A Balkánt elnézve kihúzhatjuk magunkat – igen józanul kezeltük Trianont

Nyitókép és fotók: Pados Adrián

Javában nyári reggel van, a nyolcvanas évek osztrák hütte­építészetét idéző Hotel Adriában fogyasztom a valamit, amit ott a reggeli műfajába sorolnak: friss-roppanós zöldségeket, bűnrossz műkávét, valami édes péksüteményt. Bosznia-Hercegovina Horvátországba ékelődő kis csápján vagyunk, Neumban. Sokadik napja dübörög a győri és tihanyi bencések hagyományos közös nyári tanulmányútja, a recept a szokásos – a bencés atyák, iskoláik és támogatóik jóvoltából beröffentünk két kisbuszt, hónunk alá csapunk néhány tehetséges érettségizőt, érettségizettet és öregdiákot, s megindulunk valahová Kelet-Európába megismerni a ré­giót, ahol élünk. Beleágyazódni, beleszervesülni, rádöbbenni a szerepre, amit játszunk benne. Idén a Balkánra.

Kedvenc szerzőim egyike, az Afrika-szakíró Michela Wrong írja a gyűszűnyi, mérges kis Eritreáról, amely három birodalom sírásója volt: „Ha régiók destabilizálásáról és a nemzetek álmának megzavarásáról van szó, a méret nem számít. Egy közepes amerikai államnál nem nagyobb, zömében lakatlan tartomány olyan hangosan üvöltött fel, hogy többé nem lehetett ignorálni. […] A szerepünkre, melyet az ilyen eldugott őrhelyeken játszunk, fittyet csak saját kockázatunkra hányhatunk.” A Balkánon végignéztük az eldugott őrhelyeket, a nagyhatalmak nyugalmának megzavarására alkalmassá gennyesedő, pitiáner kis konfliktusokat. Mert ha tetszik, ha nem: Szerbia és Horvátország a szomszédaink, a boszniai szerbek fővárosa, Banja Luka pedig közelebb van, mint Kolozsvár. Magyarország regionális játékos az Európai Unió hátsó udvarában. Dolgunk van itt.

Azon a kora júliusi reggelen tehát odajött piszkos csészémért a pincér, és szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, honnan származik. Azt mondta, az ország gyomrából, északabbról, és „I’m in Croatia five years”. Tessék? Ha jól láttam, át kellett ám itt jönni egy horvát–bosnyák határon, s annak Neum nem a horvát oldalán van.

Kivéve persze, ha mégis. Neum, Mostar, meg ez az egész hercegovinai földsáv ott, Dalmácia árnyékában izgalmas képződmény: nemcsak „kilométerben”, azaz a KM devizajelű rongyos bosnyák márkában lehet fizetni, de a Horvát­ország által év elején bevezetett euróban is, a félmillió boszniai horvátból négyszázezer vette fel a horvát állampolgárságot és hajtotta végre ezáltal önkezével az EU-s csatlakozást, a bosnyák–­horvát határ ezen a szakaszon olyan porózus, mintha nem is lenne, s az utak melletti óriásplakátokról Andrej Plenković horvát miniszterelnök és kormánya vigyorog ránk, reklámozva valamit az ezer és millió dologból, amit az anya­ország fejlesztett itt, Bosznia-Hercegovina horvátok lakta részén. Amit Horvátország – mondjuk ki – csendben annektált mindenféle szerbes kardcsörtetés nélkül; a boszniai horvátok de facto kicsekkoltak impotens szövetségi államukból, oly mértékben, hogy már a háromtagú boszniai államelnökség „horvát” tagját is a bosnyákok választják. A katolikus templomok roskadásig, a kőkemény abortuszellenes prédikációt tartó pap percekig sorolja a házasulandókat, gyerekek mindenhol, a kora kétezres évek Balatonját idéző tengerparti vendéglátóegységekben a Bosnom behar probeharao mellett vígan veretik a helyiek az Igraj moja Hrvatskára is, itt a legjobb a buli, Horvátország Boszniában épül.

A Balkánon érti meg az ember, miért a demog­ráfia a nemzetek fennmaradásának záloga. Az egymás mellett élő, hasonlóan nacionalista nemzetek közül az győz, az valósít meg nemzeti célokat, aki gyarapszik – horvátok, bosnyákok, albánok –, és az csorbul, aki fogy – a szerbek. Nekik csak a görcsös ragaszkodás jut olyan földekhez, amelyeket élettel megtölteni annak ellenére sem tudnának, hogy a történelem képzeletbeli igazságos bírája talán még nekik is ítélné őket egy józan pillanatában.

Kettő – Szerbia hivatalos álláspontja szerint csak egy – határral arrébb Koszovó mintha Szent Pál római leveléből lépett volna elő. Mivel a földi siralomvölgyet nem az isteni, hanem az emberi törvény uralja, a jelen bizony azé, aki akarja, és azé, aki fut – márpedig Koszovó akarja, Koszovó fut. A soproni szemnek egyértelmű, mi ez a bácskiskunnyi hegyes-völgyes konstruktum itt a Balkán szívében: egy kétmilliós Sopron, amelynek egész Európa az Ausztriája. Az országban Európa két legszennyezőbb szénerőművén meg egy erős szolgáltatóiparon kívül gazdasági értelemben semmi nincs, Koszovó pofonegyszerű üzleti modellje a demográfia révén mégis sikeres. Az albán nép ugyanis úgy akarta, hogy Koszovónak lennie kell – így tehát csináltak nagycsaládokat, melyekben az elsőszülött fiú otthon marad a szülőkről gondoskodni, a többi gyerek pedig Nyugaton dolgozva pumpálja a hazába a jóféle eurót, részben gazdasági statisztikákban kimutatható módon utalva, részben nyaranta zsebben. S ez ismétlődik a végtelenségig és tovább, az eredmény pedig magáért beszél: közép­európai színvonalú infrastruktúra, gyönyörű ingatlanok, kávézók telis-teli, Isztambul hídfeljáróihoz hasonlatos dugó egész álló nap Pristinában az autómániás albánok kikent-kifent hetes Golfjaiból, s ameddig a szem ellát, vendég­látóipar, autószerviz, autókozmetika. Épül-szépül a koszovói albán haza bármiféle tankönyvi értelemben vett gazdaságfejlesztés nélkül, egyszerűen csak azért, mert sokan vannak, és nagyon akarják. (Meg mert az Egyesült Államok anno úgy döntött, hogy az orosz befolyás csökkentéséhez megéri egy kicsit lazábban kezelni a nemzetközi jogilag elismert határok Ukrajnában annyit hangoztatott szent sérthetetlenségét, és Oroszország krími műveleténél semmivel nem elegánsabban kihasítani Szerbiából Koszovót. A koszovóiak tudják is, kinek legyenek ezért hálásak – a pristinai amerikai nagykövetség a kétoldalú kapcsolatok jelentőségével távolról sem magyarázhatóan gigantikus, így nyilván nem csak diplomáciával foglalkozó diplomaták szolgálnak ott, s egyébként sincs másik ország kerek e világon, ahol „Vudro Vilsonnak” és „Xhorxh Bushnak” utcája, „Bill Klintonnak” pedig még szobra is volna.)

Ez Koszovó – pontosabban az ország 90 százalékát magában foglaló albán Koszovó az Ibar folyótól délre. Onnan északra más a helyzet: Észak-Koszovót szerbek lakják – ahol nincs demográfiai búm, így a dél-koszovói üzleti modell sem működik. Ezer négyzet­kilométeren nyolcvanezernél nem több szerb küzd az elemekkel érdemleges fejlődés nélkül, a de facto nyilvánvalóan létező Koszovó létezéséről minél kevésbé tudomást véve, a házakon szerb zászlóval, az iskolában szerb tankönyvvel, a zsebben szerb útlevéllel, a kocsin szerb rendszámmal, a telefonban szerb SIM-kártyával, zavargásról zavargásra vergődve. Észak-Koszovó szomorú mementója két párhuzamos baklövésnek. Egyrészt annak, hogy az Egyesült Államok nem volt hajlandó értelmes etnikai határokat húzni, ha már egyszer a szerb területi integritás nyílt megsértése mellett döntött – ennek az ezer négyzetkilométernek nyilvánvalóan Szerbiában lenne a helye, a szinte négyzetkilométerre ugyanakkora, albánok lakta Preševo-völgynek meg nyilvánvalóan Koszovóban. Másrészt viszont annak, hogy a sérelmekre és az etnikai realitás által alá nem támasztott, történelmi alapú követelésekre támaszkodó szerb nemzetpolitika semmiféle jó gyümölcsöt nem hoz, más hozadéka nincsen, csak feszültség és lemaradás a Szerbián kívüli szerblakta vidékeken. A koszovói és boszniai szerbek sorsa büszkeségre ad okot annak kapcsán, mennyire józanul és helyesen kezelte Magyarország a szerbek szétesésénél sokkal nagyobb léptékű trianoni tragédiát: ahelyett, hogy a nyilvánvaló hatalmi és etnikai realitások ellen szélmalomharcolna, a magyar nemzetpolitika azon igyekszik, hogy a Trianonban szétszakított magyar területek között mindinkább eltűnjenek a határok, s a külhoni magyar közösségek politikai és gazdasági ereje az anyaország segítségével jószomszédi kapcsolatok fenntartása mellett növekedjen.

S ha már szóba került Magyarország: a Balkán – mint az lépten-nyomon látszik – a türk államok mellett a magyar külpolitika Európai Unión kívülre irányuló erőfeszítéseinek másik súlypontja. A NATO koszovói békefenntartó ereje, a Kfor kötelékében a négyszáz fős magyar kontingens nem egyszerűen csak az ötödik legnagyobb az összes szövetséges közül (egy súlycsoportban az amerikaiakkal, a törökökkel és az osztrákokkal), hanem egyfajta svájcibicska is – a magyar katonák adják a taktikai tartalék zászlóaljat, egy nagyra becsült, bármely éles helyzetben bevethető, nyelvileg és kulturálisan kompakt egységet, azon kevés Kfor-kontingens egyikét is, amelyet Koszovó rázós területein, az Ibar folyótól északra fekvő, szerblakta vidéken is be lehet vetni, mert elfogadják a helyiek – ide a mieinken kívül csak az olasz csendőrök és a szlovénok tartoznak, az albán Kfor-erőket egyenesen tilos itt bevetni, az amerikaiakat pedig a lakosság nem viseli el. De a Kfor mellett Magyarország a Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogrammal Koszovó polgári jövőjéhez is sokat tesz hozzá, hiszen a kis ország óriási hiányt szenved egyetemi oktatókban, így a hallgatók 95 százaléka csak a bachelordiplomáig jut olcsón oktatható, gazdaságilag kevéssé hasznos társadalomtudományi képzéseken, a valóban hasznos tudást csak külföldön – köztük nálunk – szerezhetik meg. Épp ezért Magyarországon PhD-hallgató Koszovó volt elnöke és a legfelsőbb bíróság elnöke is.

De nem csak Koszovóban vagyunk ott: a magyar gazdasági térfoglalás látványos Montenegróban, ahol hazánk a második legnagyobb befektető, a bankpiac kétharmada az OTP-é, Herceg Noviban Hunguest Hotel üzemel, a 4iG One néven átvette a helyi Telenort, s számos fiatal magyar vállalkozó üzemeltet virágzó céget az ingatlan, a faktoring vagy épp a biztosítás területén. Jelentős profitot hoznak tehát haza a magyar cégek egy hosszú ideig zűrös, de az EU-s csatlakozási tárgyalások által egyre inkább jogállamivá váló területről, ahol az országot jól ismerő diplomata szavaival „a történelem során leginkább rablásból és kecsketenyésztésből lehetett megélni”, s ahol a legnagyobb üdülőváros, Budva óvárosában valamiért a mai napig parkolási előjogaik vannak a podgoricai elit diplomatarendszámos autóinak. De vett a mindennek elhordott Mészáros Lőrinc cég­csoportja nyereséges cementgyárat Bosznia-Hercegovinában, s eleddig háromszorosan megtérült az a mező­gazdasági támogatási program, amely a boszniai szerb gazdálkodókat gépeik révén a magyar mezőgazdaságigép-iparhoz köti. A Vajdasági Magyar Szövetség gazdaságpolitikusai eközben úgy számolnak, hogy a magyar gazdaságfejlesztési programokkal egy nagyobb városnak megfelelő nemzettársunk elvándorlását sikerült megelőzni egy súlyos emigrációs hullámtól sújtott országban.

Mire a két kisbusz befordul a legdélebbi magyar faluba, a Belgrádtól szűk ötven kilométerre délkeletre fekvő Székelykevére, július elseje van, s javában zajlik az Európa-bajnokság nyolcaddöntője Szlovénia és Portugália között. A gyéren világított utcákon a tévé zöld fénye pislákol egy kocsma udvarán, s egy kihagyott helyzet kapcsán ékes magyar káromkodás üti meg a fülünket – sötét tónusú á-val, nyitott e-vel, lassan pendülnek a magyar lélek húrjai: „Hogy rakná bele Heródes a f…!” Ezek a mieink, nincs mese.

Megállunk, odaülünk legdélebbi véreink közé mi tizennyolcan, kezünkbe veszünk egy-egy hideg Nikšićkót, s átkvaterkázzuk a végtelenségbe nyúló meccset; szerencsére tizenegyesekig tartó döntetlen. Hamisítatlanul magyar élmény ez, másoknak nem elérhető. Többé nem szabadulunk a tudattól: van mit keresnie a Balkánon a magyarnak. Nem szégyen ez, hanem lehetőség – az egyetlen egyszerre közép­európai és balkáni nép vagyunk vér és házszám szerint, s ez páratlan mozgásteret nyit meg nekünk Szabadkától Székelykevén át Szarajevóig.