A hírük már messze megelőzi őket – így segítik a magyarok Kárpátalja és Belső-Ukrajna lakóit!

Rengeteg pénz 11,6 milliárd forint, ám csepp a tengerben, ha egy háborúban álló ország lakosságáról van szó. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet olajozott gépezete gyakorlott munkatársakkal és hihetetlen hatékonysággal mégis félmillió ukrajnai embert tudott megsegíteni az összegből. Egy része, 2,9 milliárd forint magyar kormányzati hozzájárulás volt a Hungary Helps programon keresztül, melyből a Kijevi területen iskolát, óvodát, orvosi rendelőt, mentőállomást hozott létre áldozatos munkával a segélyszervezet. Humanitárius tevékenységében benne volt a kárpátaljai magyar, ruszin, ukrán lakosság „hagyományos” támogatása, illetve az orosz offenzíva miatt az ország nyugati megyéibe, köztük ide menekülő tömegek megsegítése. S bár ez elméletileg több külön projekt, belátható, hogy egymást erősítő dolgokról van szó. Ha a kárpátaljai lakosság általános problémáin enyhítenek, az többet képes segíteni a menekülteken; s ha a segélyszervezet besegít a földönfutóvá tett emberek elhelyezésébe, ellátásába, csökkennek az őshonos lakosság terhei is e tekintetben.

A helyi magyarságot, például idős, egyedül maradt embereket, gyermekes családokat továbbra is ellátják élelemmel, tüzelővel. Arra mindig figyelnek, hogy ne csak a magyarok kapjanak, hanem a többi közösség is, hogy „ne verjen éket az emberek közé az irigység” – mondja kérdésünkre Lehel László elnök-igazgató. Ő úgy számolja, 250 intézményt támogattak Kárpátalján, amely ideiglenesen menekülteket fogadott be. Jó részüket – óvodákat, iskolákat, kultúrházakat –alkalmassá kellett tenni arra, hogy egyik pillanatról a másikra emberek lakjanak bennük, ezért igyekeztek rugalmasak lenni. „Semmit nem erőltettünk, az volt a fontos, hogy nekik mi az igazi segítség” – jegyzi meg. Egy csapat felmérte a helyi igényeket, s például ha valahol harminc gyerek volt összezsúfolva bármilyen játék nélkül, oda játékot vittek; ahol negyven-ötven fő mosógép nélkül, oda azt. „Emlékszem a földöntúli örömre az arcokon, amikor nem egy, hanem két mosógépet hoztunk a bedöglött szerkezet helyett.” Másutt nem volt hűtőszekrény, megint máshol pedig tisztítószerből volt hiány – szerencsére viszont élelem volt elég mindenhol, azt tapasztalták. Kétszer ad, ki gyorsan ad: általában néhány nappal az igény felmerülése után az ökumenikusok vitték, amit kell, s ezt a helyi vezetés is díjazta.

Különösen az első időszak volt nehézek, mutat rá az igazgató – bár a szolidaritás akkor volt a legnagyobb. Kárpátalja azonban megtelt. Beregszászon – ahol a szervezet az 1998-as tiszai árvíz óta jelen van – a főtéren egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, amikor a menekültek betértek a városba kicsit szocializálódni vagy vásárolni. „A magyar közösség is szolidáris volt a menekültekkel, sehol nem éreztem, hogy idegenkednének tőlük” – emlékezik vissza a vezető. Megjegyzi: innen sokan továbbálltak, volt, aki Magyarországon próbálkozott a nyelvileg közelebb álló szláv országok helyett. Azonban a kezdeti lelkesedés az ökumenikusok által szervezett nyelvoktatás terén hamar alábbhagyott.

A menekültek jelentette nyomás is csökkent, így a szervezet által támogatott közösségi menekültszállások száma visszaesett 80 körülre. Az óvodák, iskolák is visszakapták eredeti funkció­jukat. „Időközben elindult egy másik folyamat: cégek érkeztek ide, a biztonságos megyébe Belső-Ukrajnából”, ami a lakosság arányainak változása mellett béremelkedést is hozott.

A segélyszervezet Ukrajna belsejében is dolgozik – Lembergben, Kijevben és Dnyipróban –, immár hatvan főállású ukrán munkatárssal, kipróbált magyar vezetők keze alatt. Ők az újjáépítésben jeleskednek, többek között az ENSZ által kiírt és megnyert pályázatokból finanszírozva a munkát. Óvodafelújítás éppúgy szerepel a listán, mint épületszigetelés, belső menekültek integrációjának támogatása és télikabátosztás. Kiemelten foglalkoznak a „hágón túli” magyarok megsegítésével, de mindig juttatnak a többi helybélinek is. A szervezet vezetője meghatottsággal emlékszik vissza a mikolajivi és a hmelnickiji magyarokra, akik különösen hálásak voltak, hogy Magyarország ezer kilométerről is odafigyel rájuk.

„Mi egy segítőkész Ukrajnával, nyitottsággal és barátsággal találkoztunk kormányzósági, településvezetői és egyházi szinteken is” – mondja Lehel László, hozzátéve: a segélyszervezetnek pillanatok alatt megoldottak minden felmerülő bürokratikus problémát. „Ebben sokat segít, hogy a szervezet hitelesen és átláthatóan végzi a munkáját: mindig megmondjuk, hogy hol, mennyit és mikor fogunk tudni segíteni.”

Mély nyomot hagytak a magyar segítők a helyiekben. „A Kijevi területen voltunk, talán Borogyankában, éppen felszabadították a települést az oroszok alól. Egy önkéntes munkatárssal és a helyi ortodox lelkésszel néztük, micsoda irtózatos pusztítás történt. Ott volt egy anyuka egy kislánnyal, és mondtuk nekik, hogy »Magyar­országról jöttünk azért, hogy segítsünk nektek«. A kislány megmutatta, hogy melyik tömbházban laktak a negyediken, de már csak romok voltak a helyén. Egy szatyor volt a kezében, belenyúlt, kivett egy csokit, és odaadta nekünk, hogy köszöni a segítséget.” Mert persze nagyon fontos a segítségnyújtás materiális értelemben, de egy kis reményt adni talán még ennél is fontosabb.

Nyitókép: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet