Minden úgy kezdődött, hogy – az európai egyházak között szinte egyedülálló módon – a progresszívek horgára akadt egy nagy hatalmú egyházi szövetséges. Reinhard Marx bíboros, a münchen–freisingi főegyházmegye 2008 óta regnáló érseke vált a német katolikus progresszió római kijáróemberévé, s ő hozta a Vatikán türelmének határait feszegetve tető alá a Szinódusi utat is. Az eredetileg két évre tervezett, de a koronavírus-járvány miatt meghosszabbított rendezvény egyébként német rendezőit meghazudtoló kánonjogi sufnimegoldás. Egy valódi szinódust, melyben a világ püspökei kötőerővel bíró döntéseket hozhatnak a katolikus egyház tanításának kérdéseiről, csak a pápa hívhat össze, ő elnökölheti, lebonyolításának szigorú szabályait pedig végig őrzi Róma vigyázó szeme. A világ leggyorsabban növekvő, a katolikus tanításban őszintén hívő egyházrészei, így például Afrika és Kelet-Ázsia püspökeinek társaságában azonban rendkívül nehéz a nők pappá szenteléséről, a homoszexuálisok megáldásáról és a szexuális fegyelem lazításáról tárgyalni, ezért Marx forradalmárai találtak egy alternatív megoldást. Szinódusnak nem hívhatták, de csak be akarták tenni a tekintélyt és kötőerőt sugárzó szót a rendezvény nevébe – így lett a főnévből melléknév, a szinódusból szinódusi út. (A szinódus szó egyébként a görög szinodosz, ’közös út’ kifejezésből származik, tehát a német reformprojekt neve valójában ’közös utas út’.)
A német külön utasok szerint a cölibátust szabadon választhatóvá kell tenni”
A püspökök néhány tartózkodás mellett elfogadták, hogy a Szinódusi úton dőlhessen el „Németország hozzájárulása a Ferenc pápa által 2023-ra összehívott szinódushoz”, azonban a Szinódusi út műfaja nem szinódus, így a püspököknek a kétszázharminc tagból álló döntéshozó testületben éppúgy egy-egy szavazatuk van, mint mindenki másnak. Németország hatvankilenc püspöke mellett jelen vannak az országban rendkívül gyakori, laikus hívekből álló egyházi civil szervezetek – például a Mi Vagyunk az Egyház (Wir sind Kirche) és a Német Katolikusok Központi Bizottsága –, az egyházi rendek, a püspökségek, a plébániák és az egyházi egyetemek képviselői, s jelen vannak egyéb egyházakhoz tartozó „tanácsadók” és a tárgyalt témák civil, akár hitetlen szakértői is.