Egységre fel, keresztények!

A reformáció válaszként született a 16. századi keresztény Európa mély morális válságára, akkor indult hódító útjára a kontinensen, amikor a nyugati egyház elszakadni látszott Istentől, és egyre nyilvánvalóbban a kiüresedés, elvilágiasodás tüneteit hordozta. A nemzeti nyelvekre lefordított Biblia, a puritán szemléletmód és a Szentírás középpontba állítása Európa-szerte új lendületet adott a keresztény tanítások közvetítésének, s nemcsak az új felekezetek frissessége alakította ezt a lelki reneszánszot, hanem a katolikus egyház reformáció által kikényszerített belső megújulása is. Mindemellett természetesen a folyamat belső megosztottságot is eredményezett a keresztények között, melynek sebei máig sem gyógyultak be teljesen.

A reformáció emléknapján – 506 évvel azután, hogy Luther Márton kiszegezte 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára – nem tudok fontosabbat annál, mint hogy 

ajándékozzuk meg egymást az összetartozás élményével, és bátorítsuk közösségeinket az egység erejével. Ne süppedjünk a múlt sérelmeinek mocsarába, hanem kiengesztelődve egymással mutassuk fel együtt Európa nemzeteinek Krisztus szépséges arcát!

Mert helyzet van. Ma ugyanis nagyobb szakítópróba előtt áll közös otthonunk, mint valaha. A kereszténységből kisarjadt Európa ugyanis nagybeteg. Életveszélyes hiánybetegségben szenved. Ugyanis már rég nem hitelvek értelmezése körül folynak a közéleti viták, hanem Isten létezéséről hallani sem akar az itt élők sokasága. A jólétben hitehagyottá lett, Teremtőjétől elszakadt közösség pedig egyre csak veszít erejéből: az életnek nincs már értéke és mértéke, nem születnek gyerekek, nem becsüljük a múltat, és nem is féltjük a jövőt, az értékeink bizonytalanná, ezért védhetetlenné váltak. Közben Európa városaiban egyre inkább eluralkodik a rettegés, a reményvesztettség, a magány, az évszázadokon át megtartó önazonosságunk a szemünk láttára hullik darabjaira. Körülöttünk háborúk pusztítanak, a korábban oly irigylett Európa folyamatosan marginalizálódik a világban, sőt, 

Akiket vendégségbe hozzánk hívtak naiv vagy felelőtlen politikusok, ugyanis nagyon más erkölcs, nem a tízparancsolat és a felebaráti szeretet talapzatán állnak, de identitásuk sziklaszilárd, és megvetéssel tekintenek az európai őshonos népesség puhányságára, nihilizmusára. Radikálisaik megmozdulásai pedig egyre inkább felforgatják otthonaink nyugalmát, gyermekeink és templomaink is céltáblák lettek, ami gyorsan belekényszeríthet bennünket életformánk végérvényes feladásába.

Ilyen fenekestül felfordult időkben nem távoli vidékekre kell vinni az evangéliumot, hanem a szomszéd lakásba, a munkahelyekre, az iskolatársak, a kultúra és a politika terei közé. Egy civilizáció – és hiszem, hogy Európa hitehagyottan is az! – nem élhet ugyanis lelki alapok nélkül. Pusztulásra ítéltetett, ha nincs szellemi-transzcendens abroncs, amely összetartsa. Ami kizárólag a kereszténység lehet. Az európai nemzetek – ha még nem diagnosztizálták is önnön súlyos bajukat, némán is – változásért és, igen, mondjuk ki, megtérésért kiáltanak. Ezért ha valamikor, hát most tényleg múlhatatlanul szükséges volna, hogy a missziós elhívásban egységben, összekapaszkodva képviseljük a kereszténység ügyét. 

 Hogy újra életképes közösséggé lehessünk, gerjesszük fel magunkban a hit parazsát, és tegyünk nap mint nap látható jegyekkel is – étkezésnél, köszönéskor, templomba indulva vagy beszélgetve, érvelve – vallást hitünkről. És ne azt figyeljük, hogy egyikünk „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-t, a másik „Erős vár a mi Istenünk!”-et köszön, vagy épp „Áldás, békesség!”-et kíván! Mindhárom köszöntés Jézus követésére biztat.

Legyünk közösen őrzői Európa lelkének, egységre fel!

Nyitóképen: Krisztus egy ravennai mozaikképen (fotó: Wikipedia)