Ostrom alatt az USA! – riportunk az Egyesült Államok és Mexikó határvidékéről

Marsai Viktor írása a Mandiner hetilapban – a szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem – Migrációkutató Intézet igazgatója

Kevés dolog mutathatná meg jobban az Egyesült Államok nagyságát és egyben sebezhetőségét, mint a washingtoni illetékességű Center for Immigration Studies agytröszt által évenként szervezett határtúra.

ennyi idő alatt hazánkfia Budapestről eljuthatna Afrikába vagy a Közel-Kelet szívébe.

Miután az ember átrepült az egyik partról a másikra, a San Diegó-i öbölben megcsodálhatja az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájának bázisán állomásozó közel ötven hadihajót, köztük olyan százezer tonnás óriásokat, mint a Nimitz osztályhoz tartozó USS Abraham Lincoln és USS Theodore Roosevelt repülőgép-hordozók. A feje fölött pedig azok a vadászgépek gyakorlatoznak, amelyek a tengerészgyalogság miramari légitámaszpontjáról szállnak fel (a laikusoknak csak annyit írok: Top Gun). És ha már San Diego, azt se felejtsük el, hogy ez a város volt Márai Sándor kényszerű száműzetésének utolsó állomása, és hamvait is itt szórták a Csendes-óceánba.

Alig tíz kilométerre az impozáns belvárostól megtaláljuk a másik Amerikát is. Itt halad át a határon a Tijuana folyó, amelyről a mexikói oldalon fekvő, az agglomerációval együtt négymilliós város a nevét kapta. A folyó mocsaras völgyében nincs kerítés, és a kartellek ezen a vizenyős területen keresztül próbálják bejuttatni az illegálisan bevándorlókat álmaik országába. Mégpedig meglehetős sikerrel:

a több mint háromezer kilométer hosszú délnyugati zöldhatáron. És ez a szám csak azokat tartalmazza, akiket elfogtak: az Egyesült Államok Vám- és Határőrsége (CBP) további hatszázezer „gotawayt” tart számon, olyan személyt, akit rögzítettek a hőkamerák, vagy látszott a homokban a nyoma (a kilencméteres kerítés mellett a határőrség járművei rendszeresen egyengetik a talajt).

Tíz-, ha nem százezrekre teszik azoknak a számát, akik észrevétlenül jutottak be az Egyesült Államokba 2022-ben, és ehhez hozzáadódik még annak a százötvenezer embernek egy része, aki a hivatalos határátkelőkön, de dokumentumok nélkül érkezett az országba. Vagyis nem állunk messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy évente hárommillióan bejutnak az USA-ba, plusz van egymillió legálisan, hosszabb időszakra érkező bevándorló.

Még akkor is, ha egymillió embert rövid úton kiutasítottak a koronavírus-járvány idején érvénybe léptetett, Title 42 néven ismert rendelkezés értelmében, ezek óriási számok. Ez nem volt mindig így:

amely eltörölte a Trump-kabinet intézkedéseinek zömét, illetve felfüggesztette több törvényi kötelezettség végrehajtását – mint a menedékkérők fogva tartása –, s ezzel zöld lámpát mutatott az egész világnak. És a világ lakosságából sokan örömmel üdvözölték ezt a felhívást.

Azzal, hogy mennyire visszás a progresszív baloldal által képviselt humanitárius narratíva az amerikai illegális bevándorlás kapcsán, a San Diegóból négyórányi autóútra fekvő Yumában szembesülünk. Ez már az arizonai sivatag mélye, itt-ott homokdűnékkel és kopár hegyekkel. A Colorado folyónak köszönhetően az asztallap simaságú síkság egy részét a telepesek kemény munkával öntözött mezőkké változtatták, ahonnan a téli hónapokban az USA salátatermésének csaknem kilenctizede származik. Meg az illegálisan bevándorlók egy jelentős része is: a kétszáz kilométernyi határral rendelkező yumai szektorban csak 2023 februárjában tízezer átkelővel szemben intézkedtek a hatóságok.

Joe Biden leállíttatta az építkezést, így a határ több helyen könnyedén átjárható. Amikor délután négy óra körül odaérünk az egyik nyíláshoz, egy angolai családot találunk, amely épp arra vár, hogy elszállítsák a befogadóközpontba. Beszédbe elegyedve kiderül, az ő esetükben szó sem volt üldöztetésről vagy háborús konfliktusról: már nyolc éve Brazíliában éltek, és a velük lévő másfél év körüli kisgyerek is ott született, ezért már brazil állampolgár. Egész egyszerűen csak szerettek volna eljutni az Egyesült Államokba a jobb élet reményében. Kérdés, maradnak vagy kitoloncolják őket, de tekintettel arra, hogy kisgyerekkel érkeztek, utóbbira kicsi az esély.

A senki földjén vizsgálódva egyébként látszik, hogy itt is alkalmazzák a magyar déli határszakaszról ismert praktikákat: találunk eldobott bolíviai útlevelet, perui, kolumbiai és venezuelai pénzérméket, széttépett oltási igazolványokat és elszenesedett papírokat. Az ügyesebbek ugyanis inkább elégetik azokat a dokumentumokat, amelyekkel azonosítani lehetne őket, így hitelesebben adhatnak elő kitalált történeteket arról, milyen üldöztetés elől menekültek az Egyesült Államokba.

Hajnali kettőkor, amikor visszatérünk ugyanerre a határszakaszra, még nagyobb tömeg fogad minket: este tizenegy óra óta kétszázötvenen érkeztek, és a határőrség emberei folyamatosan buszoztatják őket a befogadóközpontba. Meglepetésünkre egy grúz családdal is találkozunk, tagjai elmondják, az otthoni politikai helyzet miatt jöttek, hogy menedékre leljenek minden demokráciák és emberi jogok bajnokországában. Ők nem égették el a papírjaikat, csak eldobták, az újabb terepszemlénk alkalmából meg is találjuk oda-vissza foglalásukat egy Tbiliszi és Cancún közti repülőútra párizsi átszállással. Vagyis – hazudva a francia és a mexikói hatóságoknak – egyszerű turistavízummal nem kevés pénzért

Ez az, amit a szakirodalom az „asylum shopping” tipikus példájaként szokott leírni: a kérelmezők számos biztonságos harmadik országon keresztülhaladnak, de à la carte alapon szeretnék eldönteni, hol telepednek le. A menedékkérőket és menekülteket védő nemzetközi mechanizmusokat egész biztosan nem ezeknek a családoknak találták ki, ők mégis egyre nagyobb eséllyel jutnak át a rostán. Kis szerencsével és nyelvtudással például ezek a grúzok könnyen eladhatják magukat a kihallgatáson oroszországi vagy oroszul beszélő ukrajnai menekülteknek – utóbbi a hazatérés jelentette fenyegetésre hivatkozva szinte biztos maradást jelent az USA-ban. Ráadásul már önmagában az is, hogy gyerekekkel érkeztek, nagyban növeli az esélyeiket: a februári statisztikák alapján az egyedül érkező felnőttek 59 százalékát deportálták, a családosok esetében ez az arány 22 százalék volt, és ők is döntően azért jutottak erre a sorsra, mert a szomszédos Mexikóból érkeztek.

Annál a kérdésnél is érdemes elidőzni, mennyibe kerül bejutni az Egyesült Államokba. A határ ugyanis teljesen a kartellek ellenőrzése alatt áll:

A túlolda­lon, Mexicali városban ellátogatunk egy központba, ahol azok a migránsok szálltak meg, akik be szeretnének jutni az USA-ba. Az egyik salvadori megmutat egy videót, amelyet a brutalitásáról híres, rettegett MS-13 kartelltől kapott figyelmeztetésként, mi történik azzal, aki nem teljesíti a követelését. Bár nyilván nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani a látottak hitelességét, a részletet biztosan nem a Sicario filmből vágták ki, és a bandatagok által körül­vett alany vagy tényleg utolsó másodperceit élte ebben az árnyékvilágban, vagy legalábbis Aranyglóbusz-szintű alakítást nyújtott.

Minden, minden átkelés a szervezett bűnözői csoportok tudtával, a nekik kifizetett díj fejében történik – ezt a pénzt pedig aztán beforgatják a drog- és fegyverkereskedelembe. Az ár Közép-Amerikából nagyjából 5 ezer dollár (mintegy 1,7 millió forint) fejenként – gyerekeknek is, nincs diszkontár – távolabbról még több.

A CBP emberei arról számolnak be, hogy a kínaiak és az oroszok esetében – akik szintén egyre nagyobb számban érkeznek – teljesen szokványos a 20–30 ezer dolláros ár (6,8–10,2 millió forint), de „all inclusive” ellátás is elérhető 90 ezer dollárért (mintegy 30 millió forint), amiért gyakorlatilag háztól házig szállítják az embert, és arról is gondoskodnak, hogy ne kerüljön a határőrök kezére.

hanem a globális középosztály tagjairól, akik mind pénzzel, mind információval, mind kapcsolatokkal rendelkeznek ahhoz, hogy nekivágjanak ennek az útnak.

Ahogy állunk a csípős arizonai hajnalban, és várjuk a buszok érkezését, a CBP munkatársai rengeteget panaszkodnak. Hangsúlyozzák, hogy ők nem egy taxitársasághoz, hanem a határőrséghez csatlakoztak, és most azt látják, hogy nem végezhetik azt a munkát, amire felesküdtek: az ország védelmét. Helyette 160 ország állampolgárait fuvarozzák abba a háromezer fős befogadóközpontba, amelynek a fenntartása havonta 15 millió dollárjába kerül az adófizetőknek.

Emiatt aztán óriási a kiáramlás a szervezetből; néhány évvel ezelőtt szinte mindenki megvárta a kötelező nyugdíjkorhatárt, most amint lehet, elhagyják a CBP-t.

és vagy betöltetlenül marad a pozíciójuk, vagy olyan fiatalok jönnek, akiknek akár semmiféle tapasztalatuk nincs. A határon szolgálók közül többen még két éve sincsenek a szervezetnél, ami azt jelenti, hogy ők nem is láttak mást, csak a nyitott határokat. „Ez nem politikai kérdés. Utálom Trumpot. Ez szakmai kérdés, az, hogy megvédjük-e az országunkat, vagy hagyjuk, hogy bárki szabadon, ellenőrzés nélkül beléphessen” – mondja az egyik leszerelt CBP-tiszt, aki a kerítéshez kísér bennünket.

Hamarosan begördül a busz, és a kerítésnél várakozó bevándorlók felszállnak rá. A hajnal őket már az Egyesült Államok belsejében éri, ahol regisztrálják őket, és – mivel szinte mindenki „családosan” érkezett – hamarosan szabadon engedik őket munkavállalási engedéllyel, cserébe egy ígérettel, hogy kapcsolatban maradnak a hatóságokkal. Azokkal a hatóságokkal, amelyek átlagosan négyévnyi elmaradásban vannak a beadott menedékkérelmek ügyében. Welcome to the United States!

Nyitóképen: A Csendes-óceánba belefutó határfal Mexikó és az Egyesült Államok között. Fotó: Shutterstock