A németek és pláne a pacifista gyökerű Zöldek hosszú utat jártak be közel egy év alatt, amíg eljutottak a „nem halált okozó” katonai felszerelésektől a harckocsiszállításig.
A háború kirobbanását megelőzően Németország minden lehetséges módon elutasította, hogy német gyártmány haditechnikai eszközöket szállítson Ukrajnának. Az akkori német védelmi miniszter Christine Lambrecht bejelentése még arról szólt, hogy Németország ötezer rohamsisakkal segíti az ukrán hadsereget.
A sisakok mellett később hálózsákokat, tábori kórházakat, és egyéb katonai felszerelések biztosítását bejelentették, de kizárták a fegyverek küldésének lehetőségét.
„Ennek természetesen megvannak az okai, az elmúlt évek és évtizedek eseményei alapján”
– mondta Olaf Scholz szocdem kancellár.
De aztán fokozatosan változott Berlin álláspontja, ahogy növekedett a német fegyverlobbi, valamint az Egyesült Államok és Lengyelországból irányából érkező nyomás is. Scholz ennek ellenére is igyekezett kitartani, elsőként „csak védelmi fegyvereket” igyekeztek szállítani az ukrán hadsereg számára.
Scholz kancellár ezután bejelentette a „Ringtausch” vagyis a „ciklikus csere” rendszerét, eszerint a német fél szerződést kötött egy harmadik állammal – a balti államokkal és a volt Varsói Szerződés országaival –, hogy szovjet gyártmányú harci eszközöket szállítanak Ukrajnának,
A német terv bevált: Görögország, Szlovénia, Szlovákia, Lengyelország és Csehország mintegy 140 darab BMP-1 páncélozott harcjárművet, valamint M-55S és T-72-es harckocsit szállított Ukrajnának.
2022 áprilisában Lambrecht továbbra is arról beszélt, hogy kizárólag védelmi fegyvereket szállítanak Ukrajnának. Ekkor kerültek középpontba a Gepard légvédelmi rendszerek, valamint a Panzerhaubitze önjáró lövegek is – utóbbi esetében azért már erősen megkérdőjeleződött, hogy mennyire tekinthetőek „védelmi fegyvernek”. Ezek szállításáról végül májusban született döntés. Lambrecht május 16-án pedig bejelentette további három Mars II típusú rakéta sorozatvető leszállítását is.
Az ősszel bekövetkező sikeres ukrán ellentámadás kifulladását követően újra középpontban került a kérdés, immár a harckocsikkal kapcsolatban. Olaf Scholz német kancellár végül idén január 5-én telefonbeszélgetést folytatott a Fehér Ház vezetőjével, Joe Bidennel. Ezt követően Scholz január 25-én jelentette be hivatalosan, hogy Németország Leopard 2-eseket fog szállítani Ukrajnának, valamint engedélyezte harmadik országoknak, hogy német harckocsikat exportáljanak újra Ukrajnába.
A kutatások szerint a háborút pártoló propaganda ellenére sem kitörően népszerű a német kormány Ukrajna-politikája. Pedig annak részeként a fősodrú német média egészen elképesztő hangnemet is megenged azokkal szemben, akik a békés rendezés mellett emelnek szót, a Spiegel című német lapban a „lumpenproletár” kifejezés mintájára
vagy éppen „Vlagyimir Putyin szócsövének” titulálják azt, aki a fegyverszállítások ellen emel szót.
A kancellár harckocsikról szóló döntését annak meghozatala előtt a többség ellenezte. A németek többsége „aktív háborús részvételnek” tekinti Németország fegyverszállításait; és 58 százalék egyetért azzal, hogy „a háború befejezésére irányuló diplomáciai erőfeszítések nem elég határozottak”.
Szembetűnő, hogy milyen nagyok a különbségek az ország keleti és nyugati részén élő németek között.
Keleten csak 31 százalék követel keményebb fellépést Oroszországgal szemben, míg nyugaton 47 százalék ez az arány. Szintén a keleti területeken 34 százalék gondolja úgy, hogy a német kormány „túl sokat” tesz Ukrajna támogatásáért, míg a nyugati területeken csak 18 százalék véli ezt.
A keletnémetek mindössze 32 százaléka támogatta a nehéz fegyverek szállítását, a nyugati országrészben ezzel szemben 60 százalék. Nyugat-Németországban 62 százalék, Németország keleti felében 29 százalék támogatja a NATO-csapatok növelését.
Tavaly októberben az ország keleti részén már 33 százalék gondolta úgy, hogy a NATO addig provokálta Oroszországot, hogy annak nem volt más választás, mint támadást indítani, míg nyugaton a megkérdezettek 16 százaléka értett egyet ezzel. Azt a véleményt, hogy Ukrajna Oroszország része, nyugaton 12 százalék, keleten 24 százalék osztotta.
A háború kirobbanása óta egyre nyilvánvalóbbak a „közlekedési lámpa” koalíció pártjai közötti ellentétek. A fő törésvonal Szociáldemokrata Párt (SDP) és a Zöldek (die Grüne) között húzódik, előbbi jóval megfontoltabb politikát igyekezne folytatni a Oroszországgal szemben,
Hozzájuk alkalmazkodik a koalíció harmadik pártja, a Szabad Demokraták (FDP). Annak ellenére, hogy pár évvel korábban még a szabad demokraták is máshogy viszonyultak Oroszországhoz. Még 2017-ben Christian Lindner, az FDP elnöke arról beszélt, hogy „Németországnak legalábbis egyelőre el kell fogadnia a Krím Oroszország általi annektálását”. Lindner hangsúlyozta, hogy Németország és az Európai Unió számára fontosak a Moszkvához fűződő jó kapcsolatok, és úgy vélte, hogy szükség lehet a krími kérdés „lenyelésére” annak érdekében, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnöknek lehetőségeket kínáljanak politikájának megváltoztatására.
Kiderül, nagyot fordult világ a német zöldekkel, ha megnézzük az 1980-as – első – választási programjukat. Akkoriban a párt a német hadsereg,
Azóta természetesen lemondtak az ilyen radikális követeléseikről, de legutóbbi választási programjukban továbbra is olyan követeléseket fogalmaztak meg, hogy: Németország ne küldjön fegyvereket konfliktusövezetekbe, illetve hogy új lendületet kell adni a hadsereg leszerelésének. A Zöldek háborúpárti álláspontjának alakításában különösen Annalena Baerbock külügyminiszter bizonyul meghatározónak. Ő egyértelműen Joschka Fischer korábbi zöldpárti külügyminiszter nyomdokaiba lépett, aki 1999-ben támogatta Jugoszlávia NATO-bombázását.
Baerbock érvelésében gyakran előkerül, ha egy országot megtámadnak, akkor „erkölcsi kötelességük” fegyvereket szállítani. E logika szerint egyébként Iraknak, Líbiának, Szíriának, Jemennek is illett volna fegyvert szállítania Németországnak, csak hogy néhány példát említsünk az utóbbi évekből. Ennek ellenére a külügyminiszter saját fellépését szívesen nevezi „értékalapú külpolitikának”, amelynek szerinte a „szabályokon alapuló nemzetközi rend” fenntartása a célja. A Zöldek „harcias pacifizmusát” egyébként dicsérte egy cikk a Soros György által finanszírozott Project Syndicate nevű portálon is.
Politológiai szempontból érdekes, hogy az a politika oldal, amely egykoron „az imperialisták háborúi” ellen szólalt fel, mert azok „brutálisak és nacionalisták” voltak, ma a háború fenntartása mellett tör lándzsát. Figyelmen kívül hagyva Egon Bahrnak, Willy Brandt akkori szociáldemokrata kancellár munkatársának, az Ostpolitik kidolgozójának szavait. Bahr 2013-ban Heidelbergben arról beszélt egyetemistáknak:
„a nemzetközi politika soha nem a demokráciáról vagy az emberi jogokról szól. Az államok érdekeiről szól. Ezt ne feledjétek, bármit is mondanak nektek a történelemórán”.
Nyitókép: ARMIN WEIGEL / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
A jelenlegi geopolitikai és gazdasági helyzetben Ukrajna uniós integrációja nemcsak illúzió, hanem kifejezetten veszélyt is jelenthet az EU stabilitására – figyelmeztet elemzésében Morten Heiberg és Rasmus Mariager dán professzor.
Trump londoni fellépése felkavarta az atlanti szövetség állóvizét, miközben Európa olajcsapok nélkül, drónok célkeresztjében és utcai lázadások árnyékában sodródik a polgárháborús forgatókönyv felé.
Nem finomkodott az orosz külügyminiszter.
XIV. Leó pápával készített interjút a Crux katolikus hírportál, melyben a katolikus egyházfő beszél Ferenc pápáról, Donald Trumpról, Gázáról és Izraelről, Ukrajnáról, LMBTQ-ügyekről, a nők egyházbeli szerepéről, a mesterséges intelligenciáról, demokráciáról, liturgiáról és más fontos dolgokról. Az is kiderül, milyen csapatoknak drukkol Leó pápa.
Szembesítették a valósággal Ulf Kristerssont.
Nemcsak belpolitikailag, de a nemzetközi porondon is kínos helyzetbe kerültek a liberálisok.
Felbuggyant a panaszáradat.
A világbajnok kapus gyerekként rajongott a magyar támadóért.
