Az új év első heteiben a zsidó állam mégis tűzszünet kötött Gázában, a regionális hatalmi pozícióit jelentősen erősítő Törökország pedig váratlanul a kurd kisebbségével egyezkedik

„Két héttel ezelőtt az ukrajnai rendezés esélyeit jártuk körbe a meghatározó játékosok elképzelt perspektívájából. Ma a Közel-Keletre látogatunk, ahol pláne sokszereplős sakkjátszma zajlik, jelentős hatással Európa és így hazánk biztonságára is. A térségben a tavalyi év nagy vesztesei Irán és Oroszország, a nagy nyertesei pedig Izrael és Törökország voltak; az új év első heteiben a zsidó állam mégis tűzszünet kötött Gázában, a regionális hatalmi pozícióit jelentősen erősítő Törökország pedig váratlanul a kurd kisebbségével egyezkedik. Vajon ez már a Trump-hatás része? Aszad bukása után ismét terroristafészekké válik Szíria? Lesz-e háború Iránnal és kilőnek-e az olajárak?

DIPLOMÁCIAI KRISTÁLYGÖMB 2025, MÁSODIK RÉSZ: KÖZEL-KELET

Sokakat meglepetésként ért, hogy a Biden-adminisztráció utolsó napjaiban – de már Trump kinyilatkoztatásával – Izrael tűzszünetet kötött Gázában, ráadásul nagyrészt olyan kondíciókkal, amelyeket Jeruzsálem mindezidáig elutasított. A Hamásznak több szakaszban el kell engednie a még a fogságában lévő 98 izraeli túszt, cserébe viszont az izraeliek vagy kétezer palesztin foglyot engednek ki a börtöneikből, köztük sok-sok elítélt terroristát. Az IDF mindeközben szintén fokozatosan visszavonul a Gázai-övezetből, bár kötelezettséget nem vállal a hadműveletek lezárására. A Hamász megfontolásai persze érthetőek: stratégiája, hogy Washington majd addig fékezi Izraelt, amíg egy tűzszünet kierőltetésével végső soron biztosítja a terrorszervezet túlélését, Bidenék távozásával finoman szólva is bizonytalanná vált. Leharcolva és térségbeli szövetségesei kiiktatása okán aligha reménykedhetett jobb feltételekben. Az izraeli közösségi média viszont felrobbant: örülünk a túszok szabadulásának, de miért pont most kell megállni és visszavonulni a súlyos áron megszerzett pozíciókból? Hiszen Trumppal »a történelem leginkább Izrael-barát elnöke« ül be a Fehér Házba, a Hamász felszámolása pedig nem fejeződött be. Miért kell elítélt terroristák tömegét szabadon bocsátani, akik majd újból izraeliek életére törnek?

A nemzetközi média által közvetített képpel szemben az izraeli társadalom nagy többsége egyszerre akarja haza a túszokat ÉS a Hamász elpusztítását (a „háborúellenes tüntetések” valójában jórészt ugyanazt a pár tízezres, Bibi-ellenes keménymagot takarják). Netanjahu ezért még a túszokért cserébe sem zárhatta le idő előtt a hadműveleteket és most sem szívesen tette. A Trump-hatás azonban nem csak a palesztinok rugalmasságát növelte, hanem az izraeliekét is. A megválasztott amerikai elnök ugyanis világpolitikai üzenetet akart küldeni azzal, hogy már a hivatalba lépése előtt kikényszeríti az akaratát. Netanjahu pedig rövid távon kész volt engedni a közép- és hosszú távon remélt stratégiai előnyökért cserébe. Engedett, mert a Közel-Keleten a többlépcsős tűzszüneti megállapodások nem szoktak eljutni az utolsó fázisig és mert bízik benne, hogy a túszok szabadulása után amerikai kormányzati jóindulat mellett folytathatja a Hamász felszámolását. Utóbbinak helyben nem mutatkozik hatalmi alternatívája, így a zsidó államnak Gázában tartós katonai megszállással kell számolnia.

Izrael tavaly komoly sikert realizált a háborúba északról bekapcsolódó másik ellensége, a libanoni Hezbollah lefejezésével. A cédrusok országa a Közel-Kelet mikrokozmosza és ami ott történik, az általában a térséget formáló nagy folyamatok lecsapódása. A megtizedelt siíta hadsereget Asszad bukása – Szíria földrajzi kiiktatásával – még el is vágta az iráni utánpótlástól, ezért a libanoni belpolitikai mérleg is éppen a vele szembenálló erők felé billen. Ettől azonban még Libanon bonyolult felekezeti viszonyai nem változnak és valószínűtlen, hogy az állami akaratot kikényszeríteni képes országgá válik. Márpedig Izrael az északi területei védelmében Hezbollah-mentes pufferzónát akar Libanonon belül. Az IDF ezért nem fog visszavonulni a határ mögé, amint azt az amerikaiak által letárgyalt ottani tűzszünet elrendeli. Mindez azonban azt is jelenti, hogy Netanjahunak a libanoni cselekvési szabadságához is szükség van az új amerikai adminisztráció jóindulatára.

A Hamász Izrael elleni háborúja dominóhatást indított el, csak épp az ellenkező irányba, mint az akció kitervelői gondolták. Elsőként a Hezbollah dőlt el, majd következett a szíriai Aszad-dinasztia, amelyet iráni és orosz protektorai nem tudtak megmenteni. Az Aszad-klánt azonban közvetlenül nem Jeruzsálem buktatta meg – az izraeliek a Szíriában települt iráni képességeket támadták –, hanem Ankara. A törökök éltek a kínálkozó lehetőséggel és az általuk felfegyverzett szunnita arab csoportok útján kiszorították a meggyengült Iránt és Oroszországot – évszázados riválisaikat – Szíriából. Jól mutatja az új világrend megváltozott erőviszonyait, hogy a damaszkuszi hatalomváltáshoz a térségben még egy-két évtizede is »rendszerváltásokat« vezénylő Washington is csak nézőként asszisztált. Történelmi győzelem ez Erdogannak, aki oda vitte vissza a török befolyást, ahonnan az első világháború végén a győztes antanthatalmak verték ki az egykori Oszmán Birodalmat. Török üzleti körökben a kapacitások átirányítását tervezik az ország újjáépítésére. Már ha lesz mit újjáépíteni. Mert az idei év (egyik) nagy kérdése a Közel-Keleten az, hogy Szíria egyáltalán menthető-e. A Törökország által támogatott milíciák egy része van csak közvetlen irányításuk alatt. Nem világos, hogy a részben al-kaidás múltú csoportok zavaros belső viszonyaikkal képesek és hajlandóak-e a hatalommegosztás elve alapján állami keretekben gondolkodni. Ezen múlik, hogy Szíria nagyrészt török (és öbölbeli) befolyás alatt új életet kezd vagy a polgárháború kiújul és az ország végleg szétesik, esetleg megspékelve az Iszlám Állam egy újabb reinkarnációjával, terror- és menekülthullámmal. A térségbeli történelmi mintázat szerint az utóbbi szokott történni. A mesterségesen létrehozott, etnikailag és vallásilag tagolt államokban valamely kisebbségi klán (Szíria esetében az alaviták) diktatúráját felváltja a »demokrácia«, azaz a többségi csoport uralma (értsd: bosszúja), ahogy az például Irakban is történt. 

Bonyolítja a dolgokat, hogy török nézőpontból Szíria uralásának legfontosabb célja az őket fenyegető kurd szeparatizmus semlegesítése a határ szíriai oldalán berendezkedett kurd entitás felszámolásával. Több összetűzésre is sor került a szíriai török proxymilícia és a helyi kurd fegyveres szervezet között, de Erdogan kezét megköti, hogy utóbbiak egyelőre de facto amerikai védelem alatt állnak. Ugyanis még évekkel ezelőtt mintegy kétezer amerikai katona települt az országba az Iszlám Állam elleni harcra, amelyhez Washingtonban a kurdokat szemelték ki szíriai szövetségesként. Trump 2019-ben egyszer már ki akarta vonni ezeket az erőket, de akkor a bürokráciája megakadályozta ebben. Erdogan most azt reméli, hogy a Fehér Házba visszatért Trump végrehajtja a korábban elszabotált döntését és ezáltal szabad kezet ad neki Szíriában. Ebben azonban nem lehet biztos, így odahaza óvatos párbeszédbe kezdett a kurdok képviseletével.

A szíriai amerikai jelenlét jövője attól is függ, hogy az miként illeszkedik Trump tágabb regionális elképzeléseibe. Ez alapvetően az Iránhoz való viszonyulást jelenti, az Irán-kérdést pedig az új adminisztráció – csakúgy, mint Ukrajna sorsát – a globális erőviszonyok felől nézi. Az Egyesült Államok régóta csökkenteni akarja közel-keleti katonai kitettségét. Trump várhatóan igyekszik terheket átpakolni azon regionális szövetségeseire, akik ellensúlyt tudnak képezni Iránnal szemben. Ezt célozták az első ciklus alatt az Ábrahám-egyezmények és emiatt fog Washington komoly energiákat fektetni az Izrael és Szaúd-Arábia közötti mihamarabbi normalizációba. (Ha Trump Erdoganban partnert és nem bajkeverőt lát, akkor a Szíria átfordításával kulcspozícióba került Törökország is részese lehet ennek az amerikai stratégiának.) Mindebből az is következik, hogy Trump nem akar háborúba bonyolódni kezdeni a Közel-Keleten, ezért Irán elleni amerikai katonai akció ugyan nem kizárt, de nem is valószínű. Pár fokkal reálisabb, hogy támogasson egy az iráni atomprogram elleni izraeli támadást, de messze nem garantált ez sem. Hogy miért? Mert Washington számára ugyan a zsidó állam fontosabb Ukrajnánál, de az »America First« elve még Izraelre is vonatkozik. A zsidó állam Gázában és Libanonban várhatóan szabad kezet kap: az új adminisztráció például eltörli a Bidenék által bizonyos fegyverekre bevezetett export-korlátozásokat vagy szankciókat léptet életbe a Netanjahuval szemben vádat emelő nemzetközi büntetőbíróság ellen. A palesztin dossziét az új adminisztráció gyakorlatilag elsüllyeszti és a »kétállami megoldást« célzó nyomásgyakorlással szemben a zsidó államot diplomáciai védelemben részesíti. Nagyarányú eszkalációval, így például amerikai bevonódással és szárnyaló világpiaci olajárakkal fenyegető, Irán elleni katonai konfliktusra vonatkozó biankó csekket azonban Izraelnek sem akar adni. Trump célja az atomprogram felszámolása és Iránnak az orosz-kínai tengelyről való leválasztása, de semmiképp nem a rezsimváltás lesz. 

Mivel a teheráni pozíciók régen voltak ennyire gyengék, ezért még egy klasszikus trumpi típusú üzlet sem kizárt Washington és Teherán között. Az iszlám köztársaság figyelemreméltó túlélési ösztönökkel bír és még izraeli mondás szerint is »a perzsák a legjobbak a bazárban«. A teheráni hatalmi csoportok mérlegelése minden bizonnyal számot vet a ténnyel, hogy az elmúlt év során az évtizedek alatt felépített stratégiájuk zsákutcába jutott. Szövetségesei katonai potenciálját Gázától Libanonig, Szíriától Jemenig leépítették, regionális befolyása összeomlott és számos belső gazdasági-politikai kihívást kell egyszerre kezelnie. Kevésbé jelenik meg a hírekben, de Iránt Törökország és türk »kis testvére«, Azerbajdzsán növekvő befolyása kifejezetten aggasztja, mivel az Irán északnyugati tartományaiban koncentrálódó azeriek az ország összlakosságának negyedét teszik ki (az azeri-izraeli kapcsolatok nem véletlenül virágzanak…). Milyen kártyák vannak a teheráni vezetés kezében, ha Trump ebben a helyzetben még szűkebbre húzza a szankciós hurkot? Elméletileg szorosabbra fűzheti a viszonyt Moszkvával, de az irániak igazából sosem bíztak a Perzsiát északról felmorzsoló orosz birodalomban és ezúttal az oroszok nem is tudnak érdemben segíteni – főképp, ha közben az amerikaiakkal megindul a párbeszéd Ukrajnáról. Ott van még Kína, de Peking távol van és fontos számára az iráni stabilitás (a teljes iráni olajexportot jelenleg Kína szívja fel), ezért nem akar (ár)robbanást az Öböl térségében. Így aztán még az is lehet, hogy ha az amerikai célokban nem az iszlám köztársaság létét látják veszélyeztetve, akkor az elaggott vallási vezető körüli belső küzdelemből kényszer alatt ugyan, de a nyugati párbeszéd hívei kerekednek felül. 

Mintha már meg is tették volna a nyitó tétjeiket, amolyan »bazárosan«. Davosba küldték nyugtató szólamokkal Zarif alelnököt, az iráni politika »legnyugatibb arcát«, az iráni támogatással harcoló jemeni húthi lázadók pedig hirtelen bejelentették, hogy »korlátozzák« a vörös-tengeri nemzetközi hajóforgalom elleni támadásaikat. Mindeközben viszont a nemzetközi atomenergia ügynökség friss jelentése szerint az iráni centrifugákban teljes erőből zajlik az urándúsítás felpörgetésével a tétek emelése.”

Nyitókép: Benkő Levente Facebook-oldala