Itt minden nap egy küzdelem – aki most a szülő­földjén marad, hős

Nyitókép: Gyakorlatozik a munkácsi 128. hegyivadászdandár valahol a Zaporizzsjai területen. A kárpátaljaiakból verbuvált brigád hatalmas veszteségeket szenved el a fronton
Forrás: AFP/Ukrinform/NurPhoto

Szeptember derekán széles körű összefogás, többek között az anyaországi Biatorbágy segítsége révén új ravatalozót avattak Nagydobronyban – szomorú, mégis felemelő történet ez. A palócság egyik keleti végvárának számító település, illetve az alá beosztott falvak tizenkétezer lakosa nagy megpróbáltatásokon megy keresztül. Az egyedi, színpompás hímzéseiről, szürkemarha-állományáról és gasztronómiai különlegességeiről ismert régió lakóira hatalmas teher hárult a háború kitörésével.

„Itt minden nap egy küzdelem” – foglalja össze lapunknak a helyzetet a kistérség polgármestere, Nagy Ferenc. Hozzáteszi: úgy gondolja, mindenki, aki itt maradt a szülő­földjén, hős.

Valóban: aki végigtekint a legmagyarabb kárpátaljai kistérség mindennapjain, láthatja, nem a levegőbe beszél. Szimbóluma e nehézségeknek a szeptember 14-én felavatott, mindössze egy év alatt felhúzott új ravatalozó a református falu temetőjében. Mert sajnos temetni is van kit.

„Van egy Dimicső nevű község, onnan több mint húsz katonánk van – eltemettünk már négyet, kettő eltűnt” – sorolja. Az eltűnt lényegében egyenlő a halottal; olyan is van, akit az eltűnése után egy évvel tudtak csak elhantolni, akkor kapták vissza a holttestet az oroszok által elfoglalt területekről. A kárpátaljaiak jellemzően a munkácsi 128. hegyivadászdandár kötelékében harcolnak, de, mint Nagy mondja, most éppen egy határőrt temettek. „Fiatal srác, három gyermek maradt utána.” És a sorozás folyamatos: „Épp ma vittek el egy nagydobronyi ötvenes férfit, másfél hónapos kiképzés után.” Azt is megtudjuk a településvezetőtől, hogy kiképzésen még hatan vannak a kistérségből.

A hadiözvegyekre, hadiárvákra igyekeznek figyelni, mint kiemeli, a kistérség elindított egy programot, amely anyagilag és természetben is segít a bajbajutottakon, akár élelemmel, akár fűtőanyaggal, akár más módon.

A nagydobronyiakról senki nem mondhatja, hogy nem jó hazafiak: a hadsereget is támogatják „minden olyasmivel, ami nem halált okozó eszköz” – számol be a polgármester. A sebesültek szállításához nélkülözhetetlen gépjárműveket, élelmiszert, drónokat juttattak a harcolóknak. A menekülteknek is otthont adtak csaknem fél évig; hozzájuk elsősorban kelet-ukrajnaiak érkeztek, ez időben csaknem hatszáz, összességében pedig több ezer ember, akin segíteni kellett. „Szállást kaptak, illetve egy szakácscsapatunk juttatott nekik ételt, főztek rájuk fél éven át napi kétszer, ebédet és vacsorát” – sorolja Nagy nem titkolt büszkeséggel az övéi iránt. Hozzáteszi, az itt élők „megtették emberi és állampolgári kötelességüket”, s emellett nagy segítség volt mind a református intézmények, mind a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola vezetésének szerep­vállalása. A kistérségbeliek a polgármester megfogalmazása szerint kiváltságnak élték meg, hogy az Úristen erőt és lehetőséget adott, hogy segítsenek a tragédia sújtotta embereken. Szerencsére etnikai szempontból sem volt feszültség az érkező – egyébként zömmel orosz ajkú – ukrán menekültekkel, noha „ők mást hallhattak: hogy nem jó itt megállni, hogy a magyarok agresszívak, nem is európai nép – foglalja össze a polgármester, megható momentummal folytatva –, de aztán találkoztak nálunk a magyar vendégszeretettel, és mindenki hálás volt. Olyan is akadt, aki könnyek között mondta: bánja már, miket gondolt vagy hitt el rólunk”.

A menekültek zöme továbbállt, de több család itt maradt. Az ő gyermekeik már ide járnak óvodába, iskolába. És bár a gyerekek anyanyelve az orosz vagy az ukrán, végül nem kérték az ukrán vagy orosz nyelvű óvoda beindítását, csatlakoztak inkább a magyar gyerekekhez – újságolja Nagy Ferenc. A szülőknek persze nehézkesebben megy, de a gyerekek már egy-két év után elég jól beszélnek magyarul.

A településen nem feltétlenül a megcsappant jövedelem okoz nehézséget – bár mint Nagy rámutat, sok vállalkozás bezárt vagy másutt keresi a boldogulását, és az sem baj, hogy néhány betervezett fejlesztés tolódik. 

Szerencsére magyarországi, erdélyi és felvidéki testvértelepülésektől kaptak generátorokat, egyéb eszközöket, így minden iskola, óvoda fűtve van; Nagy Ferenc abban reménykedik, hogy nem éri több orosz rakétatalálat az infrastruktúrát, nem nyomorgatják tovább a civileket a bombázásokkal a télen. Ezért is mondja: mindenki hős, aki itt marad, aki magyarként a szülőföldjén folytatja az életét ebben a nehéz helyzetben, és még a rászorulóknak is segít emberhez méltó módon. Nagyon várják haza azokat, akik egyébként érthető módon elhagyták a szülőfalujukat.

„A testvértelepülési kapcsolat már több mint tízéves, de az utóbbi néhány év teszi igazán próbára a kárpátaljaiakat” – mondja lapunk kérdésére Tarjáni István, a testvérváros Biatorbágy polgármestere. Elmondása szerint Nagydobrony lakosságát is leapasztotta az elmenekülők nagy száma. Hozzáfűzi: a háború kitörésekor élelmiszerrel, ruhával, utóbb generátorokkal, fűtésre is alkalmas klímaberendezéssel igyekeztek segíteni, az önkormányzat mellett a református gyülekezetet is. A polgármester méltatja kárpátaljai kollégái munkáját, akik „mindent megtesznek azért, hogy az intézmények, s így a közösség megmaradjon, hogy a háború után legyen hova hazamenniük azoknak is, akik elmenekültek”.