Kékfrankos = vörös olaszrizling?

Április 21-én, szombaton rendezte meg a Kékfrankos Napot a Terra Hungarica azzal a szándékkal, hogy ráirányítsa a figyelmet a kékfrankosra, arra a kékszőlő-fajtára, ami az utóbbi időben méltatlanul alig kapott figyelmet. Mesterkurzust és sétáló kóstolót is szerveztek a téma köré. A rendezvényen három boríró is jelen volt, tőlük szemlézünk.

Alkonyi László a Tokajwine.net-en arról ír, hogy múltja és jelene miatt a kékfrankos kötődik hozzánk talán a leginkább a kékszőlő-fajták közül, csakhogy nagyon keveset teszünk a mellőzöttsége ellen. Alkonyi a mesterkurzuson is részt vett, és Franz Weninger szavai nyomán következőt írta: „Szépen ellenpontozták a magyar és osztrák valóságot Szentesi József és Weninger Franz helyben lefuttatott gondolatai: sokat mondóan jelezték, hogy kinek mivel kell töltenie az életét a bor felfedezése közben. Egyszersmind szemléletesen felmutatták azt a mintegy 30 méternyi hátrányt, amivel egy magyar borász indul a 100 méteres távon - nemzetközi mezőnyben.”

Kaló Imre bora volt a csattanó

A Borrajongó blog a mesterkurzuson kóstolt tételekről ír. Négy hazai bort emelt ki a szerző: Szentesi József 2007-es etyek-budai kékfrankosát, Franz Weninger soproni Spern-Steiner-dűlőből származó 2009-esét, Karner Gábor mátrai Vitézföld-dűlős 2009-es hordómintáját, illetve Kaló Imre 2002-es egri kékfrankosát. Utóbbiról Alkonyi László azt jegyezte meg írásában, hogy a sor csattanója volt, megmutatta, hogy nemcsak Ausztriában, hanem itthon is lehet a fajtából egyedi, nagy, karakteres bort adni, ami nemzetközi mezőnyben is megállná a helyét.

Kovács András István, az Olaszrizling blog szerzője vidám úttörőnek nevezte a kékfrankost bejegyzésében, szerinte ugyanis a fajta lényege az, hogy megmutassa termőhelyének tulajdonságait, jellegzetességeit. Az olaszrizling népszerűsítését felvállaló szerző most se tudott teljesen kibújni bőréből: „Amikor először hallottam a Terra Hungarica rendezvényéről, megörültem, nem tudtam nem az olaszrizlingre gondolni, magyarországi szerepük, pozíciójuk, lehetőségeik nagyon hasonlóak. A kékfrankos a vörös olaszrizling, vagy fordítva, voltaképpen mindegy” - írja. Kovács András István egy kivétellel ugyanazokat emelte ki a mesterkurzus tételei közül, mint a Borrajongó: ő nem Karner mátrai kékfrankosát, hanem Pók Tamás 2009-es Nagy-Egedjét tette be a legjobb négybe. A szerzőnek nagyon tetszett még Losonci Bálint, Ráspi, az Orsolya Pince, Maurer Oszkár és a Csobánci Bormanufaktúra egy-egy tétele a sétáló kóstolóról.

Tényleg olaszrizlingezés lesz ebből

A Bordogság blog szerzője két részben hozza majd le tapasztalatait. Az első részben a Karner Gábor- és Pók Tamás-összest vesézte ki a szerző. A mátrai borásztól leginkább a 2008-as Tavaszföld-dűlő kékfrankosa, az egri Pók Tamástól pedig egy nagy-egedi tetszett a szerzőnek.

Fontos-e a kékfrankos? - teszi fel a kérdést rögtön a címben a Borravaló szerzője. És meg is válaszolja: igen. A Borravaló írásában ugyanúgy felmerül a párhuzam az olaszrizlinggel, mint Kovács András Istvánnál: a szerző szerint a kékfrankos tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy a borászok összeálljanak, és ne csak egy országos szintű összefogást hozzanak létre (persze azt is), hanem egy közös tétellel akár a nemzetközi közönség elé is kiálljanak. Rengeteg még a teendő idáig - az első a fajta megbecsültségének helyreállítása lesz. A cikk szerzője a mesterkurzuson is rész vett, itt a hazaiak közül Szentesi József 2009-es kékfrankosát emelte ki - az aranyérmet viszont a dél-burgenlandi Uwe Schiefer 2009-es Szapáry-kékfrankosának kapta tőle.

És hogy ehhez mit tudunk mi még hozzáfűzni?

Sokat nem. De igazat adunk Kovács András Istvánnak és a Borravaló szerzőjének: a kékfrankosnak hasonló múltja és jelene van, mint az olaszrizlingnek, bár mi előbbi jövőjét árnyalatnyit fényesebbnek látjuk a több kékfrankosból készült dűlős tétel és az osztrák vörösök hírneve miatt. Szóval hajrá Magyarország, hajrá kékfrankos!