A problematikus „európai értékekről”

"A hó elején európai vezetők egy konklávéja – Németországgal és Hollandiával az élen, az Európai Bizottság és az Európai Parlament által kommunikált liberális-föderalista konszenzus támogatását élvezve – megkongatta a vészharangokat azt állítva, hogy Magyarországon és Lengyelországban „demokratikus hanyatlás” van folyamatban.

(…)

Habár az összeesküvés kitervelői ezt soha nem fogják bevallani, a jogállamisági feltételrendszer jogerőre emelése fordulópontnak tekinthető az európai integráció hatvanéves történetében. Ennek folyományaként az Európai Unió egyfajta machiavelliánus, kényszermechanizmusokkal operáló szervezetté mutálódik, amely a kellemetlennek tartott tagállami politikát alattomos eszközökkel kész befolyásolni.

(…)

A vétó kilátásba helyezésével Lengyelország és Magyarország inkább visszadobta a labdát az Európai Unió térfelére ahelyett, hogy egy jogi szempontból is gyenge lábakon álló mechanizmus útján veszélyeztessék szuverenitásukat az uniós szerződésekből nem következő módokon. 

(…)

Az, hogy az „európai értékek” megmaradtak azon a szinten, hogy azokat az uniós alapdokumentumok előszavai rögzítsék, netán bizonyos közösségi médiában lefutott kampány alapjául szolgáljanak, nem hiba, hanem nagyon is velejárója egy konszenzusokon alapuló integrációs folyamatnak. A korábban szerteágazó érdekek és birodalmi ambíciók által szétszabdalt európai nemzetállamok a 2. világháború utóhatásainak eredményeképpen végül képessé váltak arra, hogy a prosperitást és a liberális politikai megoldásokat közösen keresve tegyék félre a történelmet, bármiféle kényszerítő mechanizmus alkalmazása nélkül.

(…)

Mégis, ma több tagállam is arra törekszik, hogy ezeket az értékeket jogi kötőerővel ellátva kőbe véssék, amely felveti annak a gyanúját is, hogy ezeket később politikai furkósbotként alkalmazzák a devianciák megtorlására – ez pedig önmagában ellentétben áll az előbb említett szofisztikált egyesülési elképzeléssel. 

(…)

E vonatkozásban Lengyelország és Magyarország egyszerűen egy természetes folyamat egyszerű áldozatainak is tekinthető; néhány évvel korábban a két tagállamhoz hasonlóan ugyanúgy bűnbakká lehetett volna megtenni például Ciprust az orosz kötődései miatt, vagy Olaszországot a korrupció miatt.

(…)

A taktika alattomossága szintén precedens nélküli. Az Európai Bizottság Magyarországgal és Lengyelországgal szemben folyamatban lévő kötelezettségszegési eljárásai nem tártak fel olyan szintű jogállami hiányosságokat, amelyek bármiféle szankciót alapozhatnának meg. Hogy ezt mégis elleplezhessék, a politikai keretezésben érdekelt aktorok újra a tárgyalóasztalra helyezték azt, amiről az Európai Tanács már júliusban megállapodott: vagyis, hogy elnapolják a mechanizmusról szóló vitát pontosan annak érdekében, hogy az uniós költségvetésről és a koronavírus-helyreállítási alapról szóló megállapodás az utolsó pillanatig életben maradhasson.

Most azzal, hogy az Európai Unió a „jogállamiság” mentén készül mégis lecsapni, a lefolyón mossa le azon saját mechanizmusait és jogi precedenseit, amelyek a Maastrichti szerződés (1993) 7. cikkén alapulnak. Ezek funkciója pontosan az ellenszegülni kívánó tagállamok jogsértéstől való eltántorítása – anélkül, hogy a többi tagállamot foglyul ejtené.

(…)

Leginkább az Európai Unió azon nyers jakobinizmusa aggasztó, amellyel a „demokratikus hanyatlás” ellen fel kíván lépni – performatív aktusok útján, bármiféle önkorlátozó alapelv beiktatása nélkül. A „jogállamiság” politikai szempontok szerint kiszínezett értelmezésmódja ellentmond olyan, az Európai Unió karakterét formálni hivatott normáknak, mint a pluralizmus vagy a konszenzuskeresés."

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.