Ferguson legújabb könyvében a történelem szemüvegén keresztül vizsgálja a mesterséges és a természeti katasztrófákat. A könyv apropóját a koronavírus-járvány adta, ami arra ösztönözte a skót származású kutatót, hogy az emberiség történelme során lezajlott katasztrófák politikai, gazdasági és társadalmi kontextusait elemezze. A szerző alaptézise, hogy a katasztrófák igen ritkán következnek be véletlenszerűen, és még ritkábban úgy, hogy az ember nem játszik bennük valamilyen szerepet. Elég csak egy vulkánkitörésre gondolni, ami önmagában egy természeti jelenségnek számít,
ugyanakkor a tűzhányóhoz közel épített városok, vagyis az urbanizáció folyamata az eseményt egyből a katasztrófa szintjére képes emelni.
A történész úgy véli, a Földet és az emberiséget ért katasztrófákat két nagy kategóriába szokták sorolni (természetes és mesterséges), miközben egy világjárvány – ahogy más csapások is – alapvetően két tényezőből áll. Az egyik az új kórokozó megjelenése, míg a másik az a közösségi háló, amit a vírus meg tud támadni. Ha csak magát a vírust vizsgáljuk, nem tudjuk felmérni a fertőzés mértékét: ehhez azt a közösségi kapcsolatrendszert is fel kell deríteni, amely a kórokozó lehetséges útját tárja elénk. Egy járvány továbbá az államokat is kihívás elé állítja:
a gyenge államok a megpróbáltatások súlya alatt megroppannak, míg az erős államok megerősödve jönnek ki a válsághelyzetből.
A kutató a történelmi áttekintést a teológiától indítja, a világvége eljövetelének gondolata ugyanis közel egyidős a keresztény tanításokkal. Ugyanakkor az apokalipszis víziója más vallásokban is jelen van, így az iszlám, a hinduizmus és buddhizmus is kitér rá. Sőt, még a vallások szerepét átértelmezni, átvenni próbáló marxizmusba is megjelenik a „vég” – ezt a kapitalizmus világkörüli bukása testesíti meg –, amit a kommunista utópia vált fel.