A parajdi sóbánya tragédiája felerősítheti az autonómiatörekvéseket

„Bukarest erdélyi »szipolykultúrája« állhat a parajdi sóbánya elárasztása mögött. Az a fajta kizsigerelés, amely elindította annak idején a mára kissé elcsendesedett autonómiamozgalmakat. Nem lenne meglepő, ha ezek az igények most ismét felerősödnének területi alapon is, és célt is érnének, hiszen családok százainak a megélhetése és biztonsága került veszélybe a központosított profitéhség miatt a székelyföldi Sóvidéken.

Gondatlanságból és hanyagságból eredő csapások sorozata sújtotta Parajdot, a régi Magyarország egyik legjelentősebb sótermő vidékét az elmúlt napokban, ami mögött Bukarest fékezhetetlen profitéhsége állhat. Az Országos Sótársaság (Salrom) nevű állami megacég tulajdonában álló világhírű sóbányát elöntötte a megáradt és a mélybe utat találó Korond-patak vize. Így valószínűleg hosszabb időre bezár a Székelyföld egyik leghíresebb és legszeretettebb, gyógyászati szempontból is fontos létesítménye. Azé a Székelyföldé, amelynek még a nevétől is irtózik a bukaresti politikai elit.

A székely ember viszont nem szereti a tehetetlenséget, és azt sem, ha csőbe húzzák. Így nem kérdés, hogy a dolog nem marad annyiban, hiszen családok sokaságának a megélhetése és biztonsága került veszélybe. Így borítékolható, hogy a területi autonómia kérdése hamarosan ismét felmerül, a megkötött kezű sóvidékiek ugyanis már évek óta jelezték, hogy baj van, mégsem történt érdemben semmi Bukarest irányából.

A katasztrófa a parajdiak szerint ugyanis megelőzhető lett volna. Erről nyilatkozott intézetünknek – név nélkül – egy parajdi születésű informatikus szakember, aki elmondta: évek óta közszájon forgott, hogy baj történhet a víz beszivárgása miatt, ám a Salrom csak toldozott-foldozott, és elodázta a probléma valós megoldását, miközben nagy értékű bányaművelési berendezések vásárlására nyakló nélkül áldoztak. Ezek a szerkezetek most vélhetően mind víz alatt vannak, hiszen a nyolcszintes (!) sóbányát mára elárasztotta a patak. Ez a víz pedig legalább 30-35 százalékban fog telítődni sóval.

Forrásunk szerint a bukaresti székhelyű állami cég hetente szállította el páncélautókkal a tetemes profitot, így nem is hagytak pénzt a hatékony védekezésre, ugyanakkor a lakosságot sem engedték, hogy érdemben beavatkozzon egy lehetséges katasztrófa megfékezéséért.
A parajdi bánya mellett még hat erdélyi, illetve ó-romániai bányát tulajdonló Salrom 2023-ban minden idők legnagyobb, 482,2 millió lejes (36,3 milliárd forintos) árbevételét érte el, amihez rekordértékű, 130,5 millió lejes (9,8 milliárd forintos) profit társult.

Publicisztikákban, internetes fórumokon is ugyanez a probléma köszön vissza. Egy hozzászóló a minap ezt írta: »A parajdi sóbánya tulajdonosa a bukaresti székhelyű román Salrom vállalat. Az ő felelősségük lett volna, hogy az évtizedek alatt keletkezett rengeteg szakértői figyelmeztetést komolyan vegyék, és annak megfelelő védelmi intézkedéseket hozzanak. Persze ők inkább nem tettek semmit, továbbra is Bukarestbe vitték el a bányából származó sokmilliárdos nyereséget, amelyből nem forgattak vissza szinte semmit a helyi lakosság részére és a bánya korszerűsítésére. A patak vízgyűjtő területein román/osztrák fakitermelő vállalatok által végzett mértéktelen erdőirtás szintén hozzájárulhatott a katasztrófához. Most pedig széttárják a kezüket, hogy ők nem hibásak, mert mindenről a természet tehet… Az idén Parajdra megyünk nyaralni.«

És itt jön képbe a túlzott fakitermelés és a falopás problematikája is, amelynek megfékezése egy autonóm Erdélyben vagy Székelyföldön vélhetően hatékonyabban működne. Ha nincs elég erdő, nincs gyökérzet, a nagyobb csapadékot nem állítja meg semmi a hegyvidékeken.

A június 4-i trianoni évfordulóhoz közeledve a magyarságban felerősödik a hiányérzet, amely rendkívül sokrétű. Elsődlegesen az vág minduntalan mellbe, hogy hiába légiesült sok helyütt a gránic, attól még nagyon is ott vannak azok a határkövek. Hiába szűnt meg több helyen a vámellenőrzés, az összetartozásért évről évre különféle módokon meg kell küzdeni, ahogy a megmaradásért is, hiszen utódállama válogatja, hogy épp hogyan bánnak a helyi őshonos véreinkkel, hogy engedik egyáltalán a kapcsolattartást (lásd Kárpátalja esetét). Az Európai Unió jelenleg a kisebb-nagyobb pótcselekvéseire koncentrál, mintsem hogy az egyik legnagyobb őshonos kisebbséggel foglalkozzon, így nagyobb védőernyőnk sincs.

A június 4-éken általában hírességekről, városokról, irodalomról, ezerszálú kötödésekről beszélünk. De egyvalamiről kevésbé, és ez nem más, mint a természeti kincsek, valamint a gazdasági erő, amely Erdély, a Délvidék, az Őrvidék, a Felvidék és Kárpátalja leválasztásával jelentősen megcsappant. Ezek akkora falatok, hogy ki sem merjük őket számolni. Hogy mennyit ért egy utca? Vagy mennyit ért egy folyó vagy egy hatalmas sóhegy? Pedig higgyék el: mások ezt a számítást még a trianoni diktátum előtt megtették!

Parajd csak egy kicsi, de nagyon is jelentős része volt ennek a kincsestárnak, mert elég csak számba venni azt, hogy az anyaország Trianonban és az 1947-es párizsi békediktátumok révén minden sótermő vidékét elvesztette. Vagyis a teljes magyar sóvagyon más országoké lett.”

Nyitókép:MTI/Kiss Gábor

***