépcsőfokon, mondd. – Meg van az Oppenheimer! – A Christopher Nolan? Várj, hívj vissza két perc múlva. Visszamentem a házba, kihangosítottam a telefont és kértem, hogy most mondja, hogy a feleségem is hallja. Meg van az Oppenheimer! Így történt” – mesélte el Haumann Máté, miként tudta meg, hogy övé a szerep.
A magyar akcentust, amit kértek tőle a meghallgatáson a film történelmi idejében Amerikába emigrált magyarok hanglejtéséből igyekezett elsajátítani. „Nagyon specifikus, meghatározott hanglejtése, ritmiológiája van az ő beszédüknek” – magyarázta.
A szerepre úgy készült, hogy az összes fellelhető videót megnézte Szilárd Leóról, elolvasta az életrajzi könyvét, amely közel ötszáz oldalas és „hihetetlenül részletes”, de a legfontosabb az, hogy az ember a lehető legjobban próbáljon belehelyezkedni abba a karakterbe, amit el kell játszania. „Sajnálatos módon a magyar nyelvben nagyon kevés a lehetőség arra, hogy akcentusokkal tudjunk játszani, mégis meg kell találni azt az ízt, kicsengést, ami a karaktert hitelessé teszi” – magyarázta.
Azt illetően, hogy volt-e bárki felé megfelelési kényszere a forgatás alatt, Haumann Máté azt mondta, nem lehet így hozzáállni egy forgatáshoz akkor sem, ha tudja, hogy nagy a tét. Egy dologra koncentrálhat az ember, az elvégzett munkára. „Ha valóban végigment az ember azon a szorgalmi úton, amin végig kell menni, akkor arra támaszkodhat” – fogalmazott. „Az elvégzett munka az, amiben hiszek, amire a legbátrabban lehet támaszkodni” – tette hozzá.
Megnyugtató, kiegyensúlyozott állapotnak titulálta Haumann Máté azt, amiben alkotni lehetett a forgatás alatt, s mint mondta, senki nem teljesített sem fölé, sem alá, mindenki a helyén volt. Nem volt ukáz, hagyták alkotni, csupán felajánlások voltak mind a színész, mind a rendező részéről.
Arról az erkölcsi-etikai dilemmáról, amely az atombomba létrehozását, de még inkább katonai célú felhasználását övezi, a színész azt mondta, ezt a kérdést is igyekszik Szilárd Leó karakterén keresztül vizsgálni. Leó hívta fel az atombomba kísérlet jelentőségére az amerikai kormány figyelmét, tőle vették meg a szabadalmát, és egészen addig érdekelte az atombomba megvalósítása, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy a németeknek nincs meg ez a szuperfegyverük. A robbantások után élete hátralévő részét annak szentelte, hogy ez soha az életben meg ne történhessen újra.
Haumann Máté Cillian Murphyt csodálatos színésznek tartja, akit nagyon megkedvelt a forgatás alatt és már korábban is nagy vágya volt, hogy játszhasson vele. Egy ilyen film leforgatása ember feletti koncentrációt igényel, nem beszélve a megtanulandó szövegmennyiségről, amit hitelesen kell közvetíteni. „Amikor együtt játszottunk, hihetetlenül jól eső érzés volt, hogy semmilyen szinten nem vetődött fel kétely vagy kétség. Egyből jól összehangolódtunk, de egymásra utaltak is voltunk” – fogalmazott a színész.
A színészgárdát Haumann Máté nagyon kedves és közvetlen emberek csoportjaként írta le. „Van ezen a szinten már egy olyan bajtársiasság, hogy nem merül fel közöttük kétely a másik képességeit illetően” – mondta. Úgy fogalmazott,
Cillian Murphyvel egyfajta cinkosság alakult ki köztük, végig nagyon kedves volt vele még a vörös szőnyegen is, akik kívülről látták őket azt mondták „pezsegtek” egymás mellett, miközben Robert Downey Jr. állítólag szívecskéket rajzolt a fejük fölé.
Máté édesapja, Haumann Péter betegsége egybeesett az Oppenheimer forgatásával. Ezzel kapcsolatban elmondta, édesapja egyáltalán nem instruálta őt, ellenben nagyon örült a hatalmas lehetőségnek, amit Máté kapott. „Édesapámmal mindig partneri viszonyunk volt. Mintha csak két asztalos lettünk volna, akik egymás munkáját segítik a műhelyben.” Szerinte az apai örökség géneken keresztül öröklődik. „Néha magam is elképedek, hogy van olyan fejhangom vagy mellhangom, ami rá emlékeztet”.
A jövőt illetően a magyar színész elmondta, van rá lehetőség, hogy Oppenheimer-beli szereplése ugródeszkát jelentsen számára, sőt, már érzékeli is ennek pozitív következményeit, azonban ez egy hosszasabb procedúra. „Én abban hiszek, hogy amilyen lehetőséget megkap az ember, azt a lehető legjobban igyekezzen teljesíteni.”
Én nagyon szeretek itthon élni, szeretem a helyet, ahol felnőttem és nagyon sok kötődésem is van hozzá – jelentette ki Máté, amikor arról kérdezték, el tudná-e képzelni, hogy a megkeresések miatt külföldre költözzön. Az azonban elmondása szerint nincs kizárva, hogy hónapokra, vagy akár fél évre egy másik országba utazzon.
Haumann Máté a film londoni premierjén együtt vonulhatott a vörös szőnyegen a film többi szereplőjével, ahol egy gyönyörű, Már Róbert által tervezett, bordó, gyapjúszövet öltönyben volt jelen. „Amikor felvettem ezt a vörös inget és rá a zakót, belenéztem a tükörbe és aput hallottam, aki azt mondta háhááá, ezaz!” Ez egyszerűen így történt.
Máté egyébként egy érdekes történetet is elmesélt a beszélgetés során. Mint mondta, Ellen Mirojnick (akit szintén Oscar-díjra jelöltek – a szerk.) jelmeztervező asszisztense a ruhapróba során nem azt nézte, hogy mennyire jó rajta az öltöny, mennyire fess vagy passzentos, hanem csak Máté tekintetét nézte. Az első három öltönynél Haumann Máté feszengett, nem érezte jól magát az öltönyökben és mindegyiket félretették. A negyedik öltönynél érezte Máté azt, hogy minden stimmel. „Az benne a szép, hogy később megnéztük a zakónak a belsejét és az volt beleírva, hogy Budapest. Stimmelt! Szilárd León az Oppenheimerben egy olyan öltöny van, amit egy itthoni szabóságból béreltek.”
A Barbie és az Oppenheimer versengését feszegető kérdésre a művész azt mondta, nem szabad elfelejteni, hogy a filmiparban roppant éles küzdelem zajlik az alkotók és a színészek között. Én azt gondolom, hogy a két érintett műnek ez a nagyon furcsa és ellentmondásos összecsengése hihetetlenül szerencsésen sült el. „Tök jó, hogy két, ennyire homlokegyenest mást mutató alkotás mégis kéz a kézben tud járni” - hangoztatta.
Hosszú azoknak a kollégáknak a listája, akikkel nagyon szeretnék együtt dolgozni – fogalmazott Haumann Máté. Az egyikük Florence Pugh, mert ő nagyon kedves és szórakoztató egyéniség, és korántsem mellékesen döbbenetesen jó színész. Az egyik kedvencem a Nem vénnek való vidék, így érthető, ha Joel és Ethan Coen rendezők is ott szerepelnek a rangsorban – tette hozzá.
Nyitókép forrása: Facebook
A ma kezdődő 21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválnak magyar szempontból is erős a felhozatala. Itt debütál Nemes Jeles László és Deák Kristóf új mozija, és egész estés portréfilm rajzolja fel Bölöni László és Dargay Attila életét.
Vérgőzös akcióvígjáték a család, a feleség, a gyerekek és persze a nagypapa fontosságáról. Senki 2. – kritika.
Pedig az a remény költözött a szívekbe, hogy egy ilyen összetartó, egyet akaró közösség tartósan, társadalmi méretekben is megteremthető.
Kényes témát csomagolt nevetős-megható road movie-ba első játékfilmjében a francia Enya Baroux. A Jó utat, Marie inkább a családi összetartozás fontosságáról, mintsem arról beszél, van-e joga az embernek megmondani, mikor óhajtja befejezni a földi pályafutását.
A Többesélyes szerelem lehetett volna egy izgalmas, a jelen társadalmára reflektáló, okos film – sőt, az Előző életek után pontosan ezt vártuk. Ehelyett egy kliséhalmazt kapunk. Igaz, beszélgetésindítóként még így is működik.
Egy, a helyszínen talált írás szerint gázlopásban érintett bűnszövetkezetek csaptak össze.
Jim Simons az oktatástól a befektetési piacok csúcsáig menetelt, és ezzel nem csak saját magának hajtott hihetetlen hasznokat. Sebestyén Géza írása.
Vannak sportszerű és kevésbé sportszerű riválisok...
