Termőre fordult a keleti nyitás

Nyitókép: XOSE BOUZAS / HANS LUCAS / HANS LUCAS VIA AFP

Ezt a lapszámot Hszi Csin-ping kínai elnök magyarországi látogatásának második napján veheti (először) kezébe a kedves olvasó. Ami – függetlenül attól, ki mit gondol az ujgurokról, a vallásszabadságról és Tajvanról – hatalmas dolog. A világ pólusképző hatalmai nem sűrűn látogatják Magyarországot, miért is tennék; még egy messze gyengébb Kína vezetőjeként Hu Csin-tao 2004-ben tette tiszteletét Budapesten, aztán 2006-ban itt járt az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush, azóta rádiócsend. Érthetően. Régiónk sorsának középnagy kovácsai, Németország, Oroszország és Törökország számára még csak-csak fontosak vagyunk, az amerikai és a kínai külügy szempontjából viszont kis hazánk, lássuk be, kerekítési hiba. Nem kell ezt szégyellni, sem bánkódni miatta, így van ez minden más országgal is ebben a méretosztályban.

Annál inkább is fejfelkapásra érdemes, ha a világ egyik pólusa felénk néz – nagy idők nagy eseménye ez. Hszi budapesti látogatása maga a termőre fordult keleti nyitás.

2014-ben talán senki nem sejtette, mire lesz egyszer még jó az akkor – pláne ilyen nyíltan kimondva – szokatlannak tűnő politika. Sokan össze is keverték az orosz­országi energiabeszerzéssel, holott a rendszerváltás előtt is meglévő energetikai kapcsolatok fenntartása minden, csak nem nyitás. A keleti nyitás egészen másról szól és szólt mindig is: új exportpiacok találásáról a hazai termékeknek, a lassan, de csak megszülető magyar tőke kihelyezéséről más országokba és a keleti tőke bevonzásáról Magyarországra.

Ez sokáig nem volt túl látványos, míg aztán 2021-ben a Biden-kormány innovatív új gazdaságpolitikai projektbe nem fogott: az amerikai vállalatok elriasztásába egy szövetséges országban való befektetéstől. Ez csúcsosodott ki tavaly a Pressman-féle nagykövetség Sargentini-díjas, rágalmakkal teli befektetésiklíma-jelentésében. S ekkor nyert értelmet minden, amit a magyar kormány a keleti nyitás tekintetében az elmúlt tíz évben véghez vitt.

Hamis narratíva, hogy a kínai befektetések pótolhatnák az uniós pénzeket – a tőkebefektetést megtérülésre játsszák jövedelmező szektorokban, az uniós kohéziós és helyreállítási alap pedig vissza nem térítendő támogatást nyújt fejlesztési projektekhez a közlekedéstől az egészségügyön át a kisvállalati világig. Aki a kettőt összemossa, almával veti össze a macskát. Amit viszont nagyon is kiváltanak a kínai befektetések, az a demokrata pártiak által politikai okokból visszafogott amerikai tőke. Ebből a szempontból Magyarország ma ellenállóképes, ha nem sebezhetetlen is: a tavaly érkező tizenhárommilliárd eurónyi külföldi befektetés a duplája az egy évvel korábbinak, s ennek már több mint a fele kínai. Olyan kínai tőke ráadásul, amely a német pénzt is húzza magával, megakadályozva a túlzott kitettséget újdonsült keleti partnerünknek. A keleti nyitás mára elérte, hogy Magyarországot a befektetők elriasztásával egyoldalúan már senki nem tudja zsarolni; éles amerikai fegyver csorbult ki külgazdaság-politikánk páncélzatán.

Magyarország legjobb helyei ma az autóipar telephelyei Győrtől Esztergomon át Kecskemétig, s a kínai befektetések által ilyen jó helyekből lesz még több. A debreceni CATL, a szegedi BYD és – ha a kiszivárgott hírek igaznak bizonyulnak – a pécsi GWM Kelet- és Dél-Magyarországnak is elhozza az Északnyugat-Dunántúl prosperitását. Győr-Moson-Soprontól ma Hajdú-Bihar, Csongrád-Csanád és Baranya jó százezer forinttal marad el egy átlagos dolgozó nettó átlagkeresetét tekintve; előbbi vármegyében jóval 400 ezer fölött, utóbbiakban 300 ezer környékén alakultak a fizetések tavaly. Hogy mindenkinek világos legyen a tét: ezt a lyukat foltozza be most a kínai tőke, átrepítve az ország jó részét a havi nettó ezer eurós álomhatáron, ami tíz éve még a legkevesebbek kiváltsága volt.

A magyar külpolitika nem hibátlan – de ez egy minősített, ünnepi pillanata. Becsüljük meg azokat, akik létrehozták. Bizony így néz ki a siker.