Bocskorban jöttek, csizmában mentek; a rabolva-gyilkolva vonuló románok még a kórházi ágyakat és a szögeket is ellopták 1919-ben – történész a Mandinernek

Nyitókép: a bevonuló román lovasság Budapestre 1919-ben; forrás: Wikipedia

1918. december elseje – román szuronyok alatt, szinte kizárólag román részvétellel kikiáltják Erdély csatlakozását Romániához. Ez lenne a kezdőpont?

Érdemes még visszább menni, egészen 1916-ig, a Románia és az antanthatalmak között köttetett bukaresti szerződésig – ebben ígérték Kelet-Magyarországot, még a végül megkapottnál is valamivel nagyobb területet Romániának, ha megtámadja az Osztrák-Magyar Monarchiát. Ezután indult meg az első román betörés, 1916. augusztus 27-én, amit aztán a központi hatalmak gyorsan visszavertek, az ellentámadásban Bukarestet is elfoglalva, és különbékére kényszerítve a románokat. Viszont

– ugyanolyan rendeleteket tettek közzé Brassóban, mint majd később, a második bevonulásukkor, 1918. végén.

Ellenállás nélkül.

Vértelen volt a benyomulás igen, karácsonyig elérték a Maros vonalát, amit az antant demarkációs vonalként a november 13-i belgrádi katonai konvencióban kijelölt. Kolozsvár, Marosvásárhely, decemberben már román kézre kerül, az év elejére fél Erdélyt elfoglalják, a gyulafehérvári nagygyűlésen az addigi foglalásokat és összesen 26 vármegye bekebelezését – maguk számára – legitimálják, majd a román király törvénybe is iktatja ezt. Innentől kezdve

Milyen erők érkeztek ekkor Erdélybe? 

Mivel az antant a románok mögött állt, főleg a franciák, tőlük gyorsan kaptak hadianyagot, fegyvert, kiképzést, de korántsem eleget. Amikor 1918 novemberében újra betörnek

ezt több visszaemlékezés is megerősíti. Életbevágó számukra a benyomulás, ugyanis lényegében az itt rekvirált holmikból tudnak felszerelkezni. Az első rendelkezésük mindenütt a fegyverek összeszedése a lakosságtól, egyrészt a megszállók biztonsága érdekében, másrészt a saját felfegyverzésük céljából. Ellenállásba nem ütköznek, Károlyi Mihály kormánya úgy tekint rájuk, mint antant csapatokra, ütőképes magyar hadsereg akkor nincs, miután szélnek eresztették a hazatérő alakulatokat. Az első fegyveres konfliktus végül 1919. január-februárjában tör ki, miután a Székely Hadosztály nem több, mint 6-9 ezer főnyi csapattal felszerelkezik, és Zilah és Egeres térségében ellentámadásokat hajtanak végre, amivel lelassítják a román előrenyomulást.

A demarkációs vonalon túlra?

Ekkor ül össze a párizsi békekonferencia, a román taktika pedig arra épül, hogy kész helyzet elé állítják a döntéshozókat, ezért igyekeztek elébe menni a folyamatoknak. Egyébként februárban eldől, március 20-án pedig Budapest is megkapja az új demarkációs vonalról szóló antant-rendelkezést, a hírhedt Vix-jegyzéket, amely egész Erdélyt, sőt a Partiumot is Románia irányítása alá rendeli, Nagyváradig, Nagyszalontáig, sőt, Vásárosnamény-Debrecen-Hódmezővásárhely mentén egészen Algyőig jelöli ki az elméletileg semleges övezetet, vagyis nagyjából ott, ahol már a bukaresti szerződés szerint lenne a román-magyar határ. A románok igyekeztek még néhány nem eldöntött hovatartozású járást is igazgatásuk alá vonni, ilyen területek voltak Gyula, Békéscsaba, illetve Szabolcs vármegye három járása. A Vix-jegyzék hatására a Károlyi-kormány lemond, és feláll a tanácskormány Kun Béla vezetésével, amely aztán elkezd gyors ütemben toborozni.

Vagyis, ahogy mondták, hogy „felszabadítsák” Magyarországot.

Így igaz. A bolsevizmusellenes harc ürügyén pedig fellépnek a vöröskatonák – akik nem az eszme, hanem a haza védelmében, illetve vagy a zsoldért fogtak fegyvert, korántsem holmi elvont ideológiáért –, és a legkisebb direktóriumi tag ellen is. Különösen, ha ellenállásba ütköznek – ami ugye, hiszen az ő királyuk törvénybe iktatta Erdély csatlakozását, törvénytelen –, ilyenkor a lakosságot is kényszerítik, hogy előadja a rendszer embereit, akiket aztán nyilvánosan megbotoznak, megaláznak, gyakran agyonlőnek.

Számíthatnak adott esetben a lakosság támogatására?

bár erre is van példa – a partiumi és hajdúsági területek egy részén, ahol ténylegesen volt vörösterror, és fosztogatásokkal, olykor gyilkosságokkal kísérve menekülnek el a vörösök a románok elől; volt, ahol megmentőkként fogadták őket, de a román megszállók magatartásában aztán gyorsan csalódtak.

Nagykárolyba talán még be is hívták őket, mert még a románok is jobbnak tűntek a vörösöknél.

Igen, de ez nem volt egységes, Nagyváradon például felszedték a síneket az érkező románok elől. Mindenesetre a románok április 16-tól május 1-ig elérik a Tiszát. A visszavonuló Székely Hadosztály és a Vörös Hadsereg csekély ellenállásait keményen megtorolják a lakosságon. Például a Székely Hadosztály Werbőczy-különítménye Köröstárkánynál napokig feltartja a román hadsereget, mire válaszul a románok Köröstárkányon 88 magyar polgári lakost, Kisnyégerfalván pedig 17 magyart gyilkolnak le. Ilyen esetek fordultak elő Nyírmeggyesen, ahol 29 ártatlan falusit, Kabán 16, vagy Békésen 11 helybélit végeztek ki.

S meg is érkeztünk a könyve témájához: mit csinálnak a megszállt területeken a románok?

Most megjelenő könyvemben a megszállás erőszakos jellegét mutatom be. A román-magyar háborúnak a társadalomra gyakorolt hatását ábrázolom, amikor a bevonulást követő tömeggyilkosságokat és a megszállás „békeidejében” elkövetett rablógyilkosságokat, sőt a bombák által okozott balesetek halálos áldozatait is összegyűjtöttem. Láthatóvá válik a megszállás összes, ma még felkutatható áldozata, (neve, a halálának helye, a haláleset leírása) a gyilkosságok lélekromboló hatása, az esetek emlékezete. Korábbi tanulmányaimban a főváros mellett egyes vidéki városok (Szentes, Cegléd, Nagykőrös, Csongrád) és tájegységek (Hajdúság, Tiszántúl, Duna-Tisza köze) megszállásának egész időszakára koncentráltam. Ezeken keresztül látható a megszállók berendezkedése és viselkedése. Nagyjából a bukaresti szerződés alapján nekik ígért határvonal mentén eltérő közigazgatást vezettek be.

S keletre?

Erdélyben és a Partiumban polgári, természetesen román közigazgatást vezetnek be, a térséget sajátjukénak tekintik, noha hangsúlyozom, a békeszerződést ekkor még nem kötötték meg; átállítják a közigazgatás nyelvét a színmagyar városokban is románra, fokozatosan román hivatalnokok kerülnek a vezető pozíciókba, még vámhatárt is felállítanak; a következő tanévtől román a fő tanítási nyelv, elkezdik ledönteni a Kossuth-szobrokat, tehát egyúttal zajlik a szimbolikus térfoglalás is. Az óvodákra is román zászlót tűznek ki, és ők mindezt törvényesnek tekintik, mert a román király törvénybe iktatta;

A demarkációs vonaltól nyugatra katonai közigazgatás van, hozzájuk lojális főispánokkal – korábbi magyar tisztviselőkkel, akik így próbáltak ügyeskedve segíteni a sajátjaikon – ám itt a módszeres kifosztása történik a lakosságnak.

Vagyis?

A katonák és a „bolsevik”-nak tartott emberek ezreit internálják, elhurcolják őket Kolozsvárra, Brassóba, másokat a Regátba, ahonnan fél, vagy akár több év múlva térhetnek csak haza. Az elfogott vagy magukat feladó katonákat itt felállított gyűjtőtáborokba zárják. Rendeletekkel kormányoznak, kijárási tilalmat, sajtócenzúrát vezetnek be, majd hivatalosan rekvirálásnak nevezve kifosztják az országot.

Hogyhogy nem törnek ki nagyobb lázadások?

Néhány helyen történt ellenállás: Apátfalván és Nagyrédén a rekvirálások ellen helyi lázadás tört ki, több településen a rabló katonák ellen is felléptek, ám a próbálkozásokat kíméletlenül letörték és megtorolták. Érteni kell:

sokáig még a kereskedők sem mozoghattak a szomszéd településekre, hogy élelmet hozzanak. Folyamatosak a rekvirálások – vagyis ahogy nevezik az egész módszeres rablóhadjáratot. Megvan a rendszere is, hogy mikor-mit rekvirálnak; a terménnyel és a takarmánnyal kezdik, majd jönnek a mezőgazdasági gépek, az ipari parkok gépei, amiket totálisan leszerelnek, elszállítják a cséplőgépeket, malmokat, az üzemek berendezéseit is. Az állatokat is elhajtják, főleg, amit lábon el tudnak, a szárnyasokat pedig főleg helyben fogyasztásra harácsolják. Minden fémtartalmú dolgot is előszeretettel elvisznek, olyan elképesztő alapossággal, hogy külön zacskókba teszik még a vasútállomások helyiségeiből kihuzigált szögeket is; vagy ami szintén elképesztő: például a békéscsabai kórház vaságyait. Iskolákban, laktanyákban vannak elszállásolva, a ceglédi gimnázium könyvtárának értékes könyveivel fűtenek, amit nem tudnak elvinni, azt elpusztítják: az iskolai padokból, ajtókból például ládákat ácsolnak a rablott holmiknak, és ráadásul sok helyütt még oda is piszkítanak. A nagyobb városokban, ahol sok katonájuk állomásozik, rablás, pusztítás, nemi erőszak és tömeges emberrablás, deportálás kíséri útjukat, az emberek pedig érthető módon rettegnek.

Mindezt ekkor még „csak” a Tisza vonaláig.

Igen, május 1-jén itt megállnak, egyrészt az antant parancsára, másrészt kiújulnak a Dnyeszter menti harcok, ide kellett átvezényelni a hadsereg egy részét. De valódi fegyvernyugvás nincs, a következő két hónapban a Tisza-vonalon folyamatos a harc, a folyómenti városok frontvárosokká válnak: Csongrád, Szolnok, Tokaj, Rakamaz… folyamatosak a túszejtések, az átlövések, sok a polgári áldozat. Van, hogy célt tévesztett ágyúgolyó, van, hogy a román bosszú követel polgári áldozatokat. Vencsellőnél a vöröskatonák áteveznek, lelőnek néhány román katonát, megtorlásul a románok az elfogott vörösöket és feltételezett segítőiket agyonlövik, és

Ráadásul ekkor a Tisza árad, szükséges lenne a gátak megerősítése, de a románok nem engedélyezik a védekező munkálatokat, sőt a fehér zászlós követre rálőnek. Szolnok megmentése miatt a vörösök végül felrobbantják a gátat Tiszasasnál, így négy falut áraszt el a víz Csongrád-Szentes térségében.

Aztán jött a Clemanceau-jegyzék, aminek ellenére a románok nem vonultak ki a Tiszántúlról.

Igen, a sikeres északi hadjárat során visszafoglalt felvidéki részek feladása, Kun Béláék ostoba döntése szétzüllesztette, demoralizálta a Vörös Hadsereget, ugyanakkor a románok nem vonultak vissza, így a tanácskormány úgy döntött, ellentámadást indít a románok ellen a hadsereg maradékával. Azonban erről a román és a francia titkosszolgálat is tudott, még azt is tudták, hol indul meg a három vörös támadás. Csapdát állítottak nekik, és a július 20-i támadást 3-4 nap alatt felmorzsolták, és visszanyomták a hadsereget a Tiszáig. Ezeket a harcokat is több tömeggyilkosság kísérte: Veszteségeik megtorlásaként Kunhegyesen 15, Fegyverneken 48, Hódmezővásárhelyen 56 helybélit és vöröskatonát végeztek ki. Augusztus 1-jén már mindenhol átlépték a folyót és folytatták a hadjáratot a Duna-Tisza közén is. A vörösök egyik fele megadta magát, mások elmenekültek, katonai ellenállásra csak néhány helyen került sor.

A bevonulással kész helyzetet kívántak teremteni és kiterjesztették a rekvirálásokat a fővárosra is.

És ahogy tudjuk, errefelé sem kímélték a civil lakosságot.

Sajnos igen, a Tisza átlépése után ebben a térségben is több tömeggyilkosságot hajtottak végre. Elborzasztó esetek történtek: Hatvanban 49 védtelen sebesült vöröskatonát lőttek agyon. Ez az eset különösen felháborító, hiszen a nemzetközi vöröskereszt védelmét élvező sebesülteket a város határába hajtották, majd ott legéppuskázták őket. Monoron szintén hasonló eset történt, ott 53 foglyul ejtett vöröskatonát lőttek agyon, de a sor folytatható: Vácon 19, Jászszentandráson 14, Isaszegen 11 személyt végeztek ki.

Gondolom, az anyagi károk ugyancsak tetemesek voltak.

Igen, annál is inkább, mivel a rablóhadjárat folytatódott a Dunántúlon is, egészen Győrig – itt az ágyúgyár érdekelte őket, 1600 vagonnal vitték el a gyárból rabolt gépeket, Komárom, Esztergom, sőt Székesfehérvár és Veszprém vonaláig módszeresen elvittek mindent, amit értek. Győrre visszatérve: az ágyúgyár a több ezer dolgozója vált munkanélkülivé, hiszen a románok üres csarnokokat hagytak itt is maguk után, ez olyan csapás volt, mintha most felrobbantanák az Audi-gyárat. S ugyanez folyt Budapesten is három hónapon át, amíg ki nem vonultak, vitték a csepeli meg a pestszentlőrinci gyár gépeit, és így tovább. És akkor ehhez jöttek még az egyes katonák magánakciói, amikor

az emberek pénzét, óráját, csizmáját elvették, aki tiltakozott, azt meg is verték; járták a tanyavilágot, gyakran gyilkoltak, és a nők elleni erőszak is tömegesen megtörtént. A nagyobb városokban, ahol nagyobb csapatok állomásoztak, a feljelentések száma több ezret ér el, országosan az efféle rablások száma több tízezres számú.

Tudjuk, hogy mekkora volt nagyságrendileg a kár?

Az áldozatkutatás végén szomorú mérleget lehet vonni: A megmaradt források szerint több mint 260 településen történt halálos kimenetelű atrocitás, amelyek több mint 1700 áldozatot követeltek. Azonban sok helyen tömegsírokba temettek el áldozatokat, vagy sok százan a Tiszába vesztek, illetve eltűntek. A végső szám emiatt nem ismerhető, becslésem szerint a háború és a megszállás közel 3000 halálos áldozattal (katonák, civilek, bombasérültek) járt. Az akkori KSH azonnal megkezdte a kárfelmérést, nagyon részletes adataink vannak hát erről, 1923-ra publikálta Laky Dezső Csonka-Magyarország megszállásának közgazdasági kárai című könyvében is.

És a románok még ehhez képest akartak benyújtani követeléseket hadisarcként.

Tudott a történtekről az antant?

Természetesen, mivel a magyar hatóságok folyamatosan tájékoztatták őket az atrocitásokról és a rablásokról, rekvirálásokról. De az antant amerikai megbízottja, Bandholtz tábornok is elküldte a jelentéseit a párizsi békekonferenciára számára, így lelepleződtek a román rablások és tömeggyilkosságok.

Volt ennek bármi hatása a békekonferenciára?

Igen, volt. Megfenyegették Romániát a békekonferenciáról való kizárással és kiutasították őket az országból, elengedték a románok által követelt „jóvátételt”, illetve az úgymond billegő járásokat már nem kapták meg, ezenfelül kötelezték Romániát kisebbségvédelmi törvények elfogadására, amiket aztán a románok nem tartottak be. A románok a hadisarccal ezután is próbálkoztak még, végül 1925-ben sikerült lerendezni ezt a kérdést.

És ráadásul, ha jól tudom, a mai napig „Magyarország felszabadításaként” oktatják ezt az időszakot a román iskolákban.

Igen, ez nem változott az elmúlt száz évben. Pár éve, a centenáriumra megjelent cikkekben is ezt hangoztatták. Ahogy azt is, hogy az 1919. áprilisi támadást a csucsai frontnál a magyar csapatok indították. A román fél számára ez dicsőséges hadjárat, amelynek eredményeként egyesítették a románságot. Egy idevágó személyes élményt is említve: nemrég megkeresett egy román történészhallgató, aki a korszakkal foglalkozik. Megemlítette, hogy birtokában van több magyar település vezetőjének hálálkodó levele a román királynak, de ő úgy véli, hogy a megszállás talán nem mindenhol volt a magyarok számára örömteli felszabadítás. Válaszomban elküldtem neki néhány tanulmányomat a román atrocitásokról, illetve jeleztem, hogy az említett levelek kikényszerített nyilatkozatok voltak, amiről a megszállók kivonulása után beszámoltak az érintettek a felvett jegyzőkönyvekben – válasz nem érkezett.

Érdemes lenne talán románul is megjelentetni a könyvet, hátha felnyílna néhány szem…

Románul és természetesen angolul. Ez lehetne a következő lépés.

Végül muszáj feltennem a történelmietlen „mi lett volna, ha?” kérdést: ha jól értem, az Erdélybe betörő román hadsereg még csak egy szedett-vedett bagázs volt, időközben váltak egyre ütőképesebbekké. Lett volna esély egy kevésbé elbaltázott stratégiával megállítani őket?

Áprilisban a románok létszámban háromszorosan múlták felül a Vörös Hadsereget, mind emberanyagban, mind felszerelésben, köszönhetően az erdélyi rekvirálásoknak, ekkor tehát már sok esély nem volt. Hogy korábban mi lett volna – kiindulva abból, hogy a kis létszámú Székely Hadosztály Csucsánál napokig feltartotta a román hadsereget –, nehéz megmondani. S hogy még korábban mi lett volna,

Jó kérdés. Ha csak a Békás-szorosra gondolunk, oda beállít valaki néhány géppuskát, ott nem lehet bejutni. Talán meg lehetett volna állítani őket, és a határok sem így néznének ki. Talán Erdély elvész, de a Partium megmarad – az akkor ott élő félmillió magyarral. De a határokról Párizsban döntöttek…

Perczel Olivér könyvét március 21-én mutatják be.