Itt van a könyv, ami megértetné a németekkel Magyarországot

Werner J. Patzelt Németország egyik legismertebb politikatudósa, 

1980-ban szerzett diplomát a müncheni Lajos-Miksa Egyetemen politikatudományból, szociológiából és történelemből, majd 1991-ig a Passaui Egyetemen tanított. 1991-től 2019-ig volt az összehasonló politikai rendszerkutatás professzora a Drezdai Műszaki Egyetemen. 2021-2022 között a Mathias Corvinus Collegium vendégkutatója, majd 2022 óta a brüsszeli MCC kutatási igazgatója. A CDU tagja.

Nagy fába vágta a fejszéjét 2021-ben Patzelt professzor: nemcsak otthagyta negyedszázados karrierjét a Drezdai Műszaki Egyetemen azért, hogy vendégkutatóként egy évet a Mathias Corvinus Collegium Magyar-Német Intézeténél tölthessen, de azt is elhatározta, hogy könyvvel segít hazájában elmagyarázni Magyarország számukra néha egészen érthetetlennek tűnő politikáját.

E munka gyümölcse a nemrég megjelent Ungarn verstehen: Geschichte, Staat, Politik (Megérteni Magyarországot: Történelem, állam, politika) című vaskos kötet, amely nem csak a magyar politikát nem ismerő németeknek hasznos olvasmány,

„Amit hiányoltam, az egy olyan könyv Magyarországról és kortárs politikai fejlődéséről, amely megbízhatóan képes informálni a magyar Fidesz-kormány ellenségeit és barátait egyaránt – azokat pedig főleg, akik az ítéletüket Magyarországról nem az országgal való elfoglaltságuk kezdetén, hanem annak végén szeretnék meghozni” – vall a professzor könyve céljáról a munka előszavában.

Furcsa német Magyarország-képek

Könyve első részében Patzelt a Németországban kialakult Magyarország-képek különböző válfajaival foglalkozik a keletnémetek balatoni nyaralásai ihlette naiv képektől egészen 

Megvilágítja Orbán Viktor 2014-es, az illiberális demokráciáról szóló tusványosi beszédének kiemelt németországi jelentőségét is. Míg mi Magyarországon Európa alapító atyáinak, a nyugat-európai jólét megalapozóinak egyikeként emlékezünk második világháború utáni nyugatnémet kancellárra, Konrad Adenauerre, Németországban Patzelt szerint már az 1970-1980-as években kialakult az a kép, hogy végre maguk mögött hagyták az „illiberális-represszív adenaueri időket”. A németek tehát nem Fareed Zakariától értesültek az ezredforduló körül a fogalomról, hanem már évtizedek óta a közbeszédük része volt, súlyosan negatív konnotációval. 

Ezért értékeli Patzelt kolosszális baklövésként azt, hogy Orbán Viktor a rá akkoriban használt autoriter, fasiszta és egyéb jelzők helyett megpróbálta az illiberális demokrácia fogalmát bevezetni,

Azt ugyanakkor leszögezi: Magyarország a számára egyértelműen demokrácia. 

„A személyes lojalitási kapcsolatok Orbán Viktor alatt szisztematikusan felépített rendszere, mely közötte mint az ország gondnoka között, illetve a politikailag az államtól függővé tett pénzügyi és gazdasági vezetők között húzódik, egyértelműen ellenkezik a plurális demokrácia alapvetéseivel.

Az ilyenekben egy választásokon felhatalmazott politikai vezetőnek joga van arra, hogy a választási ciklus alatt – éspedig épp a demokrácia érdekében – úgy gyakorolja az állam vezetését, hogy hatékonyan képes legyen alakítani a társadalom minden olyan területét, amelyet befolyásolhat a politika” – állítja az összehasonlító demokráciakutatás professzora.

Patzelt a könyvben megvilágítja a hűvös Fidesz-CDU viszony hátterét is: „A német uniópártokat, melyek 2015/16 óta a hatalomból való kicsúszásukat élik meg, eleve bántja minden összehasonlítás a sikeres Fidesszel, amely – lévén, hogy továbbra is erősen hisz saját politikája alternatíva nélküli helyességében – arra indította, hogy eltávolodjon Magyarországtól” – elemez a professzor. 

Míg Németországban ma ugyanaz a balliberális sajtódominancia honol, amely 2010-ben is uralkodott, Magyarországon az Orbán-kormány aktívan tett a médiaviszonyok kiegyensúlyozása érdekében. Németországból – ahol tehát a balliberális médiatúlsúly természetes, evidens dolog – ez úgy látszott, hogy az „objektív, ezért helyes” sajtót egyre inkább kiszorítja a „pártos, ezért helytelen” sajtó.

Kormányzás és történelem

Patzelt ezt követően több száz oldalon keresztül világosítja fel német olvasóit a kortárs magyar politikát formáló történeti előzményekről, Szent Istvántól a tatárjáráson, Mátyás királyon és Trianonon át a kommunista utódpárt 1994-es visszatéréséig. Ebből pedig azt vezeti le, hogy az eltérő történelmi fejlődés homlokegyenest ellentétes államisági elképzelésekre vezeti a magyarokat és a németeket: 

számukra vonzó az a perspektíva, hogy „etnikailag leírható népből multietnikus lakossággá váljanak, és saját országuk az Európai Unió egyfajta szövetségi államává váljon”. 

Ehhez képest a magyarok számára „további indoklást nem igénylő természetszerűség,

Ezen eltérő jövőképekből kiindulva tehát arra hívja fel a könyvét olvasó németeket, hogy „legalább engedjék meg azt a gondolatot, hogy létezhetnek a sajátjuktól eltérő természetszerűségek is”, különben nem fogják Magyarországot megérteni.

Ebben a szellemben folytatja Magyarország politikai intézményrendszerének bemutatását is. Megjegyzi, hogy az ország kis mérete és lakosságszáma óhatatlanul ágazatokon átívelő családi és baráti kapcsolatok, véd- és dacszövetségek, hálózatok kialakulásához vezet. Leírja, hogy a Fidesz kétharmados többségeihez nem valamiféle torz választási rendszer vezet, hanem az, hogy vidéken a népszerűsége töretlen, és mivel a magyarok 80 százaléka nem Budapesten lakik, óhatatlanul vidéken lesz a legtöbb választókerület – Budapesten ellenben a Fidesznek alig van esélye labdába rúgni. Emellett leszámol azzal a mítosszal is,

„Európában máshol is ez a gyakorlat, ez jelenti úgymond a korábbi választási sikerek hasznát”.

Politikai kultúra

Magyar szemmel is igen tanulságos az Orbán-kormány főbb szakpolitikai intézkedéseinek elemzését megelőző fejezet, amely a magyar politikai kultúráról szól. Megtudjuk belőle, hogy a magyar közélet polarizációja tényleg páratlan („az önelégültségig menően konok, a személyes gyűlölködésig menően polémikus, és olyannyira hajthatatlan, hogy még a tényeket is visszautasítja, ha az ellenoldal utal rájuk”).

Számokkal alátámasztva írja le azt is,

nem csak a civil aktivitását tekintve az európai középmezőnyben elhelyezkedő Németországhoz, de a többi visegrádi országhoz képest is – ráadásul messze nem 2010, hanem sokkal inkább a rendszerváltás óta. 

Aktív polgári társadalom helyett hazánkban „sokkal inkább olyan országról van szó, amely egy »jóakaratú államkormányzónak« – de csakis egy bizonyítottan jóakaratúnak és ebben sikeresnek –

– fogalmaz Patzelt.

Hasonlóan adatalapon dönti meg azt az idehaza tökéletes sületlenségnek hangzó, külföldön mégis igen elterjedt nézetet, hogy Magyarország „EU-ellenes” lenne. A magyarok EU-hoz való hozzáállását úgy jellemzi: „az EU-ban értéket látnak, mint a közös biztonság és jólét övezetében, melyben Európa nemzetállamai aztán teljesen természetesen továbbléteznek, és saját kereteik között – kölcsönös tisztelet mellett és közös alapszabályok alapján – megtarthatják és ápolhatják mindazt, ami nekik, és talán tényleg csak nekik, nemes egyszerűséggel fontos.”

Összességében nagyon fontosnak ítéli, hogy a magyar politikai kultúra sajátosságai alapján értelmezzük Magyarországot, ne pedig valamiféle univerzális, sekélyes keretben: „Nem tenne rosszat az a kísérlet, hogy Magyarország kormányzati rendszerét és politikáját alapvetően az ország különleges kulturális előfeltételeinek és történelmi fejlődésének fényében értsük meg – és ne csak az összehasonlító demokráciakutatás történelmileg gyakran túlontúl sekélyes kategóriái szerint”.

Orbánfölde?

Könyve talán legértékesebb fejezete a zárás, melyben „Orbánfölde!” és „Orbánfölde?” címmel két párhuzamos Magyarország-narratívát ismertet hasonlóan meggyőzően, adatolva és logikus sorba rendezve. Az egyik az ellenzéki elbeszélés Magyarország lecsúszásáról mintaországból elrettentő példává, az autoriter kormányzás felépüléséről, annak ideológiai fügefaleveleiről, és a magyar autokrácia hatalomgyakorlási módszereiről. 

a liberális állam alternatívájaként épülő Magyarországról, annak kulturális és politikaelméleti alapjairól, valamint arról, hogy a többség hogyan látja 13 év eredményeit.

Utószavában az olvasóra hagyja a döntést, hogy „Orbánföldéről” melyik narratívát fogadja el érvényesebbnek, de szempontokat kínál a döntéshez. Például a magyarországi korrupció kétféle lehetséges felfogását: a személyes meggazdagodást és intranszparens hatalomgyakorlást egyfelől, illetve a magyar tőke megképzését és a spontán privatizáció nyomán kialakult neoliberális hálózat ellensúlyozását másfelől.

leírja véleményét a magyarországi ellenzék működéséről – majd a végén egy egészen zseniális Bajorország-párhuzammal zár. 

Megfogalmazza, hogy a délnémet szabadállamot 1966 és 2008 között a Keresztényszocialista Unió (CSU) úgy kormányozta, hogy soha egyetlen más pártból származó politikus nem töltött be miniszteri posztot. Három karizmatikus politikusuk közül Alfons Goppel 16, Franz-Josef Strauß 10, Edmund Stoiber 8 évig kormányzott, korrupciós vádakat ők is kaptak bőséggel, s nem is volt mind alaptalan.

esetleg „szimulált demokrácia”? Vagy esetleg annak eredménye volt a CSU hosszú és stabil hatalma, hogy „Bajorország kormánya olyan eredményeket hozott létre a tartomány fejlesztésében, melyre a lakosság elégedettséggel reagált”? 

Hagyományos patzelti módon a választ itt is az olvasóra hagyja – de itt már valamelyest sejthető, melyik magyarázatra hajlik a szerző. Elolvasni pedig már önmagában ezért a fejezetért is érdemes nekünk, magyaroknak. Hát még a németeknek.

Nyitókép: Orbán Viktor Facebook-oldala