Az Európai Bizottság elvesztegetett ciklusa

Öt év átlaga: Juncker Bizottsága helyben toporgott

2015-ben Jean-Claude Juncker bizottsági elnökként programadó beszédében a következőket mondta: „Meggyőződésem, hogy képesek vagyunk arra, hogy eljátsszuk a szerepünket a világ színpadán, és ezt meg is kell tennünk; nem hiúságból, hanem azért, mert valóban van mit adnunk.” A Carnegie Europe „Where in the World Is the EU Now” című elemzésében ezeket a szavakat kéri számon.

A brüsszeli agytröszt 2015 áprilisában publikált elemzésében a 2010 februárja és a 2014 októbere közötti Barroso-korszakot vizsgálta abból a szempontból, hogy a portugál politikus által vezetett Európai Bizottság milyen nemzetközi karaktert volt képes adni az Európai Uniónak. Most a 2014 novembere és a 2019 novembere közötti Juncker-éra esett górcső alá – azzal a csavarral, hogy Jean-Claude Juncker elnöksége nemcsak önmagában, hanem az egész évtized tükrében vált a vizsgálat tárgyává.

Az Európai Unióról tudni kell, hogy a konglomerátum a nemzetközi közösség „kakukktojásának” is tekinthető amiatt, mert tulajdonképpen egyetlen más olyan nemzetközi tényező nem említhető az EU-val egy sorban, amely ugyanolyan karakterisztikával bírna, mint az öreg kontinens politikai és gazdasági közössége. Egyfelől – minden ezirányú törekvés és szómágia ellenére – szuverén államnak nyilvánvalóan nem tekinthető. Másfelől azonban objektív jogalanyisággal bíró nemzetközi szervezetnek sem. Az EU tehát valahol a két kategória között helyezkedhet el, az azonban bizonyos, hogy magas fokú politikai intelligencia és vezetői találékonyság szükséges ahhoz, hogy a nemzetközi közösség komolyan vehető szereplője legyen. 

Ez a szuverenitási deficit teszi nehézzé az Európai Unió számára azt is, hogy egy-egy sarkalatos kérdésben A-t vagy B-t mondjon, ugyanis – ha a működést vizsgáljuk – a mérleg egyik serpenyőjében egy ballasztokkal túlterhelt bürokratikus rendszer dolgozik (ez Brüsszel), a másik serpenyőben pedig a teljes jogalanyisággal bíró tagállamok helyezkednek el, mégis, az Európai Tanács csakis egyhangúan dönthet a kardinális kérdésekben – ennek megfelelően az érdemi döntések kiérleléséhez idő kell.

 mivel a fontos kérdésekben végül mindig a Tanács határozott - több esetben is későn.

Csakhogy erős politikai szervezetként a brüsszeli Európai Bizottságnak is lenne alkalma arra, hogy az EU hosszútávú politikáját konstruktívan úgy formálja, az Unió mégse legyen a nemzetközi közösség rendszeridegen eleme. A Carnegie Europe „Where in the World Is the EU Now” című elemzése azonban arra reflektál, hogy 

Bizalomvesztés, széthúzás és komolytalanság politikai színtéren

A Juncker- és a Barroso-korszakot összevetve ugyanis az az eredmény látszik körvonalazódni, hogy hiába telt el 2010 óta egy évtized, az Európai Unió egyhelyben toporog, már ami a közösség nemzetközi súlyát illeti. Az elemzésből kiderül, hogy ennek legfőbb oka az Európai Unió központja (tehát maga az EU) és a tagállamok közötti széthúzás, amelyet az Európai Tanács saját szerepének növelésével próbál valamelyest kompenzálni.

A széthúzás főleg a Juncker-korszakban mélyült el, amelyet az olyan valódi krízisek, mint az euróválság, vagy a tömeges migráció csak tovább mélyítettek.

(a Carnegie Europe a Brexitet egyértelműen azon tényezők legsúlyosabbikaként aposztrofálja, amelyek összességükben az EU-val szembeni globális bizalom leépülését eredményezik).

Az EU-val szembeni nemzetközi bizalom leépülése az unió nevében tett főképviselői nyilatkozatok számának csökkenésén keresztül is jól szemléltethető. A Carnegie Europe ezt azzal magyarázza, hogy a nyilatkozattételhez a tagállamok egységes állásfoglalása szükséges. A nyilatkozattétel elmaradása ennek megfelelően azt jelenti, hogy más álláspontra helyezkednek a tagállamok és másra maga az EU, továbbá, hogy a tagállami álláspontok koordinálása szintén nem tartozik az EU erősségei közé. 

A nyilatkozatok – mutat rá a brüsszeli agytröszt – kötőerejükhöz képest jócskán nagyobb politikai jelentőséggel rendelkeznek, ezek a deklarációk pedig kiemelt szerephez jutnak egy-egy eszkalálódó válság kezdeti stádiumában. „Kétszer ad, aki gyorsan ad” – szokták mondani, Juncker Európai Uniója azonban azzal, hogy „leszokott” a nyilatkozattételről, úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben (így például a szíriai vagy a líbiai konfliktusok esetében, amelyek már a Barroso-Bizottság idején is léteztek, ezért jó összehasonlítási alapként szolgálnak) jórészt semmi érdemlegessel nem tudott szolgálni.

A Carnegie Europe elemzése kitér az EU-Törökország nyilatkozatra is, jóllehet annak következményével és azzal a politikai aszimmetriával, amelyet a 2016-ban tető alá hozott megállapodás megtestesít maga az elemzés nem foglalkozott (jóllehet egy másik brüsszeli agytröszt, a Wilfried Martens Centre igen). Pedig érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy a Juncker-éra legnagyobb válságát jelentő migrációs nyomás során

Juncker Európája a szankciópolitikában erős volt – legalábbis a szavak szintjén

Juncker bizottsági elnöksége idején

arra, hogy nyomást gyakoroljon a nemzetközi közösség ellenérdekelt szereplőire (a Carnegie Europe ennek kapcsán megjegyzi, hogy a szankciópolitika hatékonysága nem minden esetben volt meggyőző). Ezek a szankciók főleg azon államokkal szemben realizálódtak, amelyek az alapjogok érvényesülését nem, vagy nem megfelelőképpen biztosították. A szankcionált országok közül kiemelkedik Irán, Oroszország és Szíria, amelyek esetében a szankciók több szakpolitikai (pl. kereskedelmi energetikai) ágazatot egyszerre sújtanak. 

Szintén nem esik szó az elemzésben, mégis érdekes fejlemény, hogy bár a Nyugat által Oroszországgal szemben megállapított szankciók mellett Angela Merkel német kancellár, mint az Európai Uniós „nagypolitika” meghatározó hangja csaknem következetesen kiállt, saját országának vezetőjeként mégis abban érdekelt, hogy az Oroszország és az EU nyugati államai között futó Északi Áramlat 2 nevű gázvezeték megépüljön. Ha azt nézzük, hogy a Krím-félsziget annektálása miatt megállapított szankciók a Juncker Európai Uniójának „zászlóshajó-projektjének” számítanak, a volt bizottsági elnök az ennek kapcsán tapasztalható következetlenségekre sem lehet túl büszke.

Világpolitikai tényezőnek az EU egyedül a kereskedelem területén számít

Azt azonban meg kell hagyni – és ezt a Carnegie Europe is elismeri –, hogy az Európai Unió a világ legnagyobb kereskedelmi tényezőjének számít (a térség 2018-ban a világkereskedelem 17 százalékát bonyolította). Ha tehát a kereskedelmi politikát nézzük, az EU valódi nagyhatalom. A brüsszeli agytröszt ennek hátterében azt feltételezi, hogy a közös kereskedelempolitika széles rendelkezési jogot biztosít a kereskedelem alakítása szempontjából, s ezzel a jogosítványával a Bizottság él is: ahogy a Carnegie Europe erre rámutat, a világ jelentősebb kereskedelmi aktorával az Európai Unió vagy már megállapodott, vagy épp készül megállapodni a kereskedelmi irányvonalak tekintetében.

Mindazonáltal a Juncker-Bizottság e tekintetben sem makulátlan:

Ide tartoznak például az EU és az USA között létrehozni kívánt, de részben a tiltakozások eredményeképpen meghiúsult transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmények (TTIP), vagy az EU és Kanada között létrejött átfogó gazdasági kereskedelmi megállapodás, de ide sorolható az az EU és Ukrajna között létrehozni kívánt paktum is, amelyet végül azért nem írtak alá, mert megkötését a hollandok népszavazás útján utasították el.

Van hova fejlődni

A Carnegie Europe szerint a 2019 novemberében felállt Bizottság bizonyára tudatában van annak, hogy az EU külpolitikai potenciálján van mit javítani. Ez a következtetés leszűrhető abból is, hogy az Ursula von der Leyen által vezetett testület ambiciózus célkitűzéseket fogalmazott meg annak érdekében, hogy az Európai Uniót valódi geopolitikai tényezővé emelje. 

Ha ugyanis az Európai Unió rossz szokásához híven helytelen, vagy elkésett válaszokat ad erre a krízisre is, a von der Leyen által megfogalmazott ambiciózus célkitűzések ugyanúgy csengenek majd néhány év múlva, mint hivatali elődjének szavai 2020-ban.

A Carnegie Europe brüsszeli székhelyű think-tank, a Carnegie Endowment for International Peace nevű nemzetközi hálózat európai leányprojektje. A teljes elemzést itt olvashatja el.