A világért sem kiabálnám el, de beindult az üzlet, magyarok
Szerda reggel győz Trump, csütörtökön bukik a német kormány, pénteken Ursula asszony nagyot dearviktorozva teljesíti a magyar elnökség legnagyobb célkitűzését. Kohán Mátyás írása.
Ezt üzeni nekünk Amerika népe.
(Nyitókép: AFP)
Az oszmán birodalomban minden meghódított föld a szultáné volt. Ezekből a szpáhik használatra kaphattak birtokot, de azt az uralkodó bármikor visszavehette. Így a kedvezményezettek igyekeztek minél rövidebb idő alatt minél többet kisajtolni a területből,
mit sem törődve az ott élők jólétével vagy a termőföld állapotával.
Nem gondolkoztak hosszú távon, ellentétben például a magyar feudális földesurakkal, akik tudták, hogy javaikat gyermekeikre hagyják, ezért érdemes vigyázni jobbágyra, földre, halastóra, épületre.
A demokrácia bizonyos mértékig talán jobban hasonlít a török rendszerre,
hiszen a megbízás mindig rövid ciklusokra szól, és még azon belül is örökös a bizonytalanság a koalíciós partnerek szeszélyei miatt. Ritka, ha valakinek ilyen körülmények között hosszú távú víziói vannak, s nem a napi túlélés az egyetlen gondolata. Az ilyen politikusokból lesznek általában a nagyhatású államférfiak, akik a napi ügyek intézésén túl messzebbre is tudnak tekinteni.
A római köztársaság végnapjaiban világossá vált, hogy a mediterrán birodalmat nem lehet évente újraválasztott tisztségviselőkre bízni. Caesar átvágta ezt a gordiuszi csomót, s bár ő még személyesen elvérzett, azért minden hibájával, gyengeségével és visszataszító mellékszálaival együtt a császársággal Róma kapott még ötszáz évet.
A demokráciának mégis van egy remek tulajdonsága: a korrigáló képesség.
Ha a választók (nagyon nyilvánvalóan) mellé is nyúlnak, legközelebb vissza lehet csinálni az egészet.
Feltéve, ha azalatt nem omlott össze minden.
Trump visszatérése egyfajta korrekció.
Amerika népe azt mondta: bocsánat, 2020-ban tévedtem,
mégis jobb volt úgy, ahogy Donald csinálta. Sajnálatos módon azonban így elvesztegettek (s mivel az USA világhatalom, hát mondjuk ki bátran: elvesztegettünk) négy évet.
Ha nem törik meg a republikánus kormányzat folytonossága, talán nincs ukrán-háború
és nem eszkalálódik a közel-keleti konfliktus, nem talál egymásra Oroszország és Észak-Korea. A kezeletlen migráció nem rontja az életminőséget a tengerentúlon és nem jelent biztatást a hasonlóan gondolkodó európaiaknak. Nem ül tort az elmebetegség ilyen szinten Nyugaton, és kevesebb gyűrűzik be hozzánk is; nem Pressman a nagykövet az örökös beszólásaival és kapcsolataink rombolásával,
nem kapnak segítséget hazai szélsőségeseink, beleértve a degenerációt hirdető youtubereket, Ilaria Salis elvtársait vagy a nemi aberrációkat promotáló fura celebeket.
Az érzés persze nem ismeretlen: 2002-ben nálunk is egy jól működő kormányzat bukott el a soros választáson. Hiába volt nyilvánvalóan a miniszterelnökségre termett, karizmatikus vezetőnk, mégis beleszaladtunk egy nyolc évnyi zsákutcába, az ezzel járó önbizalomvesztett „merjünk kicsik lenni” világba, a gyorsan elkaszált jóléti rendszerváltásból kinövő életszínvonal-esésbe, „nem fog fájni” megszorításokba,
december ötödike nemzeti katasztrófájába, a délben meg este hazudozó böszmébe, 2006 véres őszébe, a devizahitel-csapdába.
Igaz viszont, hogy ha nem tudjuk meg, mennyire alkalmatlan, ócska, erkölcstelen gazemberek ezek, talán nincs a 2010-es fényes visszatérés és az azóta is sorakozó kétharmadok. Lehet, hogy Trumpnak is kellett egy Biden, viszonyítási pontként meggyőzve az amerikaiakat: lehet ugyan a republikánusokat nem szeretni, de a demokratákra nem szabad az országot bízni.
Samu bácsiék földjén csak két ciklust vihet egy elnök, a mintákat mindig idegenben, és nem a magyar történelemben keresők föl is vetették ennek hazai meghonosítását, a kormányfőkre vonatkoztatva is. Csakhogy ami jól működik, azt minek lecserélni?
Nem az a cél, hogy minél többen lehessenek miniszterelnökök, hanem hogy az ország minél jobban teljesítsen,
legyenek felismerhető, a többség akaratával és a nemzet érdekeivel egybeeső irányok. Minek leváltani egy bizonytalanra, csakhogy ezt felmutathassuk a demokrácia valamiféle érdemeként? Az igazán nagy korszakok mindig egy-egy sokáig hatalmon lévő vezetőhöz kapcsolódnak (kétségkívül negatívan is, lásd a Kádár-érát). A többpártrendszer nem tesz igazán jót a nemzeti egységnek; nem véletlen, hogy akik ezt kitalálták és erőltetik, úgy is állítják be, hogy szinte mindig fele-felére osszák vele a társadalmat, ahol két, szinte azonos erejű tábor viaskodik egymással –
valakik pedig röhögnek a markukba.
Most tehát láttunk egy jó nemzetközi példát is, amikor a szabályozó mechanizmus visszavitte a rossz pályára állt vonatot a váltóhoz, ahol annak idején elkapcsolták; de vajon biztosak lehetünk abban, hogy mindig jóra fordul a helyzet? Ez különösen 2026 fényében válik érdekessé:
leszünk-e megint annyira hülyék, hogy unalomból, kalandvágyból, éppen amikor végre a világ is arra kezd fordulni, amerre mi tartunk, majd leváltjuk a működő rendszerünket egy nárcisztikus sültbolondéra?
És aztán majd próbáljuk kiböjtölni azt a négy (vagy több?) esztendőt, amíg a kizökkent időt helyre tudjuk tolni.
Ne játsszunk vele!
Ezt üzeni nekünk Amerika népe.
(Mínusz Taylor Swift, George Clooney, Alvin és a mókusok, a Csipetcsapat és Magilla gorilla.)
***
Ezt is ajánljuk a témában
Szerda reggel győz Trump, csütörtökön bukik a német kormány, pénteken Ursula asszony nagyot dearviktorozva teljesíti a magyar elnökség legnagyobb célkitűzését. Kohán Mátyás írása.
Ezt is ajánljuk a témában
TISZA-vezérünk a Trump-győzelem napján a DK 2013-as álhírével koldul figyelmet. Nem akármilyen mutatvány ez, valljuk be. Francesca Rivafinoli írása.