óvakodnunk kell attól, hogy „szűrőbuborékokba” zárkózva éljünk.
A CATO Intézet keretében a közelmúltban megjelent tanulmányában az amerikai Telekommunikációs törvény hírhedt 230. Cikkelyét elemezte. Mi ennek a rendelkezésnek a jelentősége a digitális korszakban?
A 230. Cikk a véleménynyilvánítás szabadságát biztosító első alkotmánykiegészítés megfogalmazása a digitális korban. Ez a szabály a digitális közvetítő vállalatokat mentesíti a harmadik személyek által közreadott véleményért viselt felelősség alól. Megvédi őket azoktól a perektől, amelyeket azért indítanának ellenük, mert megtagadják bizonyos vélemények közzétételét. Az első alkotmánykiegészítés értelmében főszabályként a megszólaló viseli a felelősséget az általa elmondott véleményért, és tilalmazott a vélemény meghallgatására kötelezni valakit. Felismerve, hogy az interneten megjelenő vélemények a digitális közvetítő vállalatokat pereskedések célkeresztjébe állíthatják, a 230. Cikk megerősíti ezeknek a vállalatoknak az eljárási jogait azzal, hogy megakadályozza olyan perek megindítását, amelyek a platformokat a felhasználóik véleménye tekintetében véleményközlőnek tekintik.
Az egyik nemrégiben megjelent írásában Niall Ferguson Joseph Heller 22-es csapdájához hasonlítja a nagy technológiai vállalatokat. Vagyis ha kiadóként próbálják felelősségre vonni őket, akkor azt állítják, hogy platformok, ha viszont a platformhoz való hozzáférésről van szó, akkor ahhoz ragaszkodnak, hogy kiadók. Hogyan látja ezt a dilemmát?
Ebből az állítólagos 22-es csapdájából két kiút kínálkozik. Egyfelől a platformon elhelyezett tartalomból fakadó kárért, ahogy Ferguson fogalmaz, a tartalom előállítója, nem pedig a közvetítő vállalat viseli a polgári jogi és büntetőjogi felelősséget. Ellenkező esetben, vagyis ha közvetítő platformot büntetnénk, azzal figyelmen kívül hagynánk a megszólaló saját véleményéért viselt felelősséget, és szabályozás szigorúbb platform-moderáláshoz vezetne.