„A csorda után mindig szaros a fű” – Both Miklós a Dalról és a magyar kultúra kisugárzásáról

Tavaly még talán igaz lett volna, amit mond, idén viszont már változott a helyzet. Maszkuráék például kiestek, amit nagyon sajnáltam, mert valóban létező zenekar, amely képvisel is egy tevékeny kreatív közösséget, a slammerek világát; de a Parno Graszt a legjobb nyolcba, Petruska pedig a legjobb négybe jutott és A Dal Felfedezettje lett.

Lehet, hogy jövőre elindul egy dalával?

Ha valóban olyan irányba mozdul tovább a műsor, amelybe idén kétségkívül tett néhány lépést, akkor már jobban látnám értelmét. Ha egyébként zsűritagként az lett volna a feladat csupán, hogy válasszuk ki, kit küldünk Stockholmba, akkor a zsűribe való felkérésre is nemet kellett volna mondanom.

De hát éppen azt a négyet kellett kiválasztaniuk, akikből a közönség végül eldöntötte, ki megy Stockholmba.

A Dal fődíja idén is az volt, hogy a győztes képviselheti Magyarországot, de a tévé vezetése finoman elkezdte áthangolni a műsort, idén már igyekezett tágítani a fókuszt. Lényegében az én személyem is ezt mutatja a műsorban. A tévés műsorokat tekintve A Dalon kívül nincs vagy alig van jelenleg lehetősége alkotó zenekaroknak. A tehetségkutatók letarolták a piacot, azok meg karaoke show-k. Arról szólnak, hogy mások szellemi termékét énekeljem el jól. Lehetőleg még jobban – ami ráadásul sült hógolyó-effektus. A Dal tehát az egyetlen műsor, amely lehetőséget ad az alkotóknak is, azaz csupán az Eurovízióra kihegyezni, ezt luxusnak tartottam mindig. Azzal viszont, hogy saját díjaink is voltak – A Dal felfedezettje, vagy legjobb dalszöveg –, némiképpen teret kapott a zsűri más szempontrendszer érvényesítésére is.

„A boldogság pontosan a kreatív folyamatban van”

Milyen a „nem más” szempontrendszer?

Gyakran cinikus. Közelről láthattam a producereken, akik beadják ezeket az eurovíziósnak szánt dalokat. „Ez kell ide.” Ez a kedvencem, ez a szöveg. Persze nem rugaszkodom el a realitástól, értem, hogy hosszú zenepiaci átalakulás eredménye ez, s bizonyos szempontból egyfajta profizmust takar. Csak a kérdés az: valóban profizmus-e, hogy értéktelen dolgokat hozunk létre annak érdekében, hogy „megfelelőek” legyünk? Hogy nem váltjuk ki azt, ami alapelvárás a zenével szemben?

Mi az alapelvárás?

Szerelem, halál, a szorongásaink, a boldogságaink megélése, karbantartása... Mégiscsak azért éneklünk, hogy a boldogság vagy a fájdalom feszültsége oldódjon bennünk. Ha valami éppen ezt nem váltja ki, az akkor már profi? Nem kellene újragondolni akkor ezt az egész rendszert? A producereknél és zenészeknél is azt éreztem egyébként, hogy akik ilyen „profi” rendszerekben gondolkodnak, nem boldogok ettől. A boldogság pontosan a kreatív folyamatban van, éppen abban, amikor el tudunk rugaszkodni ezektől a rendszerektől.

El tudtak? A tucatpop Freddie nyert most is...

Azért én a „tucat” szót nem használnám arra a produkcióra. Egyrészt már ki sem tudott volna emelkedni a több tucat közül ilyen magabiztossággal. A háttérben dolgozó csapata is profi volt, ami üdítően hatott a mezőnyre. Teljesen értelmetlen lenne tehát Freddie-t ekézni hat olyan hét után, amikor keményen odatette magát. Persze értem a kritikát, hiszen bizonyos értelemben nem sikerült kiválnia a tömegpiacról, az Eurovizió viszont kevésbé a katartikus új gondolatokról szól, sokkal inkább a jól ismert formulák szellemes újragondolásáról – szigorúan a komfortzónájában megőrizve a hallgatóságot. Persze bennem továbbra is dolgozik a kérdés a jövőre vonatkozóan, hogy nem lehet-e ezzel az eurovíziós elvárással bátrabban játszani.

Nyilván az ismertségének sem tett rosszat azért a zsűritagság.

Nyilván, de nem ez volt a szempont.

Akkor mi? Tényleg meglepő volt, hogy „komoly könnyűzenészként” elvállalta a szereplést.

Igen, a számomra izgalmas alkotók általában elhatárolódnak ezektől a produkcióktól. Úgy három évvel ezelőttig én is így voltam ezzel. Úgy éreztem, előnyösebb, ha pusztán komponálom a lemezeket és a külvilágot csak a privát életemben követem...

 „Az értelmiségi kényelmesség eredménye az a kulturális állapot, amelyben ma az ország van.”

Három éve mi történt?

Hosszú.

Nem baj.

Sosem vagyok biztos olyan lépésekben, amelyek nem függnek össze az alkotó énemmel. Itt is nagyon bizonytalan voltam, csakhogy az utóbbi években sok érdekeset tapasztaltam. A Kínai Utazólemezem kifejezetten őrültségnek hangzott először, majd életem egyik legfontosabb időszaka lett. Ugyanilyen őrültségnek tűnt a Tehetségkereső sorozatunk az MTVA sugárzásában, amikor az ország leszakadó falvainak utcáit jártam, és mint egy házaló ügynök, tehetséges zenészeket, énekeseket kerestem. Minden félelmem ellenére nagyon izgalmas anyag született. Hasonló izgalommal kezdtem el a Dalt is. Nagyon megtisztelő: mégiscsak kiemelt nézettségű műsora a közszolgálati tévének, profi és elszánt műsorkészítőkkel, stábbal.

Aztán meghallotta a dalokat. Akkor sem bánta meg, hogy vállalta?

Amikor elkezdtem végighallgatni a 376 dalt az előzsűrizésen, na, akkor tényleg megrémültem. Ott esett le, hogy azért ez nem lesz egyszerű. Rögtön el is kezdett bennem dolgozni, hogy ez vajon miért van így. Mármint: miért van, hogy ilyen mennyiségben jönnek a szervilis, patikamérlegen kimért, minden emberi érzéstől mentes pályaművek. Közben a klubokban azt tapasztalom, hogy csomó bátor, izgalmas produkció van, akik viszont nem jelentkeznek, holott sokan ismerik őket és valóban van mondanivalójuk. De közben további csavar is van a helyzetben, hiszen a média – messze nem csak a magyar – olyan nyomást tesz a szerzőkre, amely miatt nagyon ritkán kerülnek elő megrendítő, ihletett szerzemények. A tartalom kikerül a középpontból, marad a nehezen meghatározható, piaci alapokon működő valami, aminek vajmi kevés köze van a mindennapokhoz. Mindenesetre egyáltalán nem bántam meg, hogy vállaltam a zsűrizést. Az elefántcsonttorony-stratégia nem jó.

Miért nem? Kényelmes lehet.

Az. Éppen az értelmiségi kényelmesség eredménye az a kulturális állapot, amelyben ma az ország van. Nem lehet ezért kizárólag a tömegeket felelőssé tenni. Értelmiségi műfaj lenne, hogy irányt adjunk a kultúrának, de csak nem jön össze.

Így mi jött össze? Már A Dalban. Megszerette a tömegpopot?

Ha saját rendszeredben próbálod szemlélni, amit látsz, belebuksz. Cinikus leszel magad is. Ez zenei gyűjtésekre is igaz, meg A Dalra is. Mondok egy példát. Akik nem tettek abba energiát, hogy értsék a falusi emberek hagyományos énekét, idős ember hamis gajdolását hallják csak. Amint azonban megértjük a környezetet, a közeget, hirtelen különleges értelmet kap a kifejezésmód. Sok dolgot megértettem a Dal alatt is, ami eddig teljesen értelmetlennek látszott.

Akkor árulja el, mégis miért működik a rádiós-tévés tömegpop egyáltalán?

Mert egy olyan vélt közösségbe repít, amely nem tesz fel valós kérdéseket, csak feledtet. Olyanok ezek a zenék, mint amikor az egyik jól ismert hamburgeres multicégnél kapsz egy törtarany papírkoronát a fejedre – ha nagy menüt rendelsz. Automatikusan király leszel. Meg körülötted tízen, akik szintén a nagy menüt rendelték. Valós hatalmad persze nincs, ha betoltad, kullogsz majd az éjszakai után. Ez tehát egyáltalán nem privát, hanem közösségi viszony.

A könnyűzene, a rakendroll mondjuk pont ilyennek jött létre. Táncoljunk, üvöltsünk együtt koncerten, ismerkedjünk az ellenkező nemmel...

Ez már azért régi találmány. Mondjuk a több száz éves táncházak is leírhatóak ilyenformán. Minden táncháznak van olyan része, amikor önfeledten, intenzív testmozgás mellett óriási energiájú zenék szólnak. Ilyenkor a szövegek is könnyedebbek. Csakhogy a táncházak végén, amikor a közösség elfárad, leülnek az emberek és elkezdik lassú dalok sorozatát énekelni órákig, amelyeknek a szövegvilága kíméletlen őszinteséggel és fantasztikus költői megoldásokkal tárja fel a legmélyebb szorongásainkat, vágyainkat. Tehát a táncos részben a közösségen van a hangsúly, azonban a lassú daloknál már a privát világunk kerül előtérbe, közösségben megélve. Ha a feledtetés mellé nem kerülnek oda a kérdéseket feltevő lassú dalok, amelyek kialakítják ezt a privát viszonyt, értelmetlen és iránytalan, üres lesz az egész. A mostani Dal-mezőnybe pedig talán sikerült olyanokat csempészni, akikre nem igaz, hogy üresek lennének.

Parno Graszt, Petruska...

A Parno Graszt nagyon üdítő volt. Annyira természetes. Sokkal közelebb van azokhoz az alapokhoz, amelyekért egyáltalán kitalálta magának a zenélést az emberiség. Petruska meg olyan erős, társadalomkritikus szöveggel állt elő, hogy ő maga is biztos volt benne: kirúgják már az elején. Aztán a legjobb négy közé került. Ez is mutatja, hogy a finomhangolás azért megtörtént.

Csakhogy Freddie még a legjobb dalszövegért járó díjat is bezsebelte...

A döntést a tíztagú előválogató zsűri plusz a közönség együtt hozta, és el tudom képzelni, hogy a közönség részéről nem feltétlenül a szövegnek szólt, hanem amolyan szimpátiaszavazás lett belőle... Freddie persze profi, csak én meg ugye pont nem a „profit” kerestem.

„Odamenni, kopogtatni, kérdezősködni... Igen, ez mindig működik.”

Ehhez képest elég finoman zsűrizett, Freddie-nek még pontot is adott a döntőben. Megmondták azért, hogy fogja vissza magát?

Szó sincs róla. Több száz zenei műhelygyakorlatot vezettem az elmúlt nyolc évben és azt tapasztaltam, hogy a keménykedés sehova sem vezet. Négyszemközt – úgy igen. Mások, közönség előtt viszont semmi jó nem születik belőle. A workshopokon például ott van háromszáz néző és végigkíséri, hogyan építünk fel egy koncertet a semmiből. Olyan hangszeresekkel, akik jók, de nem ismerik egymást. Előttük nem keménykedem. Ha valakivel gond van, félrehívom, a négyszemközt mondom el, mi a bajom. Akinek van gyereke, vagy akár egy jó barátja, tudja, milyen ez. Ráadásul nem rólam szól a történet, hanem a dalról, az előadóról és a párbeszédről. Nem hiszek abban, hogy ott van harminc zenekar, mi meg durván megalázzuk – bár voltam kritikus az adás folyamán, figyeltem arra, hogy sose személyeskedés legyen vége. Közben az előadóknak is meg kell érteniük, hogy amikor véleményezünk, akkor mi is előadunk, akárcsak az énekesek. Annyi különbséggel, hogy nem a zene nyelvén artikuláljuk a világunkat, hanem a szavakkal. Az előadó sem fog egy szerinte hangosan működő refrént halkan kezdeni, nehogy megijesszen valakit a zsűri tagjai közül...

Ha már workshopok: még a migránsválság előtt jó évvel menekülteket gyűjtött össze a bicskei táborban és Pannonhalmán zenélt velük, az ottani diákokkal. Politikai üzenet volt, már a hajcihő elején?

Minden workshop arról szól elsősorban, hogy kíváncsi vagyok. Bartók is lement a vonatállomásokra a világháború alatt és úgy gyűjtött például a Balkánról jött katonáktól népzenét. Ugyanez volt tavalyelőtt velem: házhoz jöttek a menekültek. Nem kellett jegyet vennem Afrikába meg Szíriába, elég volt elmennem Bicskére. Így is tettem, aztán végigjártam a konténereket, mindegyikbe bekopogtattam, hogy zenél-e ott valaki.

Így szerzett zenészeket cigánytelepekről a Palimo Story-hoz, de ukrán gyűjtése, dokumentumfilmje is fejes volt az ismeretlenbe. Mindig bejön ez a módszer?

Odamenni, kopogtatni, kérdezősködni... Igen, ez mindig működik. Ha a nyomor ajtaján kopogtatsz, mögötte mindig találsz valódi zenét és nagy zenészeket. Ez a bicskei menekülttáborban sem volt másképp. Koszovóiak, albánok, afrikaiak, arabok…Ráadásul a híresen nyitott Pannonhalmi bencés közösség megkért egy olyan műhely lebonyolítására, ahol pannonhalmi diákok zenéltek a menekültekkel közösen.  

Tehát nem politikai üzenetnek szánta.

Nem. Persze ha elterjed, hogy minden menekült gonosztevő, akkor azért jó, ha ez is árnyalja a képet. Eközben persze szó nincs arról, hogy minden menekült azonnal jöjjön ide. Óriási biztonsági rés tátong Európa falán, ha kontroll nélkül jöhetnek ide emberek. A rászorulók előtt ki kell nyitni a kapunkat, de a megfelelő rendszert is ki kell ehhez találni, amit valahol egy erős központi hatalom tudna megtenni, amit a nemzetállamok nem nagyon akarnak. Az emberségességet, ami emberlétünk lényege, mégsem lenne szabad veszni hagyni. Vékony kis kötélen, táncolva kell előre jutnunk. Kérdés, van-e olyan minőségű a világ politikai elitje, hogy képes legyen levezényelni ezt a nehéz mutatványt.

Járt sokat Keleten, Szíriában, Iránban, számtalan országban. Nem gondolja, hogy összeegyeztethetetlenek ezek a kultúrák a mindennapokban?

Mondom, hogy nem egyszerű mutatvány. Láttam sok keleti országban, hogy nevetnek rajtunk, a Nyugaton. Tunya, elkényelmesedett rozmárnak látnak minket, ami persze részben egy régóta tartó propaganda eredménye is. Közben a cél azért az lenne, hogy elérjék, amit a Nyugatnak mégiscsak sikerült: igazságosabb, tervezhetőbb világot létrehozni. Nekünk meg az, hogy a nyugodtságunk ne legyen tunyaság. A macsós mentalitás mindenesetre sokkal erősebben van jelen Keleten. Ez persze rokonszenves is sok szempontból, hiszen részben mi is ebben nőttünk föl, csak sokszor teljesen értelmetlen.

Például?

Oroszországban gyűjtöttem egyszer. Négy életerős fiatalember kísérőmmel fent voltunk a Kaukázus hegyeiben, amikor közölték: ha azt akarom, hogy tovább vigyenek, most azonnal ugorjak be az egy fokos folyóba. Merthogy ez szent föld, itt kell, most kell, ez amolyan beavatási szertartás...

Beugrott?

Be. Becsületükre legyen mondva: ők is. Marha jól hangzik ez persze, az unokáknak is mesélem majd, de mégis mi értelme volt? Semmi. Már annak, hogy tőlem ezt elvárták. A diverzitás ugyanakkor fontos, talán a legfontosabb – és itt vissza is kanyarodtunk a poppiachoz. Akárcsak a magyar gazdaság produktumai, a pop is összeszerelő üzemekben készül, minimális hozzáadott értékkel. Ezért pontoztam le az ilyen produkciókat. A Parno Graszt pedig ízig-vérig kárpát-medencei gondolat. Annak a zenének a tervrajzai is itt készültek. Ennek ellenére a magyar ember számára ma idegenebb, mint a műsorban hallott dalok 90 százaléka, amelynek pedig közösségünktől távol tervezték az alapjait.

„Jogosan született meg a kérdés, hogy van-e a két világnak találkozása?” 

Oláh Gergő dalában még azt is megkritizálta, hogy közel-keleties a hegedűtéma, nem mondjuk csárdás. Nem erőltetett ennyire ragaszkodni a saját kultúránkhoz?  

Nem ragaszkodom semmihez. A pontozásomkor sem azt vettem figyelembe, hogy kinek a zenéje „kárpát-medencei gondolat”. Ez szerintem a jelenben teljes tévút, viszont továbbra is azt mondom, hogy ez a közösség akkor tud erős maradni, ha a világtól, a többi országtól eltérő, sajátos kulturális termékeket tud előállítani. Ez legkönnyebben, de egyébként nem kizárólagosan, úgy megy, ha tovább gondoljuk a sok-sok, múltban itt élt ember szellemi termékét. Mélyebb ismerettel rendelkezve a Kárpát-medencében felgyülemlett zenei kincsről látom, milyen félelmetesen kiaknázatlan és alulértékelt az az elképesztő szellemi innováció, ami a térségben folyt. Oláh Gergőék azzal próbálkoztak, hogy a számukra anyanyelvként beszélt nyugati zenét megpróbálták a magyar cigány hagyományokkal ötvözni. Erre Gergőnek minden alapja megvolt, hiszen kiváló éneklője a nyugati zenének, de közben készségszinten énekli a falusi cigány zenét is. Ebből jogosan született meg a kérdés, hogy van-e a két világnak találkozása? A problémám annyi volt, hogy ebbe mégis hogyan kerül bele a közel-keleties hegedű, amikor ha valahol, hát itt éppen van izgalmas hegedűjáték élő hagyományként. Emiatt persze nem adtam neki kevesebb pontot, pusztán izgalmas szakmai párbeszéd kezdődött.

A globalizáció ellen épp a globalizáció által kitermelt műsorban hadakozni – nem hamvába holt ötlet?

Nem hadakozom. A globalizáció olyan tény, mint hogy növünk. Nagyobbak vagyunk mint gyerekkorunkban. Alapvetően nem a globalizáció tényével kell szembemenni, hanem azt kell tudnunk megoldani, hogy a világ korábbi, teljesen más körülmények között létrejött értékeit milyen minőségben tudjuk magunkkal vinni az új világba. Az a kalaptervező, aki ismerheti az emberiség elmúlt 400 évének összes kalapkollekcióját, nagyobb eséllyel képes izgalmas kollekciókat létrehozni, mint aki csak a svájci sapkával találkozik. Egyáltalán nem azt mondom, hogy biztosan a másik lesz izgalmas, de a potenciál teljesen más szinten van. Európai fiatalként ezt a potenciált szeretném a közösségemben növelni.

Önmagában nincs baj azzal, hogy értjük az Amerikában szárba szökkent, ma uralkodó kultúrát is. Baj azzal van, amikor a sajátunk már idegennek hat. Mi, önmagunk számára. Ennek az országnak márpedig addig van jövője, amíg van kulturális kisugárzása. Kína is azért tud létezni több ezer év óta, mert többek között elképesztő erős kulturális kisugárzása volt. Elfoglalták a mongolok, aztán mi történt? A harmadik nemzedéküknél már elkínaisodott az uralkodó elit. Hiába igázták le az országot, végül az kebelezte be őket. Európa is és Magyarország is addig tud erős és egyben izgalmas maradni, amíg azonos a területen évszázadok alatt létrejött szellemi javakkal. Ha már nagy arányban importálni kell az alapanyagot, összeszerelő üzemmé válik, szürkévé, mindenki földjévé.

Van még bennünk erő bármilyen kulturális bekebelezésre?

Most érkezik hozzám vendégségbe néhány ukrán népzenegyűjtő a kijevi zeneakadémiáról. A népzenegyűjtés, a hagyományok rendszerezése, a táncházmozgalom például országunk egyik nagy sikere. A szlovákoknál is magyar alapokon jelent meg például a táncház, ezt ráadásul a szlovákok is elismerik, sőt, hálásak érte. Ha pedig Ukrajnát a magyar szakértelem alapján sikerül segíteni abban, hogy a saját kultúrájukat megismerjék, szerintem az is komoly kulturális kisugárzást ad nekünk Közép-Európában. Ez persze csak egy elem, de minél több ilyen sikerünk van, a kisugárzásunk annál erősebb. Egy biztos: sikerélménye ennek az országnak abból sosem lesz, ha máshol kitalált dolgokat jól-rosszul leutánzunk. Bocsássanak meg a pásztorok hasonlatáért, de a csorda után, mint tudjuk: mindig szaros a fű.