Ha az Egyesült Államok civilizációjáról beszélünk, akkor érdemes behatóan ismerkedni azon struktúrákkal, melyek kibontakozását és fennmaradását lehetővé tették.
Fotó: Jakub Porzycki / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Írta: Pogrányi Lovas Miklós
Politika és kultúra kapcsolatát illetően két fő tévképzet hatja át a közvéleményt. Az egyik álláspont a naiv realizmus sajátos továbbélése, mely szerint a kultúra még mindig valamilyen természetes, romlatlan fennállás lenne, ha a gonosz politikusok nem avatkoznának bele annak organikus kibontakozásába. A másik nézet ezzel szöges ellentétben azt állítja, hogy a kultúraipar már teljes mértékben leuralta életformánkat, tulajdonosi körét semmi egyéb nem mozgatja, mint a profit maximalizálása. Noha mindkét nézőpont hordozza az igazságnak valamilyen magját – a valóság ezúttal is összetettebb mint elsőre látszik.
A kultúra szó jelentésének páratlan gazdagsága természetesen sokféle értelmezést megenged, jómagam sem tagadom annak önszerveződő, spontán jellegét, sőt. A kultúraelméleti naiv realizmus azonban nyilvánvalóan tévedés: művelődésünk mindig is ezer szállal kapcsolódott a fennálló politikai rendhez. Így volt ez a premodern korban is, amikor a kultúra mindenekelőtt a vallás megtestesülése volt, így volt a reneszánsz idejében is, majd a rákövetkező korokban, és végül így van ez a posztmodern (posztmodern utáni?) jelenünkben is.
Ha az Egyesült Államok civilizációjáról beszélünk – és ennek részeként a popkultúráról, a szórakoztató iparról vagy a többnyire figyelmen kívül hagyott magaskultúráról –, akkor érdemes behatóan ismerkedni azon struktúrákkal, melyek kibontakozását és fennmaradását lehetővé tették.
Az amerikai magaskultúra gerincét a nyugati művelődés jelenti
– Russell Kirk szerint mindazon fejleményeket ide kell sorolnunk, melyek számunkra itt Európában is meghatározóak. A Roots of American Order c traktátusában négy szimbolikus városra vezeti vissza Amerika filozófiai-katonai-jogi és gazdasági rendjét. A felsorolást ennek megfelelően Jeruzsálem indítja: a „béke városa” szimbolizálja számukra a biblikus teológiai hagyományt, melyből a hangsúly a kereszténységen van. Az ókori Athénből a nyugati bölcselet érkezett, innen ered a demokrácia és a jó kormányzás eszménye.
Az amerikaiak Rómától kapták a birodalmi küldetéstudatot, a hazafiasság eszményét. Kevés figyelmet kapnak a középkori eredetű fejlemények, mint a katolikus Európa egyetemei, a parlamentek és az önszerveződő szakmai testületek. Mindezeket elsősorban a felvilágosodás hatása alatt álló Brit Birodalom közvetítette az amerikai kontinens számára – ennek megfelelően a negyedik város London. Nem lebecsülendő a spanyol és a francia hatás sem – de az államnyelv egyelőre még mindig elsősorban az angol, és a jogrend is alapvetően a common law jogcsaládhoz köti az Egyesült Államok népét (kivéve Louisianát). A Russell Kirk által összefoglaltak sokáig triviálisnak számítottak értelmiségi körökben.
A második világháborút követően azonban földrengésszerű változások álltak be.
A felsőoktatást népjóléti szempontoknak rendelték alá: egy tollvonással megszüntették elitképző jellegét és tömegével beiskolázták a háborús veteránokat. Ez a színvonal azonnali és visszafordíthatatlan beszakadását vonta maga után: az egyetem az amerikai életforma újratermelését elvégző iparág részévé lett - mégpedig alárendelt, kiszolgáló szerepben.
Ezzel egy időben nemzetbiztonsági botrányok rázták meg a közéletet. Olyan mélységben, ami ma már nehezen gondolható el: kémbotrányok sora robbant ki. 1948 augusztusában Whittaker Chambers volt GRU ügynök súlyos vádakat fogalmazott meg Alger Hiss-szel szemben. Utóbbi State Department (kb. Külügyminisztérium) tisztségviselő volt, aki fontos szerepet játszott az ENSZ létrehozásában és mint később Schmidt Mária kutatómunkájának köszönhetően ténylegesen is bebizonyosodott: valóban szovjet kém volt. Ezt követően sorra dőltek ki a csontvázak a szekrényekből. A másik híres ügy a Rosenberg házaspáré, akiket 1950-ben tartóztatott le az FBI, mert hálózatukkal együtt, politikai meggyőződésből atomtitkokat és más csúcstechnológiát adtak át az ellenségnek: az atombomba indítószerkezetének és a P 80 Lockheed vadászgép tervrajzait. 1953-ban, a Sing Singben végezték ki őket – nemzetközi baloldali értelmiség tiltakozása közepette.
A közigazgatás és a tudományos élet helyzete azonban még rózsás volt a „művészvilághoz” képest. Hollywoodba nem csak, hogy beszivárgott a nemzetközi kommunista mozgalom, a vörös polip teljességgel behálózta a kulturális intézményrendszert. Az amerikai elitet – csakúgy mint a közvélemény színe-javát – sokkolták az események. Pedig George Frost Kennan diplomata (a CIA későbbi vezetője) időben figyelmeztetett. Mi több egészen pontosan előrejelezte, miként fog kiépülni a nemzetközi baloldal intézményrendszere.
A helyzet politikai választ követelt – ennek megfelelően CIA fedőszervezetek tömkelege jött létre.
Ezek jelentős részének feladatköre egyáltalán nem volt akciófilmbe illő: az ügynökök és más alkalmazottak nem viseltek lövedékálló mellényt és hónaljtokban automata fegyvert. Ehelyett frakkban koncerteztek vagy könnyű nyári zakóban verték az írógép billentyűit egy kiadóvállalat irodájában. A front szervezetek java a kulturális élet menedzselését végezte.
A Congress for Cultural Freedom (CCF) központon keresztül további szervezeteket és nagyszabású rendezvénysorozatokat finanszíroztak, aminek több célja volt: támogatni a nem baloldali művészeket és értelmiségieket, illetve rövid pórázon tartani a liberálisokat és a Szovjetunióval esetlegesen kokettáló pacifista széplelkeket. Ilyen módon egészen különböző hátterű és habitusú emberek működtek együtt a CCF-fel, mint például Jacques Maritain, Benedetto Croce, Karl Jaspers, André Malraux, Bertrand Russell, Igor Stravinsky – vagy éppen az ultrakonzervatív T. S. Eliot. Ahogy az lenni szokott, az antikommunista szervezetek legaktívabb tagjai a kiábrándult exkommunisták voltak: James Burnham, Arthur Koestler, illetve a neokonzervatív mozgalom egyik atyja, Irving Kristol.
Az Amerika hangja és a Szabad Európa Rádió a CCF-nél sokkal direktebb politikai, illetve propagandatevékenységet fejtet ki: a Vasfüggönytől keletre lévő, szovjet megszállás alatt álló országok ezekből tudtak (több-kevésbé) tájékozódni, hogy mi zajlik a „szabad világban”. Igény esetén dezinformálásra is használták ezeket a csatornákat, mint azt az '56-os szabadságharc idején a saját bőrünkön keserűen megtapasztalhattuk.
Mi ennek a relevanciája ma? – merül fel a kérdés. Az, hogy meg kell értenünk: a spontán alkotói munkán túlmenően milyen egyéb tényezők mozgatják a kultúrát és milyen eszközökkel teszik ezt. A feladat sokkal nehezebb, mert ma már teljesen más a társadalmi nyilvánosság szerkezete, mint akár csak 30 éve volt. Valaha a televízió a tömegmanipuláció és az össznépi elhülyülés szimbóluma volt – mára a tévétársaságok vért verejtékezve küzdenek azokért a másodpercekért, ami alatt meghozzuk döntésünket, hogy rákattintunk-e egy tartalomra vagy sem. Közhely, hogy ma már minden ember tartalomszolgáltatóvá vált,
azonban sokkal nehezebb beazonosítanunk azokat a csomópontokat, ahonnan a közvéleményt irányítják, uralni próbálják.
Mit tudunk a korábbi erőközpontokról? Az antikommunista véleményműhelyek idővel progresszív befolyás alá kerültek: A Szabad Európa ma már alternatív médiaként működik, műsorainak hangvétele Demokrata Párt balszélének értékrendjét tükrözi. A CCF, először nevet váltott és finanszírozását átvette a Ford Alapítvány, majd beleolvadt a Soros György által finanszírozott Open Society Foundations csoportba. Hasonló sorsra jutott a Ronald Reagan által alapított NED és annak fiókszervezetei is. Elég felületes pillantást vetnünk tevékenységükre, hogy lássuk, már nyomokban sem őrzik a nagy alapító szellemiségét.
Alapítványok, think tankek, intézetek, vállalatok és más csomópontok sokasága jött létre, melyek közös szókészleten alapuló, összehangolt munkát végeznek a vélemények egyirányba terelése érdekében. Miként Molnár Tamás, a zseniális filozófus rámutatott: a nemzetközi kapcsolatok új aktorai hamarosan „a nemzetek fölötti vállalatok, a nagy bankok, a globális intézmények, az új eszméket termelő agytrösztök és az őket finanszírozó alapítványok lesznek”.
Ez a kulturális kontextusa a jelenleg zajló amerikai választási kampánynak. Mit remélhetünk és mit nem? – merül fel a kérdés. Az amerikai gazdaság komoly nehézségekkel küzd: a GDP-arányos államadósság rekord méretű és az államadósság-plafon felfüggesztése 2025 január elsején lejár. Minden valószínűség szerint a két párt elitjének ki kell egyeznie legalább ebben kérdésben. Tehát akárki lesz az új elnök, a gazdasági mozgástere rendkívül szűkös lesz.
Óriási azonban a különbség a két jelölt között a tekintetben, hogy mit gondolnak Amerikáról, mi számukra a történelem tanulsága és mi fontos nekik a hagyományokból.
Harris azoknak a jelöltje, akik a globalizáció és a robbanásszerű technikai fejlődés első számú nyertesei.
Akik meghatározzák a kulturális és szórakoztatóipari trendeket. Azok jelöltje, akik a nyugati világban szinte már teljes mértékben meg tudják határozni a társadalomtudományi kutatások irányát – aminek pedig alapvetően két célja van: egyfelől megteremthetik azt a fogalmi készletet, mellyel a történelem folyamatai az ő érdekeiknek megfelelően írható le. Másfelől, létrehoznak egy önszabályzó védelmi mechanizmust is: olyan nyelvet teremtenek, melyen a számukra nem kívánatos problémákról nem is lehet szót ejteni. Hiszen hogyan is lehetne Istenről, hazáról, családról beszélni egy olyan szövegkörnyezetben, amely formailag világnézeti semlegességet és módszertani ateizmust ír elő, ám a fenti fogalmakat eleve tagadó neomarxista terminológiával dolgozik.
A neomarxista áttörés a 2010-es években zajlott le, de az újbaloldali térhódítás több évtizedes folyamat volt az amerikai felsőoktatásban.
A konzervatív értelmiség lényegében harc nélkül engedte át a terepet. Ha a konzervatív beállítottságú hatalmi központok meg akarják fordítani ezt a trendet, akkor ahhoz olyan tudatosságra és dollár milliárdokban mérhető elszántságra lesz szükség mint ami a hidegháború idején volt. Nagy kérdés, hogy a szent szövegként tisztelt amerikai alkotmány lehetővé teszi-e azt a radikális fellépést, ami megmentheti az amerikai kultúrát.
Az eddig lehullott több mint félméteres hóréteg az előrejelzések szerint akár további másfél méterrel (!) vastagodhat New York, Pennsylvania és Ohio állam egyes részein.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.
A kísérleti telep teljes mértékben készen áll az esetleges nukleáris tesztek újraindítására.
Képes lesz-e változást hozni a régi-új elnök? Körüljártuk, milyen változásokat hozhat Trump hatása.
A független-objektív Politico szerint „megbocsátható”, hogy így mentheti ki egy „republikánus koncepciós perből” az adócsaló és drogfüggőként fegyvert vásárló Hunter Bident. Ám van egy kis bökkenő.
„Ha az oroszok bevetik a ballisztikus rakétákat, akkor a háború világméretűvé fog terebélyesedni” – mondta Orbán Viktor.
Egy biztos: a parlamenti jog és a képviselői mandátum szabadsága sosem volt még ilyen felkapott téma.
Hihetetlen párosítást hozott az FA Kupa sorsolása.
