Ausztriában a kampány a hajrához érkezett, minden szavazat számít minden pártnak – nézzük az esélyeket!

Herbert Kickl kampány közben. Fotó: AFP / Alex Halada

„Nem szépelgőkre és semmittevőkre van szükség – ehhez túl komoly időket élünk. Egy káoszkoalíció, mint amilyen Németországban van, csak olaj lenne a válságok tüzére – egy HORRORforgatókönyv hazánk számára… Ausztriának olyan kancellárra van szüksége MOST, aki a NÉPÉRT dolgozik, aki együttérzéssel, higgadtsággal és szavahihetőséggel dolgozik: ÍGÉRETEM, hogy mindent megteszek, hogy a TI biztonságotokat és a szociális igazságosságot helyreállítsuk. Ezért szükség van MINDEN SZAVAZATRA. KÉREM, MENJETEK SZAVAZNI – ez dönt MINDENRŐL!!!” Ez Herbert Kicklnek, az Ausztria Szabadságpártja (FPÖ) vezetőjének és kancellárjelöltjének az egyik legutóbbi Facebook-posztja. Mondhatjuk, hogy ennél egyértelműbb és lényegre törőbb nem is lehetne.

szikár egyértelműséggel fogalmazza meg személyes és szabadságpárti üzeneteit, erős ellenzéki helyzetből egy bukdácsoló jobbos–balos koalíciós kormányzattal szemben.

Különös viszont a párt helyzete: egyrészt eléggé kényelmes, mert az utóbbi évek számos válságot hoztak a jómódú Ausztriában is, ami egy ellenzékben lévő radikális pártnak folyamatosan muníciót ad – és elfeledteti a választókkal a szervezet korábbi botrányait és mélyrepüléseit, gondoljunk csak az előző pártelnök Heinz-Christian Strache Ibiza-­ügyére. Az FPÖ olyan szempontból is előnyös helyzetben van, hogy német „sorstársával”, az Alternatíva Németországért (AfD) párttal ellentétben sok évtizede a társadalomba és a közéletbe beágyazódott, kormányzó- és koalícióképes szervezet.

Az FPÖ ráadásul két éve a legnépszerűbb párt nyugati szomszédunknál, egyelőre a rajtvonal első helyéről várja a szeptember 29-ei versenyt.

Ám mégsem annyira kényelmes a helyzete. Miért? Mert a közvélemény-kutatási adatokat látva jó ideje ott lebeg a kérdés, hogy mi van, ha végül az Osztrák Néppárt (ÖVP) és az Ausztria Szociáldemokrata Pártja (SPÖ) elzárja őt a kormányzati pozíciótól, például úgy, hogy összeáll a Zöldekkel (Grüne) vagy a NEOS – Új Ausztria és Liberális Fórummal. Ha a rendszerpártok összefognak ellene, akkor hiába a választási győzelem, továbbra is ellenzékbe szorulva kell politizálnia az FPÖ-nek.

Ez az önbizalommal és egyértelműséggel kevert feszültség, aggodalom járja át Herbert Kickl idézett posztját, s erről beszélnek nyíltan a szabadságpárti politikusok is. Fő törekvésük, hogy minden egyes potenciális szavazót voksolásra bírjanak,

Hogyan is jutottunk el idáig? Az utóbbi években lapunk foglalkozott nyugati szomszédunk nagy politikai fordulataival. Ha visszatekintünk az előző, 2019. őszi szövetségi parlamenti választásra, még teljesen más politikai látkép tárul elénk. Épp hatalmas győzelmet aratott a Sebastian Kurz vezette Osztrák Néppárt, a szavazatok 37 százalékát begyűjtve. Második helyen jól lemaradva a szocdemek futottak be 21 százalékkal, a szabadságpártiak a harmadik helyre kerültek 16, a zöldek a negyedikre 14 százalékkal. Bejutott még a törvényhozásba a NEOS is 8 százalékkal.

Mindez az után történt, hogy Sebastian Kurz néppárti–szabadságpárti kormánykoalícióját szétverték az FPÖ Ibiza-botrányai, Strache cselekedetei, és maga Kurz is távozott a kancellári székből, egy időre egy technokrata szakértői kormánynak átadva a hatalmat. 2019 őszén aztán visszatért, és ezúttal a zöldekkel kötött koalíciót – hogy nem sokkal később újra elbukjon, de akkor már a néppárti korrupciós botrányok miatt. Előbb Alexander Schallenberg, majd 2021 decemberében Karl Nehammer, az addigi belügyminiszter lett Ausztria kancellárja.

Azóta Nehammer vezetésével próbál egyben maradni és kormányozni a néppárti–zöld koalíció – sok vita és konfliktus árán. Még az is megtörtént a minap, hogy a zöldpárt által delegált klímaügyi miniszter a kormányzat és a kancellár álláspontjával ellentétesen szavazott egy uniós környezetvédelmi kérdésben, ami érzékenyen érintette az ÖVP hát­országát is jelentő mezőgazdaságot.

de egyik sem történt meg, a koalíció fogát csikorgatva, fél lábon ugrálva próbál eljutni a szeptember végi választáshoz, és addig már ki is fogja bírni.

Mit szólnak a teljesítményükhöz az osztrákok? A legutóbbi felmérések 28-32 százalékot mutatnak az FPÖ-nek, 19-26 százalékot az ÖVP-nek, az SPÖ pedig 20-22 százalékon áll. A Zöldek és a NEOS 9 százalék körüli támogatottsággal bír, és egyre inkább biztos bejutónak mutatják a Sörpárt nevű viccpártot is – mely jelenség mindig egy politikai rendszer válságára mutat rá.

amely sok évig nagykoalícióban, kényelmes többséggel irányította Ausztriát. És nemcsak irányította, hanem, fogalmazzunk így, le is osztotta magának. A hagyományos osztrák politikai zsákmányrendszer sok évtizedes bejáratottsággal, olajozott mechanizmusokkal, fehérgalléros és glaszé­kesztyűs módszerekkel intézményesített olyan gyakorlatokat, amilyeneket máshol korrupciónak és nepotizmusnak neveznek. A néppártiaké az agrá­rium, a vidék világa, no meg a nagyipar; a szocdemeké Bécs, az oktatási, kulturális és szociális ügyek meg persze a szakszervezetek. Az Osztrák Néppárt, írd és mondd, különböző konstellációkban 1987 óta van hatalmon, valahogy mindig el tudta érni, hogy a kormányzatban üljön, a régi kétpárti rendszer sokpártivá válása éppen neki kedvezett, mivel minden mai parlamenti formációval koalícióképes.

Az FPÖ első évtizedei ennek a bejáratott kétpártrendszernek a kritikájából és feltöréséből álltak, és mind a mai napig rendszerkritikus imázzsal tud kampányolni a régiek ellen. A párt arra hajt, hogy története során első alkalommal győzzön egy parlamenti választáson – de ugyebár ez még nem lesz elég a kormányalakításhoz.

De az sem elképzelhetetlen, hogy az ÖVP mostani koalíciós partnerrel, a Zöldekkel állapodik meg; vagy éppen kipróbálja az érdekházasságot a NEOS-szal. (Emlékezetes, Németországban a Kereszténydemokrata Unió hagyományos partnere a liberális Szabad Demokrata Párt – bár nem lehet egy kalap alá venni a német jobbközép pártot a nála egy fokkal konzervatívabb ÖVP-vel, illetve a piacpárti, jobbosabb német liberálisokat a progresszív beütésű NEOS-szal.) És ha a többséghez szükséges, az ÖVP megpróbálhat összerakni egy néppárti–szocdem–zöld nagy­koalíciót is, ellenzékben tartva a jobboldali kihívót.

Az élet és a politika viszont nem csak matematikából áll: vannak választók is, akiknek szimpátiái és ellenérzései befolyásolják a pártok koalíciós hajlandóságát. A szavazók kormánykoalíció-­preferenciájáról szóló friss felmérések azt mutatják, hogy

az FPÖ választóinak 83 százaléka, az ÖVP szavazóinak 44 százaléka támogatná a mérsékelt és a radikális jobboldal összefogását. A probléma az, hogy Karl Nehammer kancellár és ÖVP-elnök kizárta a koalíciót a Herbert Kickl vezette erővel. Igaz, ha a megméretés után Nehammer távozik pozícióiból, máris tiszta lappal ülhet le egymással a két párt; illetve akár Kickl is hátraléphet, hogy a személye ne akadályozza a kormányalakítást. Nyilván nem mindegy, hogy az FPÖ vagy az utolsó hetekben erősödő ÖVP végez az élen a választáson.

Egy másik szcenárió a régi jó nagykoalíció újrakötése, kiegészülve a NEOS-szal. A néppárti szavazóknak a 42 százaléka, a szocdem szavazóknak viszont csak a 27 százaléka támogatja ezt. Ennél kisebb a támogatottsága egy néppárti–szocdem–zöld koalíciónak.

A kampány a hajrához érkezett, minden szavazat számít minden pártnak.

(különös tekintettel a koronavírus-­járvány miatti korlátozásokkal szembeni ellenállásra) – no és a kultúrharc, valamint az elit és a köznép közötti világnézetbeli különbségek fokozódása. Minden témában vannak ütőkártyái az FPÖ-nek, és több mindenben hasonlóan gondolkodik, csak mérsékeltebben szólal meg az ÖVP. A progresszív oldal pedig az FPÖ és nézetei antitéziseként határozza meg magát: szerinte még több haladásra, társadalmi igazságosságra, klímavédelemre, nyitottságra és befogadásra van szükség. Nem először és nem is utoljára a nagyvárosi, liberális, progresszív választók és a vidéki, ma is konzervatív és vallásos osztrák lakosság közötti erőfelmérés is lesz ez a választás.

az első hely az FPÖ és az ÖVP között fog eldőlni, és aztán a néppártiak politikai számításain, érdekein, valamint értékrendjén és lelkiismeretén múlik, hogy a jobboldal vagy a baloldal felé nyújtja kormányzásra hívó kezét.