Politika és kultúra az Egyesült Államokban: ki irányítja az elméket?

Fotó: Jakub Porzycki / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Írta: Pogrányi Lovas Miklós
 

Politika és kultúra kapcsolatát illetően két fő tévképzet hatja át a közvéleményt. Az egyik álláspont a naiv realizmus sajátos továbbélése, mely szerint a kultúra még mindig valamilyen természetes, romlatlan fennállás lenne, ha a gonosz politikusok nem avatkoznának bele annak organikus kibontakozásába. A másik nézet ezzel szöges ellentétben azt állítja, hogy a kultúraipar már teljes mértékben leuralta életformánkat, tulajdonosi körét semmi egyéb nem mozgatja, mint a profit maximalizálása. Noha mindkét nézőpont hordozza az igazságnak valamilyen magját – a valóság ezúttal is összetettebb mint elsőre látszik. 

A kultúra szó jelentésének páratlan gazdagsága természetesen sokféle értelmezést megenged, jómagam sem tagadom annak önszerveződő, spontán jellegét, sőt. A kultúraelméleti naiv realizmus azonban nyilvánvalóan tévedés: művelődésünk mindig is ezer szállal kapcsolódott a fennálló politikai rendhez. Így volt ez a premodern korban is, amikor a kultúra mindenekelőtt a vallás megtestesülése volt, így volt a reneszánsz idejében is, majd a rákövetkező korokban, és végül így van ez a posztmodern (posztmodern utáni?) jelenünkben is. 

Ha az Egyesült Államok civilizációjáról beszélünk – és ennek részeként a popkultúráról, a szórakoztató iparról vagy a többnyire figyelmen kívül hagyott magaskultúráról –, akkor érdemes behatóan ismerkedni azon struktúrákkal, melyek kibontakozását és fennmaradását lehetővé tették. 

– Russell Kirk szerint mindazon fejleményeket ide kell sorolnunk, melyek számunkra itt Európában is meghatározóak. A Roots of American Order c traktátusában négy szimbolikus városra vezeti vissza Amerika filozófiai-katonai-jogi és gazdasági rendjét. A felsorolást ennek megfelelően Jeruzsálem indítja: a „béke városa” szimbolizálja számukra a biblikus teológiai hagyományt, melyből a hangsúly a kereszténységen van. Az ókori Athénből a nyugati bölcselet érkezett, innen ered a demokrácia és a jó kormányzás eszménye. 

Az amerikaiak Rómától kapták a birodalmi küldetéstudatot, a hazafiasság eszményét. Kevés figyelmet kapnak a középkori eredetű fejlemények, mint a katolikus Európa egyetemei, a parlamentek és az önszerveződő szakmai testületek. Mindezeket elsősorban a felvilágosodás hatása alatt álló Brit Birodalom közvetítette az amerikai kontinens számára – ennek megfelelően a negyedik város London. Nem lebecsülendő a spanyol és a francia hatás sem – de az államnyelv egyelőre még mindig elsősorban az angol, és a jogrend is alapvetően a common law jogcsaládhoz köti az Egyesült Államok népét (kivéve Louisianát). A Russell Kirk által összefoglaltak sokáig triviálisnak számítottak értelmiségi körökben. 

A felsőoktatást népjóléti szempontoknak rendelték alá: egy tollvonással megszüntették elitképző jellegét és tömegével beiskolázták a háborús veteránokat. Ez a színvonal azonnali és visszafordíthatatlan beszakadását vonta maga után: az egyetem az amerikai életforma újratermelését elvégző iparág részévé lett - mégpedig alárendelt, kiszolgáló szerepben. 

Ezzel egy időben nemzetbiztonsági botrányok rázták meg a közéletet. Olyan mélységben, ami ma már nehezen gondolható el: kémbotrányok sora robbant ki. 1948 augusztusában Whittaker Chambers volt GRU ügynök súlyos vádakat fogalmazott meg Alger Hiss-szel szemben. Utóbbi State Department (kb. Külügyminisztérium) tisztségviselő volt, aki fontos szerepet játszott az ENSZ létrehozásában és mint később Schmidt Mária kutatómunkájának köszönhetően ténylegesen is bebizonyosodott: valóban szovjet kém volt. Ezt követően sorra dőltek ki a csontvázak a szekrényekből. A másik híres ügy a Rosenberg házaspáré, akiket 1950-ben tartóztatott le az FBI, mert hálózatukkal együtt, politikai meggyőződésből atomtitkokat és más csúcstechnológiát adtak át az ellenségnek: az atombomba indítószerkezetének és a P 80 Lockheed vadászgép tervrajzait. 1953-ban, a Sing Singben végezték ki őket – nemzetközi baloldali értelmiség tiltakozása közepette. 

A közigazgatás és a tudományos élet helyzete azonban még rózsás volt a „művészvilághoz” képest. Hollywoodba nem csak, hogy beszivárgott a nemzetközi kommunista mozgalom, a vörös polip teljességgel behálózta a kulturális intézményrendszert. Az amerikai elitet – csakúgy mint a közvélemény színe-javát – sokkolták az események. Pedig George Frost Kennan diplomata (a CIA későbbi vezetője) időben figyelmeztetett. Mi több egészen pontosan előrejelezte, miként fog kiépülni a nemzetközi baloldal intézményrendszere. 

Ezek jelentős részének feladatköre egyáltalán nem volt akciófilmbe illő: az ügynökök és más alkalmazottak nem viseltek lövedékálló mellényt és hónaljtokban automata fegyvert. Ehelyett frakkban koncerteztek vagy könnyű nyári zakóban verték az írógép billentyűit egy kiadóvállalat irodájában. A front szervezetek java a kulturális élet menedzselését végezte.

A Congress for Cultural Freedom (CCF) központon keresztül további szervezeteket és nagyszabású rendezvénysorozatokat finanszíroztak, aminek több célja volt: támogatni a nem baloldali művészeket és értelmiségieket, illetve rövid pórázon tartani a liberálisokat és a Szovjetunióval esetlegesen kokettáló pacifista széplelkeket. Ilyen módon egészen különböző hátterű és habitusú emberek működtek együtt a CCF-fel, mint például Jacques Maritain, Benedetto Croce, Karl Jaspers, André Malraux, Bertrand Russell, Igor Stravinsky – vagy éppen az ultrakonzervatív T. S. Eliot. Ahogy az lenni szokott, az antikommunista szervezetek legaktívabb tagjai a kiábrándult exkommunisták voltak: James Burnham, Arthur Koestler, illetve a neokonzervatív mozgalom egyik atyja, Irving Kristol. 

Az Amerika hangja és a Szabad Európa Rádió a CCF-nél sokkal direktebb politikai, illetve propagandatevékenységet fejtet ki: a Vasfüggönytől keletre lévő, szovjet megszállás alatt álló országok ezekből tudtak (több-kevésbé) tájékozódni, hogy mi zajlik a „szabad világban”. Igény esetén dezinformálásra is használták ezeket a csatornákat, mint azt az '56-os szabadságharc idején a saját bőrünkön keserűen megtapasztalhattuk. 

Mi ennek a relevanciája ma? – merül fel a kérdés. Az, hogy meg kell értenünk: a spontán alkotói munkán túlmenően milyen egyéb tényezők mozgatják a kultúrát és milyen eszközökkel teszik ezt. A feladat sokkal nehezebb, mert ma már teljesen más a társadalmi nyilvánosság szerkezete, mint akár csak 30 éve volt. Valaha a televízió a tömegmanipuláció és az össznépi elhülyülés szimbóluma volt – mára a tévétársaságok vért verejtékezve küzdenek azokért a másodpercekért, ami alatt meghozzuk döntésünket, hogy rákattintunk-e egy tartalomra vagy sem. Közhely, hogy ma már minden ember tartalomszolgáltatóvá vált, 

Mit tudunk a korábbi erőközpontokról? Az antikommunista véleményműhelyek idővel progresszív befolyás alá kerültek: A Szabad Európa ma már alternatív médiaként működik, műsorainak hangvétele Demokrata Párt balszélének értékrendjét tükrözi. A CCF, először nevet váltott és finanszírozását átvette a Ford Alapítvány, majd beleolvadt a Soros György által finanszírozott Open Society Foundations csoportba. Hasonló sorsra jutott a Ronald Reagan által alapított NED és annak fiókszervezetei is. Elég felületes pillantást vetnünk tevékenységükre, hogy lássuk, már nyomokban sem őrzik a nagy alapító szellemiségét. 

Alapítványok, think tankek, intézetek, vállalatok és más csomópontok sokasága jött létre, melyek közös szókészleten alapuló, összehangolt munkát végeznek a vélemények egyirányba terelése érdekében. Miként Molnár Tamás, a zseniális filozófus rámutatott: a nemzetközi kapcsolatok új aktorai hamarosan „a nemzetek fölötti vállalatok, a nagy bankok, a globális intézmények, az új eszméket termelő agytrösztök és az őket finanszírozó alapítványok lesznek”.

Ez a kulturális kontextusa a jelenleg zajló amerikai választási kampánynak. Mit remélhetünk és mit nem? – merül fel a kérdés. Az amerikai gazdaság komoly nehézségekkel küzd: a GDP-arányos államadósság rekord méretű és az államadósság-plafon felfüggesztése 2025 január elsején lejár. Minden valószínűség szerint a két párt elitjének ki kell egyeznie legalább ebben kérdésben. Tehát akárki lesz az új elnök, a gazdasági mozgástere rendkívül szűkös lesz. 

Óriási azonban a különbség a két jelölt között a tekintetben, hogy mit gondolnak Amerikáról, mi számukra a történelem tanulsága és mi fontos nekik a hagyományokból. 

Akik meghatározzák a kulturális és szórakoztatóipari trendeket. Azok jelöltje, akik a nyugati világban szinte már teljes mértékben meg tudják határozni a társadalomtudományi kutatások irányát – aminek pedig alapvetően két célja van: egyfelől megteremthetik azt a fogalmi készletet, mellyel a történelem folyamatai az ő érdekeiknek megfelelően írható le. Másfelől, létrehoznak egy önszabályzó védelmi mechanizmust is: olyan nyelvet teremtenek, melyen a számukra nem kívánatos problémákról nem is lehet szót ejteni. Hiszen hogyan is lehetne Istenről, hazáról, családról beszélni egy olyan szövegkörnyezetben, amely formailag világnézeti semlegességet és módszertani ateizmust ír elő, ám a fenti fogalmakat eleve tagadó neomarxista terminológiával dolgozik. 

A konzervatív értelmiség lényegében harc nélkül engedte át a terepet. Ha a konzervatív beállítottságú hatalmi központok meg akarják fordítani ezt a trendet, akkor ahhoz olyan tudatosságra és dollár milliárdokban mérhető elszántságra lesz szükség mint ami a hidegháború idején volt. Nagy kérdés, hogy a szent szövegként tisztelt amerikai alkotmány lehetővé teszi-e azt a radikális fellépést, ami megmentheti az amerikai kultúrát.