Az Olimpia megnyitójának margójára...

Nyitókép:Isabelle Souriment/Hans Lucas via AFP

„A párbeszéd halála

Az Olimpia megnyitójának margójára...

»Gábor, te láttad az Olimpia megnyitóját? Na és mit szólsz hozzá?« – kérdezték tőlem többen is az elmúlt napokban. Nos, két válaszom is van a kérdésre, egy rövid és egy hosszú. A rövid: ízléstelen, sértő, tiszteletlen és szándékosan provokáló. Sokaknak talán ennyi elég is. Vannak azonban, akik hozzám hasonlóan szeretnek a dolgok mögé nézni, az eseményeket szélesebb kontextusban látni és a mindennapi élettel való összefüggéseket is felfedezni benne. Nekik ajánlom a bejegyzés továbbolvasását.

Nyilván leesett, hogy nem Lady Gaga vagy Celine Dion produkciójáról beszélek, hanem az utolsó vacsorára erősen hajazó (jóllehet a művészeti vezető szerint nem valamely vallási csoport kigúnyolására szánt) dragqueen showról. A gondolattársítás nagyon erős, ezért mégha a művész nem is ezt akarta mondani, a néző hamar belelátja és számára innen kezdve az előadás önálló entitássá válik a művész szándékától függetlenül. Ha így nézem, akkor a jelenség első ránézésre is ellentmondásos. Az elfogadás és sokszínűség ünneplésének zászlaja alatt tesz nevetségessé egy világvallást, vagy ha leszűkítjük egyetlen személyre, akkor érzéketlenül bulivá alacsonyítja egy kivégzésre készülő, szenvedő ember utolsó óráit. Ebben semmi elfogadás és semmi ünnepélyesség nincs. Tiszteletet pedig még csak nyomokban sem tartalmaz.

Nézzünk azonban mélyebbre egy szinttel és vegyük észre, hogy az eszmetörténeti áramlatok soha sem légüres térben születnek, hanem jellemzően reakciók valamire, ami korábban történt. Két ideológia csap itt épp össze egymással a szemünk láttára. Mint ahogy az életben is sokszor feszül egymásnak két ellentétes nézőpont, érdek, vagy elvrendszer. Az ellentétek a legtöbbször kibékíthetők ha meghallgatjuk egymást, de legalábbis a legtöbb esetben elérhető a „respectfully disagree” (nem értünk egyet, de attól még tiszteljük egymást) állapot. Ez is jobb a nyílt ellenségességnél, mert a feleket benne tartja a párbeszédben, és megakadályozza az eszkalációt. A viszony küzdelmes, de legalább a felek kapcsolatban állnak egymással. A párbeszéd azonban kemény meló. Figyelmet, türelmet, kedvességet, személyes áldozatot, érdeklődést, elemzést, nyitottságot követel. A saját nézetek folyamatos újravizsgálatára ösztönöz, új látásmódok befogadására inspirál, inkluzív megértésre sarkall.

Ez megterhelő, fárasztó, és sok befektetéssel járó sportág. Sokkal könnyebb lezárni a párbeszédet és izomból, erőből lenyomni a másikat. Aki erre az útra lép, az már nem kérdez, csak üt. Ha kérdez, ha beszél, akkor csakis azokkal, akik hozzá hasonlóak, vagy akiktől reméli, hogy az oldalára állnak és az ő álláspotját támogatják. A párbeszédre szánható időt így kitölti a szövetségesek gyűjtése az ellenségkép minél fenyegetőbb felépítése. És ha valaki egyszer hatalmi pozícióba kerül és megteheti, akkor gátlástalanul meg is teszi. És akkor nem számít az erkölcs, a jóízlés, a vallási korlátok, a tisztelet, az emberélet, a reputáció... semmi sem számít. Megteszi, mert ezzel önmagának és a támogatói körének néhány napra bizonyította az igazát. Aztán a Nap újra felkel és a tegnap győzelmei ma már nem hozzák ugyanazt a hatást. A gyűlölet spirálja újra követeli a jussát, mert ismét bizonyítani kell.

Döbbenetes számomra, hogy ez a gondolkodás- és cselekvésmód lett az új mérce. Aki pedig eltér ettől, az hatalmas ellenszéllel találja magát szemben. Büszkeség töltött el, amikor olvastam a miniszterelnök békemissziójának beszámolóit, hogy egyetlen hét alatt végiglátogatta a háborúban és annak esetleges megoldásában érintett összes fontos játékost. És értetlenül álltam azelőtt, hogy hányan sérelmezték ezt és fejezték ki rosszallásukat miatta. Úgy tűnik, ma nem menő a párbeszéd, nem menő a megértés. Viszont nagyon menő kigúnyolás, a tiszteletlenség, a háborúskodás, a másik minden eszközzel való kicsinálása.

Két világháború és megannyi tragédia nem volt elég, hogy tanuljunk? Mikor ébredünk már fel végre? Mikor tesszük meg végre az első barátságos gesztust aziránt, akit nem értünk és akitől félünk (és ezt a világért sem vallanánk be)? Mikor kérdezzük meg végre: »Nem értelek téged, és nem tudom értelmezni a tetteidet. Segítenél kérlek, hogy jobban megértselek? Mire gondolsz, amikor azt mondod..., vagy mi mozgat, amikor azt teszed...?«

A párbeszéd halálából fakadó befagyott patthelyzetekkel van tele a világ:

- Woke vs. Kereszténység

- Oroszország vs. Ukrajna

- Izrael vs. Palesztina

- Brüsszel vs. Magyarország

- Férj vs. Feleség

- Munkaadó vs. Munkavállaló

- Báty vs. Húg

- és a felsorolás a végtelenbe nyúl...

Igen, a felsorolás vége nem véletlenszerű. Amit nagyban látunk az eszmetörténeti irányzatok, vagy a politikai szereplők színterén, az némi késéssel lecsapódik kicsiben, a családok életében is. Ne csodálkozzunk, ha a családtagok – férjek és feleségek, szülők és gyerekek, testvérek – ugyanezt teszik egymással. Mindig a szívembe mar, amikor azt hallom egy párterápiás konzultáción, hogy valaki 5 évvel ezelőtt teljesen megszakította a kapcsolatot a szüleivel, vagy hogy testvérek évek óta nem beszéltek egymással, vagy a házastársak beszélgetni már nem tudnak, vagy üvöltenek, vagy hallgatnak. És a tendencia egyre csak növekszik.

Ha engem kérdezel, én szeretnék párbeszédben maradni. Nem a provokáló, csőbehúzó, kicsináló, hanem az érdeklődésen alapuló, megértésre törekvő, tiszteletteljes párbeszédben. A méltóságomért kiállok, nem vagyok senki lábtörlője attól, hogy ilyen vagy olyan attribútumok vonatkoznak rám (például, hogy történetesen fehérbőrű, keresztény és ráadásul férfi vagyok - és ebből a háromból csak egyet választottam), de a másik fél méltóságát sem engedem kikezdeni. Akkor sem, ha mást képvisel, akkor sem ha velem ellenséges. Ez elvi kérdés számomra. Ha ezt a határt átlépem, akkor megszűnik a párbeszéd. Akkor pedig elvesztettük a béke esélyének utolsó szikráját is.

Talán nem minősül provokációnak, ha zárásként itt idézem a megnyitóünnepségen olyan méltatlanul kigúnyolt Jézus szavait: »Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.« (Máté 5,9).