Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják…

„A szimbólumok kisajátítása sokszor a gondolkodás torzításával, asszimilációjával is jár. A horogkereszthez eredetileg pozitív tartalmak társultak; szerencsét, jólétet vagy akár a napot is jelenthette, Európában azonban a huszadik század végérvényesen összekapcsolta a német nemzetiszocialistákkal, így téve szalonképtelenné. Indiában vagy a Távol-Keleten másutt azonban ma is használják, és ott senkit sem érdekel, milyen politikai tartalomhoz társítják a nyugati világban. Mivel azonban a mi kultúránknak korábban nem volt része, szívfájdalom nélkül elengedtük.

Az Árpád-sávval már más a helyzet. Voltak ugyan törekvések arra, hogy a nyilasokhoz fűződő viszonya miatt tiltólistára helyezzék, de mivel a vörössel és ezüsttel hétszer vágott pajzsmező nemzeti dinasztiánk – sőt a Képes Krónika tanulsága szerint már Attila – zászlaján szerepelt, része nemzeti címerünknek is, nem áldoztuk fel holmi korrektségi elvárás oltárán.

A szavak, fogalmak is más hangsúlyt, más árnyalatot nyernek helytől-időtől függően. József Attila Világosítsd föl! című versének soraival – »Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét…« – nem tudott mit kezdeni a szocialista irodalom. A költemény 1936 októberében keletkezett, ezért mi sosem fogjuk tudni úgy érteni, rekonstruálni, ahogyan a szerző, illetve az akkori befogadó közeg értelmezte. A fasiszta ekkor még nem jelentette Hitlert, pláne nem a haláltáborokat vagy Lengyelország lerohanását. A fasizmus egy kevéssé demokratikus, korporatív rendszer volt. A kommunizmus a Szovjetunió által építendő új, nagyon kevéssé demokratikus, a világ jelentős részében rettegett és gyűlölt rezsim. József Attila számára a kommunizmus valami utópisztikus szép és jó lehetett, ahol a gazdagok a szegényeknek adják vacsorájukat és bárki ehet libasültet és vehet kuglert öt forintért, sőt ingyen is. A szocializmusban nem létezhetett egy olyan szókapcsolat, amelyben a gonosz fasizmus és az ideális kommunizmus együtt szerepel a piedesztálra emelt proletár művész tollán. De 1936-ban Magyarországon a fasizmus a legfőbb szövetségeseink, az olaszok megbecsült, sőt másolandó berendezkedése volt (Gömbös Gyula miniszterelnöksége épp ekkor ér véget), a kommunizmus pedig már csak a tanácsköztársaság emlékére is a legundorítóbb mozgalom, a róla nevezett párt pedig be volt tiltva.

A szivárványt már a Biblia is említi; az Özönvíz után Isten rajzolja az égre, ígéretének és szövetségének zálogául, hogy többé nem bocsátja a földre a büntetés eme formáját.

Bő negyven éve bukkant fel először (és az utóbbi néhány évben vált elsődlegessé) mint a homoszexuálisok és az egyre bővülő különböző szexuális devianciák jelképe. Ahogyan a teljesen semleges »meleg« szavunk lett mesterségesen kialakított jelentése miatt furcsává, kezdetben humor-, mára inkább bosszankodás forrásává.

A pécsi Pride láttán, ahol az aktuális arrogáns nagyhatalom aktuális helytartója ezen lobogók alatt-előtt masírozik, nekünk óhatatlanul görcsbe rándul a gyomrunk, mert valahogy annyira hasonlít a helyzet a hetvenes évek május elsejéin (és április 4-én, november 7-én) lengetett vörös, sarló-kalapácsos zászlókra és a felvonulókra. Pressman nagykövet még azt a viccet is elsüti, hogy miközben egy pécsi rendezvényen diplomataként megjelenik, önnön fellépése élő cáfolataként így háborog: »Nagyon veszélyes azt sugallni, hogy a magyarországi politikát külföldi hatalmak akarják befolyásolni«.

Hát akkor mi a túrót keres egy belföldi, erősen megosztó és politikai áthallásoktól terhelt rendezvényen?

Mégis, dacára a rárakódó megannyi rétegnek, nem lenne szerencsés átengedni a szivárványt egy kisebbség kirekesztő értelmezésének. Ahogy Nagy János államtitkár is javasolja, vegyük vissza a szivárványt az eredeti jelentéssel. Használjuk bátran, ne gondoljunk a legrosszabbra, ha például egy óvodának ez a névadója. Ha mindig meghátrálunk, lassacskán elveszítjük a szavainkat, a jelképeinket, a hőseinket. A világ azé, aki nevet és tartalmat ad neki.”

Nyitókép: Kovács Tamás