A „bírósági politika” amerikai stratégiái

Érdekes paradoxont lehet felfedezni az Egyesült Államok bírósági történetére visszatekintve. Az ország történelmének jelentős részében a Legfelső Bíróság tagjai jórészt korábbi politikusok – kormányzók, szenátorok, tárcavezetők -- közül kerültek ki, sőt William Howard Taft személyében még elnökből is lett főbíró. Ezzel szemben ma a bírók legnagyobb része a kinevezését megelőzően alsóbb fokú bíróként vagy az igazságszolgáltatás más szereplőjeként szolgált. Mindezzel párhuzamosan, míg a legfelső bírósági bírák kinevezési eljárása korábban jórészt zökkenőmentes volt, addig ma szinte minden egyes kinevezési eljárás elkeseredett politikai ütközetbe csap át. Véleménye szerint mi magyarázhatja ezt a paradoxont?

Való igaz, hogy jelenleg Elena Kagan kivételével valamennyi legfelső bírósági bíró korábban is bíróként szolgált, bár azért hozzá kell tenni, hogy közülük kettő, nevezetesen John G. Roberts elnök és Clarence Thomas csak nagyon rövid időt töltött alsóbb fokú bíróságokon mielőtt kinevezték őket a Legfelső Bíróságra. Az is igaz, hogy Elena Kagan az Egyesült Államok szövetségi kormányzatának jogi álláspontját képviselő ügyvédként (Solicitor General) szolgált a Legfelső Bíróság előtt. Általában Eisenhower elnökségére (1953 – 1961) vezetik vissza a bírói tapasztalattal rendelkező jelöltek előnyben részesítését, de az utóbbi időkben felerősödött ez a tendencia.

Az már azért kevésbé egyértelmű, hogy éles különbség lenne a korábbi és a jelenlegi kinevezési eljárásokat övező viták között. Küzdelmes kinevezési eljárások korábban is voltak, ideértve Louis Brandeis 1916-os kinevezését vagy John Parker kinevezési vitáját, akinek a kinevezését végül a Szenátus 1930-ban elutasította. Richard Nixon elnök pedig az 1970-es évek elején egy sor olyan bírót nevezett ki, akit aztán a Szenátus nem erősített meg. Ezzel szemben a jelenlegi bírók némelyikének, mint például Ruth Bader Ginsburgnek, Stephen Breyernek vagy Elena Kagannak a kinevezéseit nem igazán övezte vita. Én ezért inkább úgy vélem, hogy az Ön által említett két tendenciát az elnökök által a bírók kinevezése során alkalmazott stratégia kapcsolja össze.

Hogy látja, milyen stratégiát követnek az elnökök a bírók kiválasztása és kinevezése során?

Sheldon Goldman politikatudós szerint az elnökök három különböző stratégiát alkalmaznak a szövetségi bírók kinevezése során: személyes stratégiát, pártstratégiát, valamint közpolitikai stratégiát.

A személyes stratégia az elnök barátait hozza helyzetbe. Ez teljesen nyilvánvaló volt például Harry S. Truman elnök legfelső bírósági jelöltjei, nevezetesen Harolt Hitz Burton, Fred M. Vinson, Tom C. Clark és Sherman Minton bírók esetében, akik közül az egyik szenátor volt, míg kettő Truman elnök kabinetjének tagja. A pártstratégia az elnök pártjának ideológiai elképzeléseit törekszik előmozdítani. Nyilvánvaló például, hogy Richard Nixonnak ilyen megfontolások mentén esett a választása Lewis F. Powell és Harry Blackmun bírókra. Végül a közpolitikai stratégia leginkább az elnök politikai törekvéseit kívánja elősegíteni. Ronald Reagan elnökségétől kezdve ez a felfogás érhető tetten a republikánus elnökök stratégiájában.

A pártstratégia sikeres alkalmazása feltételezi, hogy a bírósági posztra jelölt szimpatizáljon az elnök pártjának ideológiai elképzeléseivel, és ahol a jog szerint erre lehetősége nyílik, lehetőség szerint mozdítsa is elő ezeket az elképzeléseket. Ezzel szemben ugyanakkor a közpolitikai stratégia sikeres alkalmazása azt feltételezi, hogy a bírósági posztra jelölt egy meghatározott jogi kérdésben azon az állásponton legyen, amelyet az adott közpolitikai stratégiai elképzelés is vall. A jelölést megelőző politikai karrier nyújthat biztosítékot a pártstratégia sikeres alkalmazásához. A közpolitikai stratégia sikeres alkalmazását ezzel szemben inkább a jelölt bírósági karrierje során a fontos ügyekben vallott jogi álláspontja garantálhatja.

Az 1960-as évektől kezdődően a szövetségi bíróság az amerikai alkotmányt, valamint az ahhoz kapcsolt Jogok Nyilatkozatát (Bill of Rights) jóval tágabban kezdte értelmezni, amelynek következtében egyfelől bővítette a jogok körét, másfelől nagy részüket a tagállamokkal szemben is kikényszeríthetőnek ítélte. Ön hogyan látja, ennek az eredménye, hogy az elnökök megpróbálták befolyásolni a bíróságok felfogását a kinevezési jogosítványukon keresztül? Véleménye szerint mikor vált a „bírósági politika” az elnöki politika szerves részévé?

Amit „bírósági politikának” nevezünk tulajdonképpen már az amerikai történelem kezdetén is ismert volt. Erre példaként szolgál az 1801-es úgynevezett Éjféli Bírók Törvény (Midnight Judges Act), amelynél fogva a leköszönő John Adams elnök még az utolsó pillanatban megpróbált új bírói posztokot létrehozni és föderalistákkal betölteni ezeket a posztokat. Vagy vehetjük példaként Franklin D. Roosevelt elnöknek a Legfelső Bíróság létszámának kibővítésére irányuló sikertelen kísérletét. Az alkotmányos jogokat azonban nemcsak a liberális-progresszív bírók értelmezték kiterjesztően. A 19. század során például a konzervatív felfogás az üzleti vállalatokra is kiterjesztette az alapvető jogi garanciákat. Amerika hosszú történelme során tehát az „aktivista” kifejezés éppen úgy alkalmazható a konzervatív, mint a liberális bírókra. Ugyanakkor az igaz, hogy a kiszámítható közpolitikai felfogást valló bírók következetes, fegyelmezett jelölésének gyakorlata egy viszonylag friss jelenség, amely első ízben a Reagan elnökség törekvéseit jellemezte.

Mennyire voltak sikeresek az elnökök egy-egy bírósági politika érvényesítésében? Milyen összefüggés lelhető fel, ha egyáltalán fellelhető, az elnökök „bírósági politikája” és a „bíróság saját politikája” között?

Az elnökök előzetes elképzelésétől és elvárásaitól elhajló híres bírók közé sorolható Earl Warren elnök, William J. Brennan, Harry Blackmun és David Souter bírók. Warren-t és Brennan-t Eisenhower elnök jelölte, Blackmun-t Richard Nixon elnök, míg Souter-t idősebbik Bush elnök. Valamennyien liberálisabbnak bizonyultak, mint azt az őket kinevező republikánus elnökök gondolták. Eisenhower elnök csalódottsága vezethetett ahhoz, hogy ezt követően már csak korábbi bírói gyakorlattal rendelkező jelölteket részesített előnyben a kinevezései során. Emellett valamennyi eset hozzájárult ahhoz, hogy a republikánus elnökök egy határozott politikai stratégiát fogadtak el az elmúlt évtizedekben, és olyan jelöltek kiválasztására törekedtek, akiknek egy-egy elnök politikai elképzeléseihez fűződő hűsége igazolható és vélhetően tartós jellegű. Ehhez pedig leginkább a kinevezést megelőző bírói felfogás nyújthat biztosítékot. Ugyanakkor egyik alsóbb fokú bíróság sem azonos a Legfelső Bírósággal, így éppen ezért még egy erre irányuló bizonyíték sem zárja ki egy adott bíró preferenciáinak változását. Ennek eredményeként a bírósági stratégiával rendelkező republikánus elnökök sok esetben arról is meg kívánnak meggyőződni, hogy a jelöltjük olyan szervezetek vagy csoportok – mint például a „The Federalist Society” – tevékenységében vesz részt, amelyek az elnök politikai programját hirdetik.

Az Ön által említett bírók valamennyien republikánus elnökök által kinevezett bírók. Véleménye szerint miért inkább a republikánus bírókra volt jellemző, hogy később változtatták felfogásukat?

Bár lehet, hogy csalódást okoztak az őket jelölő elnököknek, de Warren, Brennan és Souter nem nagyon változtattak eredeti bírói felfogásukon. A felfogásaik vagy nem voltak nyilvánvalók a kinevezést megelőző időből – Warren Kalifornia korábbi kormányzója volt, míg Brennan és Souter tagállami bírók – vagy az elnökök egyszerűen csak nem járták megfelelően körbe ezt a kérdést. Ugyanakkor Blackmun jó példa az Ön által említett jelenségre, ami azonban nem teljesen csak republikánus elnökökre korlátozódik. A John F. Kennedy elnök által kinevezett Byron White például jóval konzervatívabbnak bizonyult, mint azt sok bírósági szakértő várta, ugyanakkor az is igaz, hogy a kinevezését megelőzően nem rendelkezett bírósági tapasztalattal. Másfelől a szakértők nem értenek egyet abban, hogy mi is idézi elő egy-egy bíró bírósági filozófiájának változását, és ennek megfelelően nincsen olyan elmélet, amely erre megnyugtató magyarázatot adna. Ugyanakkor az igaz, hogy a bírók is figyelemmel vannak a közvélemény alakulására, és éppen ezért nem lehet közömbös, hogy 1933 és 1981 között a demokraták uralták az amerikai politikát, ugyanis mind a Képviselőházat, mind pedig a Szenátust – két ciklust leszámítva – végig ellenőrzésük alatt tartották.

Ennek megfelelően az 1960-as évektől kezdődően az úgynevezett „élő alkotmány” progresszív teóriája nyert teret tengerentúl. Azóta a konzervatívok – jórészt a textualista és originalista teóriák kidolgozásával – komoly erőfeszítést tesznek azért, hogy megállítsák ezt a térnyerést. Véleménye szerint kifizetődőtek ezek az erőfeszítések?

Úgy vélem, hogy ezek az elméletek nem szigetelik el a jogrendszert egy-egy bíró meggyőződésétől. Talán éppen úgy fest a helyzet, mint ahogy Elena Kagan bíró fogalmazott Antonin Scalia halálakor: „most már valamennyien textualisták vagyunk”. Ugyanakkor a textualizmus és az originalizmus legalább annyira manipulálható, mint a történeti jogértelmezés. Eltekintve az originalizmus számos leágazásától, ami önmagában is a manipuláció veszélyét hordozza, ha a jelenlegi amerikai események valamit üzennek, akkor az az, hogy a jelenlegi alkotmányos és törvényes keretek elégtelenek a jogegyenlőség magasztos eszményének eléréshez.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.