a recesszió és a terror is beköltözött abba a térségbe, mely a második világháború óta az anyagi és fizikai biztonság szigete volt.
Akiket vendégségbe hozzánk hívtak naiv vagy felelőtlen politikusok, ugyanis nagyon más erkölcs, nem a tízparancsolat és a felebaráti szeretet talapzatán állnak, de identitásuk sziklaszilárd, és megvetéssel tekintenek az európai őshonos népesség puhányságára, nihilizmusára. Radikálisaik megmozdulásai pedig egyre inkább felforgatják otthonaink nyugalmát, gyermekeink és templomaink is céltáblák lettek, ami gyorsan belekényszeríthet bennünket életformánk végérvényes feladásába.
Ilyen fenekestül felfordult időkben nem távoli vidékekre kell vinni az evangéliumot, hanem a szomszéd lakásba, a munkahelyekre, az iskolatársak, a kultúra és a politika terei közé. Egy civilizáció – és hiszem, hogy Európa hitehagyottan is az! – nem élhet ugyanis lelki alapok nélkül. Pusztulásra ítéltetett, ha nincs szellemi-transzcendens abroncs, amely összetartsa. Ami kizárólag a kereszténység lehet. Az európai nemzetek – ha még nem diagnosztizálták is önnön súlyos bajukat, némán is – változásért és, igen, mondjuk ki, megtérésért kiáltanak. Ezért ha valamikor, hát most tényleg múlhatatlanul szükséges volna, hogy a missziós elhívásban egységben, összekapaszkodva képviseljük a kereszténység ügyét.
Ez lenne a sürgető reformáció: visszaterelni Európa polgárait keresztény gyökereikhez.
Hogy újra életképes közösséggé lehessünk, gerjesszük fel magunkban a hit parazsát, és tegyünk nap mint nap látható jegyekkel is – étkezésnél, köszönéskor, templomba indulva vagy beszélgetve, érvelve – vallást hitünkről. És ne azt figyeljük, hogy egyikünk „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-t, a másik „Erős vár a mi Istenünk!”-et köszön, vagy épp „Áldás, békesség!”-et kíván! Mindhárom köszöntés Jézus követésére biztat.