Orosz, kínai két jó barát? – Moszkva és Peking kapcsolatából teljes értékű együttműködés

Ilyash György írása a Mandiner hetilapban.

Oroszország és Kína kapcsolatrendszerének elemzésekor két ellentétes megközelítést különíthetünk el: egyesek azon érvekre összpontosítanak, amelyek alapján a kétoldalú kapcsolat nem teljesedhet ki, mások viszont azt az álláspontot képviselik, hogy igenis sikeres lehet, s jelentős hatást gyakorolhat a nemzetközi rendszer alakulására. A valóság az ilyen érvelési sémáknál összetettebb, ám az kijelenthető, hogy az orosz–kínai kooperáció az előző két évtizedben egyre kiterjedtebbé vált, s valóban hatással van a világrendre, legalábbis több régióban változásokat indított el.

Tekintettel a másik érdekeire
Az elemzések egy része azt hangsúlyozza, hogy az orosz–kínai kooperáció kudarcra is van ítélve, mert számos régióban eltérnek az érdekeik, ez pedig szükségszerűen konfliktusokhoz vezet majd. Ezzel szemben a két nagyhatalom gyakorlatilag minden régióban úgy építi fel a külpolitikáját, hogy tekintettel van a másik érdekeire, kölcsönösen tiszteletben tartja a stratégiai prioritásokat, és szükség szerint kompromisszumokat köt. A kutatások az egyes térségekre vonatkozóan kimutatják ezt az együttműködési mintát, többek között ilyen a posztszovjet régió (Belarusz, Ukrajna stb.), a Közel-Kelet, Afrika, a Nyugat-­Balkán. A Német Külpolitikai Társaság pedig nemrégiben azt állapította meg, hogy Oroszország és Kína Közép-Ázsiában egy alternatív nemzetközi rendszer alapjait fekteti le. A két ország együttműködése, ami az Eurázsiai Gazdasági Unió és az Egy övezet, egy út program összehangolásában is megnyilvánul, nem nélkülözi a vitákat és a versengést, viszont az érintett szereplők egyre több tapasztalatot szereznek abban, hogyan lehet akár jelentős érdekellentétek mellett is folytatni a szükségszerű partnerséget. A vetélkedés, a nagyhatalmak természetes működésmódja ebben az esetben inkább az úgynevezett coopetition formájában jelentkezik, és távolról sem olyan éles, mint például az USA-val, az EU-val, Japánnal folytatott verseny.

Számos elemző úgy gondolkodik, hogy végső soron a nagyhatalmi ambíciók teszik majd lehetetlenné az együttműködés hosszú távú fenntartását. Kína és Oroszország azonban hasonlóan látja a nemzetközi rendszer működését, s a legfontosabb stratégiai érdekei is megegyeznek. Számos példát lehetne hozni, a legutóbbi bizonyíték az a közös nyilatkozat, amelyet közvetlenül a márciusban az alaszkai Anchorage-ban tartott, elhíresült amerikai–kínai találkozó után fogadtak el, A Kínai Népköztársaság és az Orosz Föderáció külügyminisztereinek közös nyilatkozata a globális kormányzás egyes kérdéseiről a modern körülmények között címmel. Ebben egyebek mellett elutasítják azt, hogy az emberi jogok témakörét más országok a nemzetközi politika eszközévé tegyék; hangsúlyozzák, hogy a demokráciának egységes változata nem létezik, és minden szuverén állam történeti-kulturális sajátosságai mentén építi, így az országok szuverenitásának megsértése a demokráciaterjesztés okán megengedhetetlen; megerősítik, hogy a nemzetközi kooperáció csakis az ENSZ révén valósulhat meg; emellett leszögezik, hogy a párbeszéd és a kompromisszum pártján állnak, s felszólalnak a nemzetközi rendszerben konfliktust szító országok ellen.

Sokan arról értekeznek, hogy az orosz–kínai együttműködés egyes dimenziókban nem elég hatékony, egyes projektek esetében pedig egyenesen kudarcot vallott. Az objektívebb, adatalapú megközelítésben vizsgálhatjuk például a külgazdasági statisztikai adatokat – itt azt állapíthatjuk meg, hogy jelentősen növekedett a két ország gazdasági együttműködése az utóbbi évtizedekben, s a jövőben ennél is jelentősebb kooperáció valósulhat meg. Jellemző a dinamikus külkereskedelmi és befektetési növekedési ütem, feltűnő a két nagyhatalom gazdaságának és az általuk fejlesztett regionális integrációs kezdeményezések egymást kiegészítő jellege. A kutatások arra is rámutatnak, hogy az orosz–kínai gazdasági együttműködés fejlődése negatívan befolyásolja az Európai Unió külgazdasági kilátásait. A kooperáció olyan nemzetbiztonsági szempontból érzékeny területeken is fejlődik, mint a kutatás-fejlesztés vagy a katonai-védelmi együttműködés, s itt jobb eredményeket értek el a felek, mint hogy a szakértők – a korábbi szokásnak megfelelően – lekicsinyelhetnék és irrelevánsnak bélyegezhetnék őket.

Megosztott tér
Rendszeresen vetik fel azt a tényt, hogy a történelem során Kína és Oroszország között számos konfliktus volt, így aztán a kétoldalú kapcsolatból hiányzik a kellő bizalom. (Persze ilyen alapon az Európai Unió létrejöttét is meg lehetett volna kérdőjelezni annak idején.) Az új fejezetet a 2001-ben aláírt, az Orosz Föderáció és a Kínai Népköztársaság közötti jó szomszédságról, barátságról és együttműködésről szóló szerződés nyitotta meg. A huszadik évforduló alkalmat nyújtott arra, hogy mindkét országban alaposan elemezzék az eltelt időszakot, felvázolják a potenciális forgatókönyveket, és persze arra is, hogy megújítsák a szerződést. A kontraktus valóban időszerűnek és látnokinak bizonyult, mert nemcsak a főbb vitakérdések megoldását biztosította (például a határvitákat abban az időben sikerült kompromisszum mentén rendezni, amikor a két állam közötti különbségek minden téren kisebbek voltak, mint most, vagyis egyenrangúbb pozíciókból tárgyaltak), de megalapozta a mai helyzetet (az euroatlanti szövetséggel szembeni fellépést) azzal, hogy lehetővé tette a bizalomnövelő lépéseket, fejlesztéseket a korábbi konfliktusok ellenére.

A keretrendszerben a két nagyhatalom számos területen rugalmasan együttműködhet anélkül, hogy egy szorosabb szövetségből fakadó korlátokat kelljen magára vállalnia – bár az utóbbi hónapokban mindkét ország vezetői deklarálták, hogy szükség esetén, a körülményektől függően, akár egy effajta szövetség létrehozására is nyitottak. A tény, hogy ez a tudatos építkezés mindkét fél részéről abban az időben kezdődött, amikor kiváló kapcsolatokat ápoltak az euroatlanti államokkal, bizonyítja, hogy az orosz–kínai együttműködés alapja mélyebb, mint a nyugati – dön­tően amerikai – hegemónia letörésének igénye. Peking és Moszkva ma mintha hátukat egymásnak vetve lépnének fel a nemzetközi térben: Oroszország az Európa felől érkező nyomással száll szembe, Kína pedig a csendes-óceáni térség felől érkező kihívásokra fogalmazza meg a válaszokat. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a két ország kapcsolatát aláássa majd a kínaiak terjeszkedése Szibé­riában, az orosz Távol-Keleten, kiújulnak majd a korábban rendezett határviták. Ennek a közismert szakmai mítosznak azonban nem sok valóságalapja van, annál kevésbé, mert statisztikák szerint a kínai származású lakosság aránya jelentősen csökken az említett régióban.

A deklaráció dacára sokan kételkednek abban, hogy létrejöhet szorosabb szövetség a két ország között. Tény, hogy a jelenlegi modell nagyobb rugalmasságot kínál a szereplőknek. Az együttműködés egyik fontos üzenete külpolitikai és külgazdasági szempontból az, hogy a közös fellépés lehet egyszerre kooperatív és kompetitív, s életképes az értékek és a célok különbözősége mellett is. Nyilvánvalóan sok szempontból törékenyebb, mint ha közös értékekre és célokra épülne, azonban épp az eltérő, esetenként ütköző célok és az azok nyomán születő kompromisszumok adhatják az eurázsiai együttműködés alternatív jellegét. Azt már nem is szükséges külön hangsúlyozni, hogy a szövetségi rendszer csak egy módozat a sok közül a nemzetközi kapcsolatokban (koalíciók, biztonsági közösségek, stratégiai partnerségek stb.), és a többihez hasonlóan előnyökkel és hátrányokkal is jár. Mindezt bizonyítják azok a viták és konfliktusok, amelyeket jól ismerünk az euroatlanti szövetségi rendszer mindennapjaiból a török–francia feszültségektől egészen az amerikai–európai gazdasági vitákig. A nemzetközi kapcsolatok története során ráadásul nem a szövetség volt a domináns együttműködési forma.

Az orosz–kínai modell megértéséhez érdekes hasonlatként alkalmazhatjuk a közlekedésből vett shared space fogalmát. Eszerint egy-egy városi teret közösen használnak a szereplők (gyalogosok, autósok, kerékpárosok) úgy, hogy nincsenek elválasztva semmilyen módon, sem jelzőtáblákkal, sem útburkolati jelekkel, és ennek megfelelően a hagyományos közlekedési szabályok sem érvényesülnek. A megszokott rend hiánya arra készteti a közlekedés szereplőit, hogy jobban odafigyeljenek egymásra, szándékaikra, és ezáltal csökken a balesetek, összeütközések száma. Kína és Oroszország átfogóbb szövetségi viszony hiányában arra kényszerülnek, hogy jobban odafigyeljenek egymás érdekeire és céljaira, és ez gyakran működik speciális egyeztetések nélkül, elegendő tanulmányozni a másik külpolitikáját.

Az együttműködésnek nincsenek korlátai
Számosan arra alapozva kérdőjelezik meg az orosz–kínai kapcsolatrendszer jövőjét, hogy Oroszország nem fogadja el a másodhegedűs szerepét, márpedig ebben a kapcsolatban Kína a dominánsabb szereplő, főleg gazdasági ereje, technológiai fejlettsége, demográfiája révén. Való igaz: Oroszország semelyik nemzetközi szereplővel szemben nem fogadna el ilyen másodrangú pozíciót, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne nyitott a kölcsönösen hasznos partnerségre. Kína részéről pedig azt látjuk, hogy előnye ellenére is meglehetős tisztelettel viszonyul északi szomszédjához. Oroszország sajátossága, hogy – földrajzi és történeti adottságainak megfelelően – kultúrájában, politikájában, stratégiai gondolkodásában egyaránt érvényesül a keleti és nyugati hatás: bár magára döntően európai országként gondolt történelme során, a keleti orientációnak is jelentős előzményei vannak. Ezek a tények adják meg a kontextusát a mai politikának is. A Kínával való szorosabb együttműködésnek számos támogatója van az orosz társadalomban és a politikai elitben: az eurázsianizmus ideológiájától egészen a népszerű alternatív történelmi tudományos-fantasztikus művekig (Eurázsiai szimfónia – lásd keretes írásunkat) mindez számos szinten megjelenik. I. Sándor vlagyimiri nagy­fejedelem idén nyolcszáz éve született, az évforduló pedig lehetőséget ad arra, hogy az orosz közbeszédben újra elemezzék, milyen hatékonyan lépett fel a germán és svéd invázió ellen, miközben együttműködött a mongol Arany Hordával. I. Sándor alakja erősen befolyásolta és befolyásolja az orosz stratégiai gondolkodást és közvéleményt.

Ne feledjük: az euroatlanti államok által az utóbbi években hozott külpolitikai döntések az orosz–kínai viszony alakulásának sok gátját ledöntötték. Moszkvai szemszögből ilyen akadály volt az, hogy a kínai politikusok és szakértők korábban arról értekeztek, az orosz konfliktus a Nyugattal abból adódik, hogy az orosz „harcias nemzet”, amely nemzeti érdekeit gyakran erővel védi meg. Ezzel szemben Kína, amely a harmónia évezredes hagyományát követi, képes kompromisszumok útján megoldani minden nézeteltérését a nyugati országokkal. Ahogyan azonban körvonalazódott a Kína feltartóztatását célzó politika, a pekingi partnerek újraértékelték ezt a hozzáállást, elveszítették illúzióikat. 

A kilencvenes években az ázsiai nagyhatalomnak az Egyesült Államok és az Európai Unió volt a kiemelt partnere, Oroszországgal inkább a problémamentességet garantálni képes biztonsági kapcsolatot ápolt. Mára ez stratégiai partnerséggé alakult át. A kínai Oroszország-politika korábbi alapelvei (nem lépni szövetségre; nem konfrontálódni; nem szövetkezni harmadik országok ellen) 2021-re érvényüket vesztették, mint azt mutatja Vang Ji kínai külügyminiszter nyilatkozata is arról, hogy a stratégiai szövetségnek nincsenek korlátai, és nem ismer tabutémákat. Ha pedig valóban tovább fejlődik a világ második legnagyobb gazdasági hatalmának és a második legjelentősebb katonai nagyhatalmának az együttműködése, akkor a világrendet megalapozó stratégiai háromszög átalakulása is bizonyossá válik.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója.

Nyitókép: AFP / Sputnik / Grigory Sysoev