Őrségváltás Londonban

Nyitóképen: Keir Starmer III. Károly királynál a választás másnapján. Fotó: AFP / Pool / Yui Mok

Nem mentek az emberek ünnepelni az utcára, nem lengte be a korszakváltás szele London és az angol vidék utcáit: a britek egy átlagos csütörtökön leszavaztak, aztán tudomásul vették azt, ami már előre látszott: a Munkáspárt nagyarányú győzelmét és a gyors kormányalakítást. A baloldal csaknem kétharmados többséget szerzett a londoni parlamentben, a liberális demokraták nagyon jól szerepeltek, a toryk összeomlottak, a jobboldali véleményvezér Nigel Farage Reform UK pártja pedig végül csak öt képviselőt tud a törvényhozásba küldeni.

De hogyan jutott idáig Nagy-Britannia? Nos, hosszú és kanyargós úton, hogy egy kis Beatlest is idézzünk. Tekerjük vissza tizenöt évvel az idő kerekét: a Tony Blair-féle munkáspárti hullám kifulladóban volt, az 1997 óta kormányzó baloldalt Blair szürke csereembere, Gordon Brown vezette a biztosra vehető választási vereség felé. Ez 2010-ben be is következett. Néhány nappal a magyarországi, szintén korszakváltó parlamenti választás után, amellyel megkezdődött Orbán Viktor és a Fidesz azóta tartó uralma, Nagy-Britanniában is korszakot váltottak a voksolók.

Cameroni kezdetek

A megfáradt blairi baloldal után 2010-ben egy fiatalabb nemzedékhez tartozó, megnyerő modorú és életképes víziójú konzervatív politikus, David Cameron vette át a kormányzást. Cameron aprólékos munkával fiatalította meg a pártot, keresve a választókat érdeklő problémákra adható, immár posztthatcheri és posztblairi válaszokat a tory párt részéről.

Nem volt egyébként túl fényes a győzelme: az első helyezettet támogató választási rendszer ellenére is csak relatív többséget tudott szerezni, így a brit politikatörténetben ritka koalíciós kormányzásra kényszerült a liberálisokkal. Rég volt, de igaz volt: Cameron évekig küzdött a 2008-as gazdasági válság briteket is sújtó hatásaival, miközben próbált valamiféle korszerű konzervativizmust képviselni az egyre színesebbé, multikulturálissá váló szigetországban.

De Cameron minden addigi tevékenységét felülírta a brexit nagy vízválasztója. A 2015-ös választásnak az európai uniós tagságról kiírandó népszavazás ígéretével futott neki, ami az újabb megméretésen hozott is tízfőnyi parlamenti többséget a Konzervatív Pártnak – de végül Cameron alól rántotta ki a széket a brexitnépszavazás földrengése. 2016-ban ugyanis, mint emlékezetes, tényleg megtartották az EU-tagságról szóló népszavazását, ahol Cameron álláspontja – és számításai – ellenére a britek alig több mint 51 százalékos többsége a kilépés mellett voksolt, és 49 százalék maradt volna az EU-ban. A két táborra szakadt szigetország kiélezett politikai konfliktussal szembesült, amely minden oldalt megrázott. Főleg a konzervatívokat.

Hihetetlen hullámvasút

David Cameron a brexitnépszavazás másnapján bedobta a törülközőt, aztán elkezdődött a toryk további nyolc évig tartó hullámvasútja, őrült fordulatokkal, szédületes magaslatokkal – és egy csúnya végső vereséggel. Felsorolni is nehéz lenne a brit politikumban 2016 óta történteket. Előbb Theresa May lett a miniszterelnök, aki korábban nyíltan vállalta EU-párti nézeteit, kormányfőként viszont a nép döntését kellett végrehajtania – szándékai és nézetei ellenére is az unióból való brit kilépést kellett levezényelnie. Eközben politikailag nem túl okos lépésként kiírt egy választást 2017 júniusára, amelyen a Konzervatív Párt ismét elveszítette többségét, és onnantól az északír Demokratikus Unionista Párt alkalmi támogatására szorult. Még két évig bolyongott a brexittárgyalások labirintusában May – hogy aztán 2019 nyarán ő is feladja a kormányzást.

És jött Boris Johnson, aki addigra London népszerű polgármestereként és közismert, szabadszájú, a tényekkel néha hadilábon álló publicistaként szerzett ismertséget. Tagadhatatlan műveltsége és tömegeket szórakoztató viselkedése mellett Johnson gátlások nélküli figura volt, és a mai napig az, aki a brexitviták során végül úgy döntött, a kilépés mellé érdemes állni, és így miniszterelnökként ő vezényelte le a folyamatot. Ezzel nagy népszerűségre tett szert, amit a 2019-es újabb parlamenti választáson tudott konzervatív többségre váltani. Még egy hosszú Johnson-korszak lehetősége is a levegőben volt – ám ha az embert Boris Johnsonnak hívják, és Boris Johnson-i a – mondjuk így – ethosza, mégsem tud hosszú távon építkezni. Bukását többek között a koronavírus-világjárványt övező korlátozások közepette ostoba módon megtartott kormányzati bulik okozták – végül hosszú korszak helyett alig három év után kellett távoznia 2022-ben a hatalomból.

Aztán jött Liz Truss közjátéka, aki – ahogy a britek azóta is élcelődnek – egyedül arról marad emlékezetes, hogy pont ő lett az a miniszterelnök, akinek ideje alatt elhunyt egy korszakos személyiség, II. Erzsébet királynő. Truss ötven nap után ellehetetlenült kormányfői székében, így újraindult a konzervatív vezetővadászat. A 2010 óta tartó tory kormányzati korszakot végül Rishi Sunak zárta le: Cameron után ismét egy sima modorú, jó pedigréjű konzervatív – ráadásul indiai bevándorlógyökerű – politikus, Nagy-Britannia egyik leggazdagabb embere került az ország élére. Sunakék a Konzervatív Párt népszerűségének feltámadásában bíztak – de hiába. A brexitsagába, az újabb és újabb gazdasági válságokba és megélhetési nehézségekbe belefáradó briteknek már nem tudtak semmilyen nyulat elővarázsolni a konzervatív cilinderből, Sunak se jutott sehová a centristább és konzervatívabb üzenetek váltogatott megfogalmazásával. Végül most július elejére kiírta a választást – hogy egy új időszak kezdődjön Nagy-Britannia életében.

Demokratikus torzítások

Munkáspárti dülöngélés

És hogy hol volt időközben a Munkáspárt? Nos, mindenfelé, amerre a baloldalon el lehet jutni. 2010 után ellenzékbe szorulva nehéz helyzetbe került, hiszen egy komplett korszaknyi blairi útnak, ideológiának fellegzett be, és meg kellett találni azokat az üzeneteket és formulákat, amelyekkel újra megnyerhetik maguknak a szigetország népét. Az első öt évben Ed Miliband próbálkozott egy jól fésült, ráncfelvarrott blairizmussal, de a 2015-ös választási vereség pontot tett ellenzéki vezetői pályafutására. Jött Jeremy Corbyn, a vonalas balos öregúr, pontosabban elvtárs, aki egy platformra igyekezett hozni a régi idők vörös mozgalmiságát az új idők woke, progresszív, fiatalos lendületével. Corbyn radikális irányultsága arcélt adott ugyan a Munkáspártnak, de többséget nem: a brit középrétegeket nem tudta meggyőzni szocialista irányvonala helyességéről, a pártot akkoriban elöntő antiszemitizmus-hullámról pedig azóta is cikkezik a sajtó. 2019-ben aztán a Munkáspárt 1935 óta leggyengébb választási eredményét érte el – Corbyn persze belebukott.

Ekkor érkezett Keir Starmer: a középbalos, óvatosan fogalmazó londoni jogászember nehéz helyzetben vette át a Munkáspártot, de a konzervatív kormányzás lejtmenetével párhuzamosan el tudta hitetni a választók többségével, hogy ő lesz az alternatívája a tory korszaknak. A korábban lovaggá ütött Starmernek nincsenek nagy ívű víziói:  jól hangzó, de üres szlogeneket szeret pufogtatni, amik a választók széles rétegeinek jöhetnek be. Mindig elmondja, hogy a gazdaságot rendbe kell tenni, a klímaváltozás ellen fel kell lépni, a közszolgáltatásokat meg kell reformálni; és azt is megtudhatjuk tőle, hogy mindenkinek meg kell adni a legjobb lehetőségeket az életben, miközben biztonságos környezetre is szükség van. Starmer szerint a Munkáspárt „mélyen hazafias”, a pártnak a dolgozó emberek aggodalmaival kell foglalkoznia; a kormányzásnak pedig „a biztonság, a jólét és a tisztelet” megteremtéséről kell szólnia. Miután Starmer mostantól miniszterelnök lesz, kíváncsian várjuk, hogyan fogja a valóságba átültetni jól hangzó általános frázisait. 

***

John O’Sullivan őszinte kritikája

A budapesti Danube Institute elnöke, Margaret Thatcher volt tanácsadója a Mandiner hírportálnak adott interjúban a választás előtt arról beszélt: a konzervatívok „megérdemlik a megrázkódtatást, meglátjuk, ez arra készteti-e őket, hogy konzervatívabbak legyenek ellenzékben. Szerintem ez fog történni. Ennek egyik fő oka lehet, hogy egy erős munkáspárti kormány nagyon baloldali politikát folytathat, ez pedig vissza fogja terelni a Konzervatív Pártot a konzervativizmushoz. (…) Sok konzervatív arra a következtetésre jutott, hogy úgyis munkáspárti kormányunk lesz; legyen tehát egy konzervatív vereség, ami ténylegesen megváltoztatja a pártot, és ebben az esetben tegyük még nagyobbá. Ez nem az én véleményem, de megértem, és azt hiszem, sok konzervatív fog így cselekedni.”