Nagy-Britanniában az iskolai oktatás válságos helyzetben van

Fotón: London (Jakub Porzycki/NurPhoto)

A szerző Dr. Nicholas Tate történész, aki hosszú éveken át dolgozott vezető beosztásban az oktatásban számos országban. 1994 és 2000 között vezérigazgatója volt Anglia tantervéért és tesztelésért felelős nemzeti szervének, felügyelte az új nemzeti tanterv bevezetését, és vitákat váltott ki azzal, hogy hangsúlyozta a tanterv szerepét a nemzeti identitás kialakításában. Ebben a minőségében mindkét nagy politikai párt oktatási államtitkárának főtanácsadója volt. 2000 és 2005 között tagja volt a francia Haut Conseil de l'évaluation de l'école-nak, a francia oktatási miniszterek tanácsadó testületének. 2003 és 2011 között a több mint 4000 diákot oktató kétnyelvű genfi nemzetközi iskola főigazgatójaként tevékenykedett.

***

Bridget Phillipson, az új brit oktatási államtitkár az oktatási minisztériumban dolgozó hivatalnokokhoz intézett beszédében posztját a kormány legnagyszerűbb állásaként, kinevezését pedig élete legbüszkébb pillanataként aposztrofálta. Munkájához ezúton is sok sikert kívánok! Phillipson nagy és megkérdőjelezhetetlen tervei között említhetjük a szak- és továbbképzési tanulmányok helyzetének megerősítését, a művészetek presztízsének növelését, sajátos nevelési igényű tanulók eredményeinek felzárkóztatását, továbbá az iskolai sport népszerűsítését és több „szakértő tanár” biztosítását. Ki ne értene ezekkel egyet? 

Emellett Phillipson ígéri, hogy az előző kormány munkájára fog építkezni; véleményem szerint politikai szerepvállalása során viszont jobban tenné, ha megtartana bizonyos konzervatív vívmányokat például: a magas színvonalú érettségit, a hozzá tartozó „A szinteket”, valamint az általános iskolások szövegértésének fejlesztését stb. Tanulhatna továbbá a korábbi kormány hibáiból is: különösen abból, hogy többek között miért nem tudta megakadályozni az EDI (egyenlőség, sokféleség, befogadás) a kritikai fajelmélet, a gender és dekolonizációs ideológia iskolákban való térnyerését, valamint az iskolai költségvetésekkel való visszaélést és mindezek támogatását. Bridget Phillipson a legutóbbi kormány genderideológia oktatásának tiltására vonatkozó kritikája ­ amelyet közvetlenül megválasztása előtt fogalmazott meg – aggasztó módon viszont arra utal, hogy nyugodt ezeknek a nézőpontok megjelenésével kapcsolatban; azt azonban egyértelműen be kellene látnia, hogy a legtöbb szülő ezeket nem szeretné.

Nagy-Britannia modern kori történelmét jól ismerő személyként reménykedem abban, hogy az új oktatási államtitkár visszatekint majd posztjának korábbi, konzervatív és munkáspárti politikusainak tevékenységére is, és belátja majd, hogy mi szükséges ahhoz, hogy maradandó örökséget hagyjon maga után. A posztot betöltő 22 oktatási államtitkár közül 1986 óta ugyanis csak hárman tudtak ezen a területen kimagasló teljesítményt felmutatni. Közülük Kenneth Baker és Michael Gove toryként, míg David Blunkett munkáspártiként töltötte be a szóban forgó tisztséget. 

Hármójuk közül Kenneth Bakernek (1986–1989) sikerült a tudás átadásának gondolatát beépítenie az ország tantervébe a következő generációk számára. Ez a szemlélet mindmáig velünk van. Ezzel szemben David Blunkettnek (1997­–2001) két világos célkitűzése volt, melyeket könyörtelenül véghez vitt: az egyik a szövegértési és a számolási készség radikális fejlesztése az alapfokú oktatásban, valamint egy olyan tanterv létrehozása, 

Michael Gove (2010–14) pedig – akit egy lenyűgöző államtitkár, Nick Gibb is támogatott – rendelkezett a legvilágosabb állásponttal a liberális oktatásról. Véleménye szerint a liberális oktatásnak az egyén erkölcsi és intellektuális fejlődését kell szolgálnia, nem pedig az éppen aktuális kormány eszközeként kell funkcionálnia a világ felforgatása érdekében.

A Munkáspárt jelenlegi oktatással kapcsolatos nyilatkozatában számomra különösen aggasztó a meglévő tanterv és értékelés „szakértők általi felülvizsgálata”, melynek végső célja egy „modern, inkluzív és innovatív” tanterv létrehozása. 

Ezzel kapcsolatban három aggályomat fejteném ki:

Először is, a nyilatkozat alapján magától értetődőnek veszik, hogy a felülvizsgálat jelentős átdolgozáshoz vezet majd, pedig az efféle átdolgozásokból az elmúlt 30 évben sajnos túl sok volt. A nyilatkozattal kapcsolatban feltehető kérdés, hogy valóban szükségünk van-e egy új tantervre még mielőtt meghallgatták volna a szakértők a meglévő mellett és ellene szóló érveit?

Másodszor a csábító „modern”, „innovatív” és „inkluzív” szavak általában azt az alig rejtett szándékot jelölik, hogy valamit eltávolítsanak a fennálló gyakorlatból. Például nem lenne-e „modern” a történelmet és a földrajzot egy új, kortárs témákkal foglalkozó „társadalomismeret” elnevezésű tantárgyba olvasztani, vagy végleg eltávolítani egyes Shakespeare-darabok 14 éves korig történő tanulmányozását, amelyet évekkel ezelőtt az Angol Tanítók Nemzeti Szövetségének elnöke „borzasztóan unalmasnak” nevezett?

Harmadszor pedig megnyugodhatunk-e azzal kapcsolatban, hogy az érintett szakértők között olyanok is részt vesznek majd a tanterv felülvizsgálatában, akik segítettek az előző kormánynak kialakítani a „lexikális ismeretekben” bővelkedő tantervet, amelyre a nyilatkozat alapján az új kormány építeni kíván? Ennek következtében ugyanis az új tanterv valódi vitából bontakozhatna ki, és nem csupán a kormányközeli oktatási klikk álláspontját prezentálná. 

A korábbi konzervatív kormányok alatt történtek ugyan pozitív irányú változások az állami tanterv és a képesítések fejlesztése terén. Ennek ellenére mégis engedték, hogy az oktatás az alapvető céljától – a tudás átadásától – eltávolodjon más területekre. Előtérbe került többek között a szociális és érzelmi tanulás, párkapcsolati oktatás, valamint a kortárs kérdésekbe való, korántsem értékítélet-mentes beilleszkedés. Éppen ezért az új felülvizsgálati testületnek nagyon alaposan meg kell vizsgálnia a különböző edukációs irányok előnyeit és hátrányait.

A Mathias Corvinus Collegium által 2024 februárjában szervezett konferencián viszont világossá vált számomra az, hogy Anglia nincs egyedül a különböző oktatási ideológiák közötti választás terén. Számunkra azonban nem szükséges ismerni, hogy mi zajlik Szlovákiában, Spanyolországban és Paraguayban ahhoz, hogy megértsük mit jelent a „modern”, „befogadó” és „innovatív” fogalmak megjelenése az oktatásban. Elegendő egy skóciai kitérőt tennünk, ahol a Skót Nemzeti Párt 2010-es tanterve egészen biztosan megfelel a „modern”, a „befogadó” és az „innovatív” sémának. Anglia szomszédjánál többek között végbement a történelem és a földrajz „társadalomismeret” nevű tantárgyban való egyesítése, így a „múlt” ismeretét érintő tananyag jelenleg nem tartalmaz egyetlen dátumot vagy jelentős személyt sem, a tanulói aktivizmus ellenben nélkülözhetetlen részét képezi a tantárgynak. Mindazonáltal ennek a kevésbé fényes tantervnek nyilvánvalóan semmi köze nincs annak az országnak az elmúlt években tapasztalt hanyatló PISA-eredményeihez, amely egykoron a felvilágosodás központját képezte. 

Szerencsére Skóciában az elmúlt néhány évben sikerült ellenállást tanúsítani az oktatási vandalizmussal szemben a tanárokból, oktatókból és szülőkből létrejövő szervezet, a Skót Oktatási Unió (SUE) révén. Ez nemcsak a skót embereknek adhat reményt, hanem azok számára is, akik még a liberális oktatásból megmaradt értékeket szeretnék megvédeni. Végezetül csak azt tanácsolnám az államtitkár asszonynak, hogy tisztségviselőivel kövesse figyelemmel a SUE jelentéseit arról, hogy mi történik valójában a skót oktatásban és osztálytermekben, annak érdekében, hogy ne kelljen itt is hasonló ellenállással szembenéznie.