A hűvös Macron–Scholz-találkozó mélyreható válság jeleire utal a Párizs–Berlin-tengelyen. Mi mehetett tönkre a két ország kapcsolatában – és lehetséges még visszautat találni?
A német kancellár alig több mint három órát töltött szerdán Párizsban, ahol Emmanuel Macronnal találkozott. A hír többféleképpen is értelmezhető. Elképzelhető, hogy a szófukar északnémet mentalitású Olaf Scholz ennyi idő alatt el is intézte azt, amit akart, Macron pedig nem tartotta fel.
Ha azonban hozzávesszük, hogy a találkozó után elmaradt a közös sajtótájékoztató, a közös elmélkedés az európai integráció életbevágó fontosságáról és a közös program, amit imád majd a sajtó, akkor gyökeresen eltérő kép bontakozik ki előttünk.
Amikor Orbán Viktor berlini látogatása során a német kancellár és a magyar miniszterelnök nem tartott közös sajtókonferenciát, mindenki megértette, hogy a német–magyar kapcsolatokban nem következett be javulás, Scholz pedig nem feltétlenül akar Orbánnal mutatkozni. Ha már a Macron–Scholz-sajttáj is elmarad, akkor
De mi lehet ez a „valami”?
„Szerintem nem tesz jót sem Németországnak, sem Európának, hogy Németország így elszigetelte magát” – fogalmazott Macron a legutóbbi EU-csúcson, amikor az újságírók arról kérdezték, hogy hogy állnak a francia–német kapcsolatok. Tény, hogy a tavalyi német kormányváltás óta jelentősen megváltozott Berlin hozzáállása az európai ügyekhez, ráadásul nem csak Franciaország viszonylatában.
A franciák – írja a Der Spiegel –
ami persze önmagában is mulatságosan hangzik párizsi szájakból. Az viszont tény, hogy az Emmanuel Macron előtti francia köztársasági elnökök Európa-víziója nagyjából megállt a németektől való rettegésnél, később esetleg a németek kollegalitás alapú korlátozásának implicit vágyánál. Macron viszont nagyobb álmodó náluk, ő egy minden korábbinál egységesebb és szuverénebb Európát képzelt el, amihez persze a németek is kellenek, de közel sem biztos, hogy szemmagasságban Párizzsal.
(Fotó: ARTHUR NICHOLAS ORCHARD / HANS LUCAS / HANS LUCAS VIA AFP)
Macront 2017-ben választották Franciaország elnökéve, Angela Merkel is ebben az évben nyert utoljára választást Németországban. A következő négy francia szemszögből még afféle aranykornak is tekinthető a Párizs–Berlin-tengely történetében. Az elcsigázott, különösebb ambicionáltsággal nem gyanúsítható németek
miközben a bizalmas és baráti Macron–Merkel-viszony kifelé azt sugallta, hogy a felek kapcsolata továbbra is kiegyensúlyozott. Az Európai Unió koronavírus utáni újraépítési alapja, ami alapvetően francia ötlet volt, jó példa erre: egy ereje teljében lévő Merkel alighanem megakadályozta volna ennek a létrejöttét, de 2021-ben már más szelek fújtak Berlinben.
A Scholz-kabinet máshogy közelít a francia–német együttműködéshez. A korábbi évek látványos szívélyességéhez képest igen meglepő volt Annalena Baerbock zöldpárti külügyminiszter bemutatkozó látogatása Párizsban tavaly decemberben, amikor az újdonsült fődiplomata az Európai Uniót akkoriban lázban tartó taxonómiai vita kapcsán kijelentette, hogy Berlin mindent megtesz majd, hogy Franciaország ne nyilváníttathassa zöldenergiának az atomenergiát, és hogy erről kár is vitát nyitni, mert így lesz. Németország ebben végül alulmaradt, a külügyminiszter gesztusait viszont aligha felejtették el a Quai d’Orsay-n.
Hasonlóképpen igyekezett – ezúttal sikerrel – elgáncsolni Berlin a párizsiak európai gázársapkáról szóló tervét is. Miközben a német kormány kétszázmilliárd euróból igyekszik odahaza megoldást találni az energiaválság okozta problémákra, mindezzel nem kevés feszültséget okozva az Európai Unión belül,
akinek Franciaországban újra tüntetés-sorozatokkal kell számolnia az elszabaduló energiaárak miatt.
Sokat mondó, hogy az október végére tervezett francia–német közös kormányülés azért maradt el, mert néhány német miniszter – többek között a már említett Baerbock vagy a szélsőbaloldal iránti szimpátiájáról ismert Nancy Faeser belügyminiszter is – éppen szabadságon van, amit nem akarnak megszakítani egy ilyen apróság miatt. A franciák nagyvonalúan „logisztikai nehézségekről” beszélnek az ügy kapcsán, a kormánytagok találkozóját pedig a szerdai Macron–Scholz-munkaebédnek kellett (volna) úgy-ahogy helyettesítenie.
Párizsban azt is nehezen nyelik le, hogy amikor Olaf Scholz Európáról beszél, akkor alig beszél Franciaországról. A német kancellár idén nyáron a „legojropéerebb” közép-európai szövetségesnél, a prágai Károly-egyetemen mondott Európa-beszédet (olyat, amilyet elődje valószínűleg a Sorbonne-on tartott volna), amiben
A franciák, akik alig győzik hangsúlyozni az európai stratégiai szuverenitás fontosságát, amiatt is csalódottak, hogy az ukrajnai háború kitörése óta Németország olyan szorgalmasan játszik az amerikai külügyminisztérium kottájából, mintha valami zeneiskolai vizsgára készülne. Ennek persze történelmi okai is vannak, hiszen Párizsban sosem nézték jó szemmel Washington európai ügyködéseit, de a franciák dühét alighanem az is fűti, hogy az Olaf Scholz által még az év elején bejelentett százmilliárdos Bundeswehr-újjáépítési csomagból a francia hadiipar várhatóan nem fog tudni majd hasznot húzni – a német hadsereg nem akar franciát venni, amerikait viszont annál inkább.
A fentebb körvonalazottak alapján persze joggal tűnhet úgy, hogy a francia–német kapcsolatok válsága valójában egy vegytiszta francia hiszti, nem pedig krízishelyzet, végső soron a mercedeses német bankrabló is megmondta már a Taxi-filmek első részében, hogy „az elefánt segge sem akkora, mint a franciák pofája”. És valóban igaz, hogy a jóhoz – vagyis a Merkel-kabinet alapvetően ráhagyó magatartásához – könnyű hozzászokni, főleg, ha az ember úgy szereti a grandeurt, mint ahogy az Emmanuel Macronról közismert.
Nehéz ugyanakkor nem arra gondolni, hogy
A jelzőlámpa-koalíció tagjai helyesen ismerték fel, hogy a Merkel-kormány Németország szempontjából elég kedvezőtlenül állt a két ország kapcsolatához, lényegében átengedve az irányítást Párizsnak, aminek az Európai Unióra nézve is voltak kihatásai.
A viszony – és az EU – kiegyensúlyozottsága szempontjából valóban fontos lenne, hogy a németek – amellett, hogy szükség esetén visszafogják a grande nation becsvágyó vezetőit – is saját inputokkal érkezzenek a Párizs–Berlin-tengely tárgyalóasztalához. Míg a Merkel-korszak utolsó éveiben e kettőből leginkább egyikre sem voltak képesek a németek, Scholz alatt legalább az első sikerül néha. Ez bizonyos tekintetben előrelépés,
Látványosan nem megy viszont a saját ötletek, elképzelések napirendre tűzése német részről, amit az Európai Unió egyik kulcsfontosságú államának vezetőjeként Olaf Scholz, fődiplomatájaként pedig Annalena Baerbock sem engedhet meg magának. Ha a németek valóban a tárgyalóasztalnál akarnak ülni, amikor az EU és a két ország jövőjével kapcsolatos fontos döntések megszületnek, akkor lassacskán nem ártana tényleg hozzálátni a gondolkodáshoz – s amíg nincs eredmény, az is elegendő, ha az ember német miniszterként bokros teendői között időt tud szakítani arra, hogy elmenjen a franciákkal közös kormányülésre.
A nyitóképen: Emmanuel Macron és Olaf Scholz (Olivier HOSLET / POOL / AFP)
Kedden Luxemburgban az Európai Unió Bírósága előtt megkezdődött a gyermekvédelmi törvény tárgyalása. Az ügyről Rodrigo Ballestert, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének a vezetőjét kérdeztük.
Az orosz elnök egy televíziós beszédében jelentette be a döntését.
A lengyel külügyminiszter szerint újabb szakaszba lépett az orosz–ukrán háború.
A több mint három órára fogságba esett emberek üdvrivalgásban törtek ki, amikor szabaddá vált az út előttük.
Biden világháborút hagy maga után? A leköszönő amerikai adminisztráció engedélyezte a nagy hatótávolságú fegyverek bevetését oroszországi célpontok ellen.
„Az amerikai nép nevében bocsánatot kérek ezért a viselkedésért” – mondta Bryan E. Leib.
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Tombolt a vihar, ezért komoly rutinra volt szüksége a pilótának.
