Ugyan mi lehet az európai kultúra megújulásának felhajtóereje?

Nyitókép: Martin Bertrand / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP

„Az újkor technikai fejleményei (a tűzfegyverek, a könyvnyomtatás, az optika és ezzel együtt a csillagászat fejlődése) átalakították az európai tudományos gondolkodást, és idővel a társadalmakat is. A reformáció nyomán az európai öntudat nemzeti jellege is megerősödött.

A felvilágosult, szekuláris gondolkodás követői mindezek nyomán a modernitás vívmányait tekintik az európai kultúra fő ismérveinek, különösen az egyetemes emberi jogok eszméjét; míg a katolicizmus visszaszorulására és a vallási türelem térnyerésére értékként tekintenek.

A szekularizáció a XX. századra az értékpluralizmus kialakulását, valamint az egyház és az állam szétválasztását eredményezte, ami a vallásos jelleget öltő politikai ideológiák térhódításához vezetett. E folyamat a nemzeti és internacionalista szocialista diktatúrákban csúcsosodott ki, melyek egyaránt semmibe vették mind a keresztény erényeket, mind a liberalizmus »értékeit«. Az európai egységesülés gondolata ebből a tapasztalatból nőtt ki – és az kezdettől fogva föderalista tendenciájú.

Kontinensünkön a világtörténelemben egyedülálló módon egy kvázi alulról szerveződő gazdasági és politikai egység formálódik, mely az alapítók szándékai szerint a biztonság garantálásán és az egységes piac jelentette versenyképességen túlmenően eredetileg »értékközösség« is lett volna.

Ezen értékek azonban már kezdetben is valamiféle liberális kereszténységre hasonlítottak a leginkább – és meg sem próbálták kifejezésre juttatni a keresztény társadalmi tanítást (XIII. Leó: Rerum novarum, 1891; XI. Pius: Quadragesimo anno, 1931.) – noha arra vonatkozóan voltak pozitív történelmi példák (Engelbert Dolfuss, Antonio Salazar vagy a vitatottabb megítélésű Francisco Franco irányítása alatt).

Ehelyett az »alapító atyák« (Alcide De Gasperi, Altiero Spinelli, Jean Monnet, Konrad Adenauer, Paul-Henri Spaak, Robert Schuman és az Európai Egyesült Államok létrehozását szorgalmazó Winston Churchill) elkötelezték magukat a demokrácia, a vallásszabadság és az értékpluralizmus mellett.

Tehát az alapító atyák pontosan azon ideológiai előfeltételeket fogadták el, melyek a korábbi problémákat is előidézték – és premodern történelmünk a tapasztalataiból nem merítettek. E kultúrkeresztény díszletek között zajló liberális megalapozás szükségszerűen ugyanazon fejleményekhez vezet mint a liberalizmus 1.0 verziója: a zsarnoksághoz. Ez jelenleg a legnagyobb kihívás Magyarország számára is. Az európai liberális politikai rend a Böckenförde-paradoxonnak megfelelően nem tudja megvédeni magát.

Az indokolatlanul sokat hivatkozott alapító atyák munkássága után alig egy emberöltőnek kellett eltelnie, hogy 2004-re megszülessen az Európai Unió alkotmányának tervezete, melyben már meg sincs említve a kereszténység.

Az áttekinthetetlen mennyiségű joganyagot termelő brüsszeli bürokrácia valóban soha nem látott méretű korrupciót intézményesít, mint azt Molnár Tamás filozófus (1921–2010) kifejtette – még a kilencvenes évek elején.

Az uniós adminisztráció nem rendelkezik a megfelelő visszacsatolási lehetőségekkel, ami demokratikus deficitet okoz, mint arra Roger Scruton is rámutatott. E nagyhatalmú bürokrácia létét a közvélemény sokáig elfogadta, mert úgy gondolta, hogy a háború megelőzésének garanciája – ám ezt az illúziót Ukrajna oroszok általi lerohanása szertefoszlatta.

A háborúnak eddig két fontos tanulsága van: Európa gyenge: nem képes garantálni saját biztonságát, és nem tud kiállni saját érdekei mellett. Az európai politikai elit sokkal korruptabb és professzionálisabban meg van szervezve, irányba van állítva, mint azt a földi halandó gondolta volna.”

***