Szíria: honnan és hová? Közel-keleti következmények, „krónikus” kihívások és keresztutak

Szerző: Iványi Márton Pál, arabista, kutató, író

Damaszkusz történelme során szebb napokat is látott óvárosában, a világhírű Omajjád nagymecsettől, illetve az Apostolok Cselekedeteiből is ismert „Egyenes utcában” található görögkeleti ortodox al-Kanīsat al-Maryamiyya katedrálistól egyaránt sétatávolságra fekszik egy bizonyos Medreszet an-Nūriyya, ahol a szeldzsuk-török Núreddin Mahmúd ibn Zangi (Nūr ad-Dín Zankī) uralkodó nyugszik.

Miközben a történelem azon „szokása”, hogy ismétlődik, közismert, sőt, közhelyes, azt ellenben, hogy mindennek az egyes szereplők, történelmi keretek, társadalompolitikai viszonyok jelentős megváltoztatásával hódol, nem feltétlenül szoktuk részletezni. 

Nevezett Núreddin, amint arról a középkori damaszkuszi krónikás, a Qāsyūn-hegy lábánál végső nyugvást lelt Ibn al-Qalānisī és Amin Maalouf libanoni író egyaránt beszámol, Aleppóból, vagyis északról indulva, második próbálkozásra, furfanggal vette be Damaszkuszt, a korabeli városi elitet az egyéb társadalmi csoportokkal, „oszd meg és uralkodj”-elvvel fordítva szembe, Ennek bevezetéseként egyszerre hangolta őket a fokozatosan elszigetelődött damaszkuszi búrida al-Abak emír, illetve a vele taktikai szövetségi viszonyokat ápolt nyugati keresztes Outremer-államok elleni harcra. Majd jószerivel harc nélkül, a helyiek ünneplése közepette bevonult a városba. 

Több szempontból is párhuzam kínálkozik ebben a megvilágításban a fővárost végül jószerivel ellenállás nélkül bevett, „kikupálódott” (woke?) „ex-”tekfírí (dzsihadista?) al-Zsúlání (al-Golani) ellenzéki vezér déli hadjáratával. Részint a török szál nyomán; részint a nyugati és egyéb nagyhatalmak jelenléte; részint a korábbi uralkodó relatív sikerei, majd a végjáték során a helyi lakosságnak az uralkodó iránt tanúsított lojalitásának teljes megkopása, elenyészése, végül a központi hatalom szétmállása, és a fordulat általános üdvözlése szempontjaiból is.

Csakhogy a középkori és a jelenkori színterek és díszletek eltéréseinek egyikeként a megbukott jelenkori vezetés aligha (volt) tekinthető a nyugati hatalmak elkötelezett és őszinte szövetségesének, ellentétben a középkori búridákkal. Legalábbis hosszabb történelmi távlatokban nem abba a földrajzi-politikai irányba tájolódott, hanem Oroszország és Irán felé (ennek az árnyalataira visszatérek lentebb). 

Kettő: nemigen kellett a szíriai társadalmat megosztani sem. Egyrészt nem egy klasszikus értelemben vett nemzetállamról, hanem egy poszt-Sykes-Picot projektről van szó, a maga mikor, milyen mértékben erősödő kohéziójával, vagy éppenséggel kiéleződő anomáliáival. Keveset hallani arról, hogy 2016-ban a most Kun Béla-szerűen elszállt (l. Édes Anna) Bassár el-Aszad maga is, valójában nagyon közel volt ahhoz, hogy megvalósítsa az első világháború után kialakítandó hat zóna feldarabolását kimondó egyezmény felrúgását, amikor előállt „hasznos Szíria” (Sūriyā ‘l-mufīda) tervezetével a Homsz, Hama, partvidéki rész, és Damaszkusz és külterülete kormányzóságok jelentette területre koncentrálva, immár nyíltan háttérbe helyezve az egyéb északi és keleti vidékeket. Az arab fősodor és egyes véleményformálók, például a Párizsban élő szíriai emigráns Subhi Hadidi, előszeretettel látnak eleve „hamis entitásokat” az olyan sykes-picot-i képződményekben, mint Szíria és Irak, amelyekben rendszerszintű jogsértések érték a kurd, drúz, szunnita, illetve jezidi, asszír, arab mocsárlakó (ʻArab al-Ahwār) és egyéb egyéneket és közösségeket. Ám a szíriai társadalomban azért kimutatható a törésvonalak ellenére is valamiféle patrióta szolidaritás a különbségek ellenére, illetve konszenzus arra nézve, hogy idegen hatalmak ne keltsenek további zavart a térségben. Egyes kurd szíriaiak is, például al-Ḥasakából származó író Welat Ali is, miközben lélegzetvisszafojtva várta Damaszkusz ellenzék általi bevételét, sajátosan fejezte ki hűségét az országhoz a tömegek ünnepelte „rendszerváltást” látván, mondván, egész életében talán most először érezte, hogy igazán kötődik Szíriához.

Maga a rezsim is, amely egyébként az arab tavaszig sokat puhult, mindenesetre e 2016-os epizódot megelőzően és követően – miközben a térségi Ellenállás Mítoszára (l. alább) is építette legitimitását – valamennyire mégiscsak igyekezett a nemzettudatot erősíteni. Mást nem is igen tehetett 26 etnikai és vallási felekezettel. Szigorú, katonai szervezetére nemcsak az ország politikai berendezkedésének gerinceként tekintett, hanem potenciális nemzeti olvasztótégelyként is. Ezzel kétségkívül valamiféle látszólagos keretet kínált, legalábbis egy darabig, a „dinasztia” bő fél évszázados uralma alatt. Ha mindez történetesen nem is feledtethette el az állami szerveket, fegyveres és karhatalmi erőket átitató korrupciót (ar-rašwa) és azon szektarianizmust, amelynek lényegeként előnyben részesült a felsőbb vezetés szintjein az alavita lakosság jelentette társadalmi bázis. Viszont a költségvetési problémák tovagyűrűző hatásai részeként az anyagi megbecsültség egyre növekvő hiánya és más tényezők (ilyen a katonai rendészet üzemeltette Szédnájá börtön brutalitásának árnya, amely különösen a polgárháború önvédelmi harca közepette durvult el, vagy az ország lakosságának többmilliós kivándorlása, szintén felerősödve az arab tavasz után) eredményeként a rendszertől való fokozatos elidegenedés magában a hadsereg berkeiben is kijegecesedett. 

Említettük a relatív átmeneti sikerek párhuzamát: a középkori időkben a végül megdöntött al-Abaq „régense”, Unur néhány évvel az emír bukása előtt még a jelenleg Libanonhoz tartozó Baalbeket, Hamát és Homszot is meghódította, megtartotta, amely törekvésében a nyugati keresztesek hallgatólagos támogatást is élvezte. Miközben a polgárháború során hadserege elvesztette integritását, szétzilálódott és a dezertőrökön felül 100 ezer fős veszteséget szenvedett el, Bassár el-Aszad hatalma szintén fennmaradt. Azt az orosz légierő „hibernálta” a kelet-damaszkuszi, Mezzé negyed-közeli elnöki palota „hűtőkamrájában,” amely befagyasztott status quo-t Amerika és Izrael alkalmasint tudomásul is vette.

Mint már fentebb elárultam, a mérhetetlen gazdasági megpróbáltatások közepette aligha számíthatott a vezetés szíriai társadalmának lojalitására. E sorok írójának felrémlik damaszkuszi tartózkodásának utolsó éveiből, 2009-2010-ből, hogy akkoriban egy amerikai dollár 45-50 szíriai „lírát” (hivatalosan: font) ért. A rendszer (niẓām) végnapjaiban az amerikai fizetőeszköz váltószáma nem kevesebb, mint 17500-szoros lett! Az amerikai Caesar Act jogszabály, amely megtiltotta a gazdasági együttműködést a világ számára Szíriával, tovább súlyosbította a helyzetet, végzetes gazdasági válságot és jószerivel fojtogató megélhetési nehézségeket okozva.

Igaz ugyan, hogy a hivatalos „sztori” szerint az ún. „Ellenállás Tengelyének” ballisztikus platformot, stratégiai mélységet és tartalékokat volt hivatott biztosítani a szíriai rendszer. De a „jegeltség” előbbi megvilágításában a térségi és globális nagyhatalmak irgalmán, „lélegeztető gépén” tengődve nem véletlenül nem kívánt a sorozatos, provokatív izraeli akciókra válaszolni az elmúlt években. Sőt, évtizedekben. Régóta létezik, ám a gázai háborúval karöltve erősödött fel az a disszens szíriai szuverenista narratíva, amely éppenséggel azt hányja fel a szíriai Aszad-rendszernek, az elnyomatás, a korrupció, a drogkereskedelem mellett, hogy az ország elmulasztotta ápolni a pánarab szolidaritást, akár azzal is, hogy „ötven év alatt egy golyót nem lőtt ki, még önvédelemből sem”. E nézetek szerint, például ilyen a brit-szíriai szerző Faisal al-Qasim is, miközben alárendelődött Iránnak, Aszad-rendszere Izraellel és a Nyugattal csak retorika szintjén állt szemben, sőt, cinizmusában odáig ment, így az érvelés, hogy állítólag még a gázai mecsetekben a palesztin áldozatokról való megemlékezést is betiltotta.

Az, hogy a szíriai rendszer, amelynek állami intézményeiben, amint erre az aszadista Sógor Dánielnek közel tíz éve írt cikkemben már utaltam, még csak nem is szerepel Izrael az Atlanti és Indiai Óceánok közötti zöld térségben, és amelynek neve az állami nyilatkozatokban hol az „ellenség” (al-ʿadūw), hol „a cionista entitás” (al-kiyān aṣ-ṣahyūnī) volt, nem folyt ebbe a konfliktusba érdemben bele, ugyan amiatt „papírforma”, mint az, hogy többéves agóniája is végül mindössze néhány napba sűrűsödött össze. Nevezetesen, hogy társadalma, amely egyes becslések szerint akár 13 milliós veszteségeket szenvedett, illetve gazdasága, lényegében az arab tavasz kibontakozásával karöltve, egyaránt úgyszólván romokban hevert. 

Visszatérve az Omajjád-kalifátus egykori székhelyének névleg abbászida időszakához egy szó erejéig: Núreddín Mahmúd idővel bevonult Damaszkuszba, majd vereséget mért a VII. Lajos francia és III. Konrád német-római császár vezette, délnyugati irányból, vagyis a Golán, illetve a mai Darájjá külvárosa felől támadó keresztesekre. 

Itt ágazik bele e sematikus, ha nem is párhuzamos, ám egymás mellett futó idővonalakba, kritikus és nyitott kérdésként Izrael elképesztően agresszív, Hermon-hegy”aljai” terjeszkedésének szála. Idővel cáfolták azokat az információkat, melyek szerint nem az oroszok, hanem az izraeli szárazföldi erők már a magyar középkori történelem fontos forrásaként is számon tartott Jákút Az országok ábécéje [Mu'ğam ul-Buldān] műve által kifejezetten Damaszkusz „egyik falvaként” nevesített Qatana település “spájzában” jártak. Mindez mégis nyugtalanító az ország területi integritás összefüggésében. Hiszen december 11-én a hazájában korrupcióval, a nemzetközi térben pedig háborús bűnökkel vádolt Netanjahu izraeli kormányfő olyan „tektonikus mozgásokról” beszélt, amelyek soha nem látott mértékben rengették meg a brit-francia Sykes-Picot egyezményt. Törökország pedig előbbiek ellenhatásaként, vagy párhuzamos ürügyével (?) katonai protektorátust is kilátásba helyezett. Az északkeleti kurdok amerikai támogatása szintén köztudomású és elgondolkodtató déjà vu-élményeket kelt.

A sors könyörtelen iróniája folytán Izrael stratégiai perspektívája, amely elviekben egy „időszakos” (valójában ki tudja, meddig tartó?) megszállás egyfelől, másfelől Bassár el-Aszad fentebb felvázolt egyik utolsó, kétségbeesett húzása a szövetségi átrendeződésre „egyenlőkkel és egyenlőbbekkel”, voltaképpen átfed.

*** 

Vannak a világnak olyan helyei, ahol különösen igaz, hogy a Történelem felkínálta lehetőségek a legkisebbik, a nagyobb és a legnagyobb rossz körére szűkülnek. Ezúttal melyik opció minek felel meg vajon? 

Egy egyelőre „jól kezdő”, de szuverenitásának viszonylagos csorbulását lenyelő rendszer, amely, noha hazájában kétségtelenül nagy népszerűségnek örvend, az arab-iszlám térben értetlenségbe is ütközik passzivitása miatt, fog végül valóban demokratikusnak és inkluzívnak bizonyulni? Más szóval, e „kisebb” területi veszteségek „járulékos veszteségei” mellett, „cserébe” idővel stabilizálódik, lehetővé téve a menekültek visszatérését is, sőt, akár egy geopol. átrrendeződés statisztájaként újabb Ábrahám Egyezményeket? Vagy: előbbi kihívások válaszreakcióiként vagy ventillációjával még inkább szétmállik, „balkanizálódik”, „afganizálódik” az ország, Netanjahu önbeteljesítő jóslatát váltva valóra, túltéve Bassár vízióján? Netán egy olyan „Frankenstein-forgatókönyv” realizálódik, amelyben az ország egységét – voltaképpen legitimen – megkísérli megtartani ugyan a jelen vagy jövőbeni vezetés, önnön legitimációját is fenntartva, ám éppen emiatt bonyolódik bele további térségi konfliktusokba, amelyből nem jöhet ki jól? Utóbbira talán a legcsekélyebb a valószínűség, de túl sok forog kockán ahhoz, hogy a szemlélődő beérhesse ennek kimondásával. Szíriai pikantéria, hogy most éppen azon nemzetközi összefogás segíthet, amely már annyiszor, Bibó szavaival élve, „kompromittálódott” a térségben. Főleg akkor, ha nem úgy megy mindez végbe, mint az arab közmondás tartja: „jött kifesteni a szemét, ám megvakította” (ağā yikaḥḥilhā, ʿammāhā).

Mindez ott játszódik le, ahol a XIX-XX. századi arab felvilágosodás (ar.: an-nahḍa) bölcsője volt, illetve amelyet al-Muqaddisī, az arab földrajztudós az „áldás földjének” nevezett. Ugyanő állapítja meg, hogy a vidék arab (bece)neve, jelesül: aš-Šām, nem feltétlenül csak abból származik, hogy a Kába-kőtől „balra” esik, hanem kaphatta azt a területén elszórtan lévő, „szépségpöttyszerű” kertjeiről, oázisairól is. 

E kérdéseknek, forgatókönyveknek felbecsülhetetlen a tétje továbbá egy olyan országban, amely az Aszadokat megelőzött, általuk is használt és őket túlélt himnusza, a „Haza védői” (Ḥumāt ad-Diyār) sorai fényében nem más, mint „egy föld, amelyet díszítenek a fénylő napok / egy ég, amely olyan, akár az égbolt maga” (fa-arḍun zahat bi’š-šumūsi al-wiḍā / Samā’un la-ʿamruka aw ka-s-samā). Isten óvja!

Nyitókép: Kassam Rammah / ANADOLU / Anadolu via AFP