Ruszki haza – ilyen az orosz társadalmi valóság 2023-ban

Hogy milyen az élet Oroszországban? Melyikben? – kérdezhetnénk. A hagyományosan létező két Oroszország, a milliós nagyvárosok, a millionnyiki európai szemmel nézve is gazdag, tiszta, kulturált és lenyűgöző világa, valamint a szegény és lepusztult mély vidék, a glubinka mellé az orosz–ukrán háború még két új Oroszországot szült: az ukrajnai megszállt területek világát, valamint az 1917-es bolsevik forradalom utáni fehér emigrációt idéző új orosz emigrációt (lásd keretes írásainkat!).

A hagyományos értelemben vett Oroszország társadalmi valóságát nehéz úgy mérni, mint egy nyugati demokráciáét. Politikai jelentőséggel nem bíró kérdésekben támaszkodhatunk leginkább az állami statisztikai hivatal, a Roszsztat, valamint az állami közvélemény-kutató intézet, a VCIOM adataira. Ami a politikát illeti, esetleg a független, nemrég a lassan minden Kremltől független személynek vagy szereplőnek dukáló „külföldi ügynök” státuszt kapó Levada Központ adataira, elemzéseire számíthatunk.

Még mindig Putyint és háborút akar a többség

A Levada amellett, hogy masszív támogatottságot mutat Vlagyimir Putyin elnöknek – a nyár eleji felmérésében megkérdezettek 68 százaléka szeretné, 20 százaléka nem szeretné 2024 után is elnökként látni, 12 százalékuknak okoz nehézséget a válaszadás –, rámutat a társadalmi megosztottságra is. Putyin valódi bázisát az 55 éven felüliek adják: körükben 74 százalék az elnök hatalomban maradását támogatók, 17 százalék az azt ellenzők és 9 százalék a bizonytalanok aránya. Míg a 18 és 24 év közöttiek közül 60 százalék támogatja az elnök hatalmon maradását, 25 százalék nyíltan ellenzi, 16 százalék pedig nem tud vagy akar erre válaszolni. Még súlyosabb megosztottságot rajzol ki a felmérés, ha a válaszadókat a médiafogyasztási szokásaik szerint csoportosítjuk: az elsősorban tévét nézők 86 százaléka akarja, 8 százaléka nem akarja Putyin maradását. Az online médiumokból, Telegramról vagy a közösségi médiából tájékozódók viszont csak 55, 62 százalékban Putyin-pártiak, 27, 31 százalékban Putyin-ellenesek és 11, 14 százalékban bizonytalanok.

Ha van valami, ami nem része ma az orosz társadalmi valóságnak, az az egyértelmű és nyílt háborúellenesség. Még a Putyin távozását kívánók (!) között is alig akad valaki, aki a háború megindítása miatt váltaná le az elnököt. Putyin ellenzőinek legjellemzőbb kritikái az elnök túl hosszú hivatali idejére (23 százalék), rossz, országromboló, alkotmánysértő politikájára (18 százalék), a változás szükségességére (18 százalék), illetve élemedett korára (17 százalék) vonatkoznak. Azt, hogy háborút indított, a Levada felmérése szerint csak a Putyin-ellenesek 8 százaléka említi az elnökkel szembeni ellenszenvének indokaként.

Május óta a független intézet szerint is meghaladja a háborúpártiak aránya a békepártiakét Oroszországban, ennyire hatott az orosz közvéleményre Bahmut elfoglalása és a belgorodi területen elkövetett ukrán diverzáns akció. Jevgenyij Prigozsin Wagner-vezér pedig ugyanebben a hónapban a tíz legnépszerűbb politikai szereplő közé emelkedett, Vjacseszlav Vologyin dumaelnök és Szergej Szobjanyin moszkvai polgármester fölé. Ez egyébként magyarázza az orosz vezetés azon szándékát, hogy valamilyen úton-módon leszámoljon a zsoldosvezérrel.

A Levadánál ugyanakkor nem értenek egyet azzal a népszerű közhellyel, hogy az orosz társadalom azért nem ellenzi a háborút és ijed meg a hírektől, mert az orosz nép mindent kibírna –szerintük ennek oka az, hogy „a társadalom nyugalmának fenntartására hatalmas erőforrásokat áldoz” a hatalom. Szvetlana Jerpileva, a Brémai Egyetem Kelet-Európa Kutatóközpontjának kutatója viszont úgy látja, az orosz társadalom zöme nem egyértelműen háborúpárti vagy háborúellenes, hanem a háborúhoz való viszonyulásuk „jellege ellentmondásos, és mind az egyik, mind a másik oldal érveiből és narratíváiból áll”.

Munka, otthon, szórakozás

Az állami VCIOM adataiból kiderül: az oroszok az előző szűk húsz évben jelentősen átértékelték a szakmákat. Az országban ma a legnagyobb presztízsű szakma az informatikusoké a megkérdezettek 31 százaléka szerint; 30 százalékkal alig maradnak le az egészségügyi dolgozók, 19 százalékkal a harmadikok a fegyveres erők dolgozói. Míg az informatikusok becsülete 2012 óta meghatszorozódott, súlyosan lecsúsztak a jogászok, a közgazdászok, a bankárok, az állami alkalmazottak és a vállalkozók: 7, 4, 3 és 2, 2 százalékra csökkent a presztízsindexük a 2006-os 28, 20, 10, 7 és 10 százalékról.

A szakmák presztízsének átalakulása mellett az orosz társadalom rohamtempóban feminizálódik is: bár 2019-ig még nőtt az ország lakossága, a férfiak évtizedek óta csak fogynak, így ma már 100 tizennyolc éven felüli férfira 121 nő jut. 2019 és 2021 között 5,4 millió fővel csökkent az orosz nemzetiségű férfiak száma az országban, s a nagymértékben férfiak életét követelő háború felgyorsította a folyamatot.

A háború ellenére nyár Oroszországban is van. Az év pihenésre legalkalmasabb szakaszához az oroszok szintén megosztottan viszonyulnak: a VCIOM adatai szerint idén 51 százalékuk otthon, 29 százalékuk pedig saját dácsájában, vidéki üdülőjében nyaral. Oroszországon belüli nyaralást további 15 százalék tervez, és csak 4 százalék megy majd külföldre. A belföldi és külföldi turizmus aránya 2019 óta egyre inkább eltolódik előbbi javára, 2021 óta megfeleződött azok aránya, akik külföldre utaznak nyaralni. Ennek több oka van: a szankciók miatt a nyugati világba belépni, ott pénzt költeni az oroszok számára szinte lehetetlen, de a nem Nyugaton is egyre nehezebb; a hagyományos krími nyaralások az orosz statisztikában már belföldnek számítanak, a többi ukrajnai nyaralóhely pedig értelemszerűen kiesett.

Az Oroszországon belül nyaralók 13 százaléka Szentpétervárra vagy annak környékére készül, 10 százalékuk a Fekete-tenger partjára, további 10 százalékuk a Sztavropoli határterület fürdővárosaiba, 9 százalékuk Tatárföld Volga-parti fővárosába, Kazanyba, 6 százalékuk Moszkvába és 5 százalékuk a háborús helyzet ellenére (!) a Krímbe. A nyaralásukra egyébként fejenként átlagosan 207 ezer forintnak megfelelő rubelt szánnak.

A Kinopoiszk Pro index szerint az utóbbi években az oroszok egyre inkább hazai gyártású sorozatokat kezdtek fogyasztani: míg 2021-ben még csak az Oroszországban legnépszerűbb sorozatok 29 százaléka volt orosz, idén már a 42 százalékát forgatták az országban. Ezzel a száz legnépszerűbb sorozat között egyensúlyba kerültek az oroszok és az amerikaiak; a harmadik hely messze elmaradva ezektől a japán animéé, a negyedik a török sorozatoké.

Izgalmas kérdés az is, hogy ezekhez a sorozatokhoz miként férnek hozzá, miután az országból a háború kirobbanását követően kivonult az összes nagy nyugati sorozat- és zenestreaming-szolgáltató a Netflixtől az HBO-n át a Spotifyig és az Apple Musicig. Az orosz Yandex Plus előfizetői 2023 első negyedévében több mint 22 millióan voltak. A Yandex Plusra való áttérésen kívül még két lehetőségből választhattak a nyugati streamerek által kidobott oroszok: áttérhettek az internetes kalózoldalakra, amelyek fellegvára évek óta egyébként is Oroszország – vagy szerezhettek bankkártyát valamelyik szomszédos országból, és használhatták vele tovább a nyugati streamingszolgáltatókat. Feltételezhető, hogy a Tádzsikisztánban tavaly 45,4, Kirgizisztánban 37,3, Üzbegisztánban 26, Örményországban 18,6, Belaruszban pedig 14,9 százalékkal növekvő bankkártya-kibocsátás mögött ez a jelenség áll, nem pedig a volt szovjet tagköztársaságok jelentős népességbeli növekedése vagy gazdasági modernizációja.

A Roszsztat adatai szerint az oroszok 68 százaléka lakásban lakik, 29 százalékuk házban – bár ez az arány természetesen más városban és más vidéken: Ingusföldön, Csecsenföldön és Dagesztánban például a lakosság háromnegyede házban él. A tipikus orosz háztartás háromfős – apa, anya, egy gyerek –, és egy 1980-ban épült, 42 négyzetméteres panelházban laknak. A kommunalkák – a lakáshiányos korai Szovjetunióban kialakult, közös konyhával és vizesblokkal bíró szobabérletek – rendszere országos szinten jelentéktelen, csak az oroszok 1 százaléka él ilyen körülmények között, ugyanakkor a távol-keleti amuri területen 7,8, Szentpéterváron 4,4 százalék a kommunalkában élők aránya. Egy egyszobás lakás ára egy átlagos orosz városban hárommillió rubelre, azaz 11,5 millió forintra rúg.

A szegénység és az összkomfort hiánya elsősorban a vidéki házakra jellemző. A legutóbbi népszámlálásból az derült ki, hogy az orosz háztartások 10 százalékában, azaz 6,6 millió család otthonában nincs semmiféle mosdó; Tuvában a lakosok 60, Altajban és Csecsenföldön 50 százaléka az utcán végzi a dolgát, míg az iparosodott murmanszki területen 1000 háztartásra 3 olyan sem jut, amelynek nincs mosdója. A házak 16,1 százalékában gyakori az áramszünet, negyedükben nincs meleg víz, 16 százalékuk csatornázatlan, és harmadukban nincs sem kád, sem zuhanykabin; ezek a jelenségek a lakások elhanyagolhatóan csekély részében érhetők csak tetten.

Az új orosz emigráció

Oroszország 20. századi történelmét végigkísérte a politikai okokból meginduló emigráció: az első hullámban, az 1917-es bolsevik forradalmat követő években a „fehérek”, azaz a nacionalisták, illetve a szociáldemokrata mensevikek vándoroltak ki. A második világháború éveire eső második – egyben legnagyobb, többmilliós – hullámban a németek által megszállt szovjet területekről részben erőszakkal, részben önként emigráltak a legkülönfélébb nemzetiségű szovjet állampolgárok. A harmadik hullámba a Sztálin utáni Szovjetunió fennállása alatt kivándorló rendszerellenesek tartoznak, a negyedikbe pedig az 1990-es évek gazdasági összeomlása idején külföldre „agyelszívott” oroszok.

Bármekkora legyen is az orosz–ukrán háború miatti orosz emigráció, mindenképpen az előzőkhöz mérhető ötödik hullámról beszélhetünk: még az orosz hatóságok is elismernek több százezer kivándorlót, ha pedig a külföldre távozó és érkező oroszok számának különbségét vesszük, hárommillió felett járunk.

Az ötödik hullámos emigránsok a koráb­biakhoz képest sokkal kevésbé szakítják meg a kapcsolatot az anyaországgal – a Re: Russia kutatóközpont adatai szerint 57 százalékuk naponta, 37 százalékuk legalább havonta kapcsolatba lép orosz rokonaival. Háború­ellenes attitűdjük viszont egyértelmű: az emigránsok majdnem fele támogat anyagilag ukrán menekülteket vagy oroszországi ellenzéki ngó-kat, médiumokat.

Az emigránsok az otthon maradottaknál jellemzően fiatalabbak, képzettebbek, gazdagabbak és mindenekelőtt városiak – értelemszerűen, hiszen kivándorolni drága, munkát találni pedig nehéz. Ők azok, akik a háború előtt orosz nagyvárosokban élve teljes mértékben részei voltak a globális vérkeringésnek, és a szankciók nyomán nem akarnak abból kihullani. Fő célpontjuk Szerbia, Dél-Amerika, az oroszul beszélők számára jól élhető keresztény kaukázusi köztársaságok (Örményország és Grúzia), valamint Törökország. A legtöbben az emigrációban oroszországi életszínvonalukon vagy annál kicsivel jobban élnek, és gyakran nem adják fel oroszországi munkahelyüket, bár igyekeznek kockázatmentesíteni és lehetőleg elrugaszkodni az orosz piactól. Problémát pedig elsősorban a pénzügyek kezelése jelent nekik, hiszen a pénzügyi szankciók miatt nehéz Oroszország és a világ többi része között pénzt mozgatni – jellemzően a Korona­Pay szolgáltatáson vagy kriptovalutákon keresztül oldják meg.

Nyitóképen: „Miénk lesz a győzelem” – ukrajnai orosz inváziót támogató plakát Moszkvában 2023 márciusában. Fotó: reuters / NurPhoto / Celestino Arce