L. Simon László: Akik a sorsomról döntöttek, vagy nem értették, vagy nem becsülték a vívódásaimat

Mostantól hivatalosan levelező tagja az MMA-nak L. Simon László, aki ma délelőtt tartotta meg székfoglaló beszédét Művészi szabadság és intézményi autonómia címmel.

A hónap elején mi is beszámoltunk róla, hogy Csák János kulturális és innovációs miniszter a World Press-fotókiállítás körüli mizéria után elbocsátotta L. Simon Lászlót, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját. Az indoklás szerint L. Simon olyan magatartást tanúsított, amely a munkaviszonya fenntartását ellehetetlenítette. 

Ennek fényében az elhangzott beszéd biztosan uralja majd a közbeszédet az elkövetkező napokban, a szöveget várhatóan mondatról mondatra szétcincálják majd, annak ellenére is, hogy L. Simon László hangsúlyozta: 

Éppen ezért a kultúrpolitikus már a legelején ígéretet tett arra, hogy székfoglaló beszéde alatt egyetlen egyszer sem ejti ki a kultúráért felelős miniszter nevét. Mint ahogyoan a prédikátor Salamont idézte: „Mindennek rendelt ideje van… Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.” 

L. Simon László úgy véli, a tudományos ranglétrán történő előrehaladás számára egy olyan béklyó, amit alkatánál fogva nem képes elviselni. „Az alkotás, a belső világom megteremtése és a külső világ formálásának a vágya kellő szabadságot nyújt nekem, ebbe belefért, hogy politikával is foglalkoztam. A politika hűséget és fegyelmezettséget kíván, ezeket értékkategóriáknak tekintem, így ezekkel a kötöttségekkel alapvetően nem volt bajom. S persze én is megkötöttem a magam kompromisszumait. Mindezt azért mondom el, mert aki arra számít, hogy ma egy tudományos megalapozottságú irodalom-, filozófia-, esetleg jogtörténeti előadást fog hallani, az szintén csalódottan fog távozni” – jegyezte meg, majd hozzátette:

L. Simon László kiemelte: az elmúlt időszakban vele történtek nyilván más fénytörésbe helyezik a témát, ennek ellenére is úgy érezte, „mégsem dobhatja be azt a hétköznapi politikai viták dögkútjába”. Azonban – mint fogalmaz – úgy sem tehet, mintha „személyes sorsa alakulása nem adna sajátságos fénytörést a témaválasztásnak”. 

„Talpra magyar avantgarde!”

L. Simon arról is beszélt, sokszor játszott el azzal a gondolattal, hogy a fenti szavakkal fogja „a világba kiáltani szabadságvágyát onnan, ahol Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt”.

„Lázadó fiatal voltam, aki rajongott az irodalmi és képzőművészeti avantgárdért, aki mindeközben mélyen megvetette a kommunista rendszert és mindazokat a kompromisszumokat, amiket a rendszer működtetői és lebontói együtt és külön-külön is megkötöttek. Ugyanakkor politikai konzervativizmusom és a politika gyakorlata iránti erőteljes érdeklődésem arra predesztinált, hogy egy idő után magam is megmerítőzzem a parlamenti munkában, ami sok ponton átformálta a gondolkodásomat, valamint mély nyomokat hagyott az arcomon és a személyiségemen” – mondta.

L. Simon beszédében felidézte egy korábbi emlékét is, amikor is Tót Endre 2017-es  politikai szlogeneket bemutató tárlata kapcsán elgondolkodott, hogy a rendezés mögött vajon volt-e aktuálpolitikai szándék. Mint fogalmazott: „A politizálás ugyanis paranoiássá teszi az embert, s én akkor már jó ideje a honi politika élvonalában csatáztam.” Elárulta: ugyan értette a kiállítás »Örülünk, hogy demonstrálhatunk« üzenetét, ugyanakkor mégis reflex-szerűen azt a kérdést tette fel, hogy „csak nem azt akarják üzenni, hogy két és fél évtizeddel a rendszerváltás után ugyanott tartunk, mint a hetvenes évek végén?”

„Egyszerre utasítottam el ezt a politikai identitásomat mélyen sértő narratívát, miközben az eredeti gondolattal és annak vizuális megjelenítési módjaival továbbra is azonosultam. Távolságtartásom oka egyszerű volt: azt gondoltam, 

– magyarázta a kultúrpolitikus, aki szerint az azóta eltelt több mint három évtizedben az életünk legnagyobb terhét nem a cenzúra, hanem az öncenzúra jelentette és jelenti mind a mai napig. 

L. Simon szerint ez azért romboló, mert a művészi önkifejezés, a szabad véleménynyilvánítás tere egyre szűkösebbé válik, s szerinte ez a következő generációra nézve a legveszélyesebb. „Az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban egyre inkább ez a szemlélet erősödik, míg Magyarországon, Lengyelországban inkább egy felülről jövő elvárás érvényesül. Nem tudom, melyik a rosszabb, mert a politikai korrektség azt jelenti, hogy az egyén állandó morális megfigyelés alatt áll, legfőképpen saját maga által” – hangsúlyozta.

L. Simon a beszédében arra is kitért, hogy míg napjaink öncenzúrája nálunk a szocializmus öröksége, Nyugaton a neomarxizmus és a woke terméke, a konformizmus pedig a mediatizált globalista világ logikájának egyenes következménye. 

Mint mondta: „Napjaink tömegmédián keresztül megfogalmazott politikai szándékai pedig valóban felülírják a tetteket, a művészi kifejezésmódot és gondolatot. Tágabban értelmezve:

Magyarul: a politikai hovatartozásunk szerinti véleményformálás határozza meg, mit gondolunk művészetről, esztétikai minőségről és alkotói szabadságról. Mindez pedig L. Simon szerint lassan az autonóm művészet visszaszorulásához vezet, „és ehhez nem kell diktatúrában élni, elég csak egy túlontúl átpolitizált és minden korábbinál polarizáltabb világban létezni”.

A konformizmus

L. Simon szerint a konformizmus ugyan biztonságot ad, ám egyben el is kényelmesít és leszoktat az önálló gondolkodásról – mindez pedig Böszörményi Nagy Gergely Nonkonform című könyvét forgatva vált egyértelművé számára.

„Korunk uniformizáló konformizmusa – szemben számos korábbi korszak nyíltan vállalt egyneműsítő szándékával – a legalattomosabban hat, hiszen éppen a sokszínűség zászlaja alatt építi ki a maga monokultúráját” – jegyezte meg ennek kapcsán, majd a szerzőt idézte, miszerint „minden iskolázott embernek ugyanazt kell gondolnia tudományról, vallásról, ökológiáról és technológiáról, nemzetről és nemzetközi kapcsolatokról, a helyes és üdvös mibenlét természetéről”.

L. Simon úgy véli: ugyanakkor számolnunk kell azzal a kockázattal is, hogy 

A kultúrpolitikus ezen a ponton feltette azt a kérdést: vajon van-e értelme ezek után a művészi szabadság kérdéséről morfondírozni, hiszen látjuk, hogy alapvetően nem a jog eszközeivel való korlátozás jelenti a legnagyobb veszélyt a szabad világ demokratikus országainak nyilvánosságára.

„Mégis, különösen nehéz kérdés ez azon alkotók esetében, akik a művészeten túl politikával is foglalkoznak. Kritikus és önkritikus így is lehet az ember, de független semmiképpen sem. S ha valamilyen belső autonómiát sikerül megőriznie, akkor megtalálja az elkötelezettség és a szolgalelkűség közötti határvonalat, s azt nem lépi át. Mindez két és fél évtizednyi alkotói és tizenöt évnyi politikai pálya után erősen önfelmentésnek is tűnhet” – fogalmazott, majd hozzátette: „Az alkotói szabadságba az is bele tartozik, hogy az alkotótevékenység mellett politizálok. 

A Nemzeti Múzeum volt főigazgatója szerint legalább annyira szabadságában áll így gondolkodni és élni, mint „másoknak olyan nyíltan politizáló, kormányellenes verseket írni, mint amilyen a Mozgó Világ legutóbbi (2023/11.) számában Kiss Judit Ágnes Fekete-piros dal című, gyalázatos színvonalú Petőfi-átirata”.

L. Simon székfoglalója ezen pontján Hóman Bálint egykori kultuszminisztert idézte, miszerint: „Nincs politikai irány a művészetben, mint ahogy egyáltalában nem szabad a művészetbe politikát keverni.” Majd aláhúzta:

ma pedig azzal ámítják magukat és a közönségüket, hogy forradalmi tett leközölni egy kormányt gyalázó közepesen gyenge verset”.

Nem szabad a művészetbe politikát keverni

L. Simon azt is kifejtette: noha az elmúlt években gyakran maradt kisebbségben a nézetével, aktív kultúrpolitikusként is azt gondoltja, amit Hóman: azaz nincs politikai irány a művészetben, s nem szabad a művészetbe politikát keverni. „De ettől még lehet politizálni” – tette hozzá.

A közelmúltban történtek kapcsán pedig úgy fogalmazott:

„Nézzük korunk egyik divatos, szinte mindent felforgató kérdését, a szexuális mássághoz való viszonyt, s különösen is a homoszexualitás művészeti alkotásokban való megjelenítését. Miközben vannak az életnek olyan területei, ahol ezen kérdések megtárgyalásának nyilván nincs rendelt ideje vagy helye, a művészet ez alól kivételt kell, hogy képezzen. Ennek az állításnak mind a támogatói, mind az ellenzői etikai szempontokkal érvelnek, s az erkölcs mellett létező másik normarendszerünk, a jog többé kevésbé úgy viszonyult a témához, azaz úgy szabályozta a kérdést, ahogy arról a társadalom többsége vélekedett. Azaz a nyugati világban is voltak olyan korszakok, amikor a homoszexualitást és annak propagálását is szigorúan büntették, s voltak olyan korok, amikor ennek az ellenkezője volt az általánosan jellemző. 

A volt múzeumigazgató – mint mondta – kifejezetten károsnak tartja a korunkban egyre nagyobb felületet kapó, „a nyilvánosság korlátozásáért kitekert eszköztárral és retorikával küzdő álprüdériát: míg a pornográfia szabadon terjeszthető, a pornófilmek szereplőit némi eufemizmussal sztároknak és felnőttszínészeknek nevezik, addig a múzeumok tereiből ki akarják tiltani a szexualitás ábrázolását, vagy pálcát törnek egy alkotó feje felett, mert obszcén szavakat használ, vagy képein erotikus pozíciókat ábrázol”.

A kérdés e tekintetben L. Simon szerint az, hogy az állam mennyire veszi komolyan a saját szabályait, s azt az Alaptörvényben rögzített megállapítást, hogy „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát.”

A kultúrpolitikus szerint sokan állítják, hogy hazánkban nem érvényesül a szólás-, a vélemény vagy éppen a művészi szabadság, de ahogy beszédében hangsúlyozta: ő ezt nem így látja.

– szögezte le nyomatékosan.

Azt is hozzátette: ha igazak lennének a sajtóhírek, hogy az MMA közgyűlésén a tiszteletbeli elnöki pozícióval kapcsolatos napirendi javaslata áll az ügy hátterében, „akkor inkább az intézményi autonómia kérdéskörébe tartozó problémának lehetne tekinteni a Nemzeti Múzeum kiváló közösségében a teljes magyar múzeumügyért végzett alkotómunkánk kettétörését”.

Autonóm intézmények

L. Simon mindezek mellett aláhúzta: 

Majd arra is kitért, hogy a szabad alkotáshoz autonóm intézményekre is szükség van, illetve – mint fogalmazott – annak az igazságnak a belátására, hogy a politika nem tud mindent uralni, és nem is kell rá törekednie, éppen a saját távlatos céljainak érvényesülése érdekében. 

„A szabadságukért, az önrendelkezési jogukért és a szuverenitásukért sokat küzdő nemzetek fiai pontosan tudják, az intézmények garanciát jelentenek az értékek megőrzésére és tovább adásukra. Kisebbségi létbe kényszerült honfitársaink szerte a Kárpát-medencében még inkább érzik ezt, s intézményeikhez, szervezeteikhez körömszakadtáig ragaszkodnak. Az intézmények autonómiája rendkívül összetett kérdés, hiszen egészen más egy állam által fenntartott költségvetési szerv (ilyen az általam vezetett Nemzeti Múzeum is), és a tagok önrendelkezésére építő, egyúttal alkotmányos védelmet kapó köztestület (mint az MMA) helyzete” – mondta.

L. Simon leszögezte: 

Vajon lehetséges-e a politikától való függetlenség úgy, hogy egy szervezet az államtól kapja a működéséhez szükséges forrásokat? – tette fel a sokakat foglalkoztató kérdést L. Simon László, aki úgy véli: a művészeti intézmények automómiája csakis úgy működhet, ahogy a tudományosoké, azaz, alapja a szuverén alkotók összessége. „Csak autonóm egyén képes magas színvonalú művészi tevékenységre is. Autonóm egyén, autonóm művész csak szabad ember lehet. A szabad embereket nem kötik gúzsba olyan megfelelési kényszerek, amelyek szükségszerűen az öncenzúrához és a konformizmushoz vezetnek. Ezért művészi szabadság nélkül nincs szuverén alkotó. Szuverén alkotók közössége nélkül nincs intézményi autonómia. Intézményi autonómia híján illegitim lenne a Művészeti Akadémia. S ha valóban illegitim lenne az MMA, akkor demokratikus rendszerünk alkotmányos alapjának egy fontos része, végső soron a művészet és a tudomány szabadsága válna kérdésessé. 

– utalt vissza beszéde elejére.

„Nem becsülték a vívódásaimat”

Székfoglalója végén L. Simon Weöres Sándor A teljesség felé című művéből idézte a következő sorokat: „A tehetetlen meghunyászkodást polgári kötelességnek nevezik, a tömeggel együtt-üvöltést bátorságnak, az érzelgősséget költői lelkületnek, a dióhéjak csörgetését haladó-szellemnek, a kapzsi, szűkhomlokú élelmességet észnek, a csoportos unatkozást szórakozásnak, a mirigyek játékát élvezetnek. A polgári kötelesség, bátorság, költői lelkület, haladó-szellem, ész, szórakozás és élvezet együttesét társadalmi és gazdasági egyensúlynak nevezik.” 

Elárulta: nehéz a magafajtáknak ebben a törékeny egyensúlyban megtalálniuk a saját útjukat, pedig – mint mondta – szorgalmasan próbálkozott. 

„És hogy őszinte legyek, naivitásom és az életösztönöm olyan erős, hogy ezt a fajta próbálkozást sorozatos bukásaim– ellenére sem adom fel. 

Vagy nem láttak benne értéket, vagy éppen tartottak tőle, irigyelték a teljességre való törekvésemet. Addig is, amíg eldől a sorsom, s magam is végig gondolom, melyik úton menjek tovább, nekünk itt, a művészet egyik fellegvárában továbbra is »a mindenséggel kell mérni magunkat«! ” – zárta sorait.

Nyitókép: Ficsor Márton / Mandiner