Konzervatív fordulatot sejtet az USA Legfelső Bíróságának legutóbbi ítélkezési éve

Június utolsó hetében ért végéhez az amerikai Legfelső Bíróság idei ítélkezési esztendeje, amely a hónapok óta fejtörést okozó dilemmák végére tett pontot. Az egyszerűen csak 2018. októberi terminus-nak nevezett ítélkezési év elé a progresszív felfogást vallók félelemmel, míg a konzervatívok erős bizakodással tekintettek. Amint ugyanis arról a precedens beszámolt, a tavaly nyáron távozó, ingadozó felfogású Anthony Kennedy helyett Donald Trump elnök a határozottan konzervatív felfogást képviselő Bratt Kavanaugh-t nevezte ki a testület tagjává. A heves és kellemetlen hangvételű szenátusi vitába torkolló, de végül sikeres kinevezés eredményeként pedig hosszú évtizedek után első ízben kerültek többségbe a konzervatív felfogást valló bírák, akiktől egy új szellemi korszak alkotmányjogi és államszerkezeti megalapozását várják Amerikában.

Ugyanakkor az elmúlt ítélkezési év tapasztalatai egyelőre arra engednek következtetni, hogy Kavanaugh kinevezésének egyik legközvetlenebbül észlelhető és leginkább kézzelfogható következménye lehet, hogy felértékelődik a testület elnökének, az Egyesült Államok legfőbb bírójának, John Roberts-nek a szerepe. Az ideológiai értelemben elkötelezett, és éppen ezért az elvi álláspontjához erősebben ragaszkodó négy konzervatív és négy progresszív bíró mellett ugyanis az várható, hogy a testület elnökének nagyobb mozgástere nyílik a döntések irányának, végső soron pedig az intézmény közhatalom alakításában és az államszerkezetben vállalt szerepének a megszabásában is. Nem azért – mint ahogyan azt kritikusai állítják – mert Roberts elnök ideológiai értelemben olyan „ingadozó” bíró lenne, mint amilyen Sandra Day O'Connor vagy Anthony Kennedy voltak korábban. Ideológiai értelemben John Roberts főbíró legalább olyan elkötelezett szellemiségű konzervatív, mint négy bírótársa, vagyis ebben az értelemben a Legfelső Bíróság ingadozó bíró nélküli korszakba lépett. Ugyanakkor hivatali elődjéhez hasonlóan Roberts elnök felfogására is erőteljesen rányomja a bélyegét – sok esetben kiváltva a konzervatívok és a libertariánusok kritikáját – az általa vezetett intézmény legitimitásának és presztízsének szem előtt tartása. Bírói filozófiáját még a 2005-ös szenátusi meghallgatásán a tőle származó hasonlat jellemzi a legjobban, amely szerint bíróság olyan, mint egy játékvezető, fontos szerepe van a szabályok betartatásában, de senki sem a játékvezető miatt látogat ki a meccsekre.

Mindezek fényében a Legfelső Bíróság 2018. októberi terminusa kínálta az első ízelítőt arról, hogy milyen változások előtt is ágyazhat meg a konzervatív többség, illetve John Roberts hogyan használja ki a stratégiai fölényét. A testület ebben az időszakban több mint hetven ügyet bírált el, de egyelőre igyekezett elkerülni azokat, amelyek a konzervatívok és progresszívek közötti legsúlyosabb ellentmondásokat rejtik. Fajsúlyosként említhető a közterületen álló kereszt alakú emlékmű ügye (American Legion v. American Humanist Assn.) – amelyről a precedens korábban beszámolt –; az „adminisztratív államként” elhíresült washingtoni bürokrácia dilemmája (Kisor v. Wilkie és Gundy v. United States); a választási körzetek önkényes kijelölésének (Rucho v. Common Cause); valamint rendhagyó ügyként a 2020-as népszámlálási íven szereplő állampolgársági kérdés (Department of Commerce v. New York). E négy meghatározó ügyből a két utóbbiban maga John Roberts jegyezte a többségi véleményt, míg az „adminisztratív állam” dilemmájáról szóló ügyet szavazatával döntötte el, amely önmában mutatja az elnök megnövekedett befolyását, illetve emellett azt is, hogy stratégiai fölényével élni is kíván.

Az ítélkezési év legnagyobb horderejű és ezért legnagyobb téttel rendelkező kérdése a hatalmi ágak megosztását és a demokratikus elszámoltathatóságot csorbító úgynevezett „adminisztratív állam” jelenségének alkotmányjogi megítélése volt. Az uniós integráció miatt az Európában sem ismeretlen jelenség lényege a törvényhozástól és a bírósági felülvizsgálattól egyre jelentősebb mértékben függetlenedő és elszigetelődő bürokrácia működéséből fakadó alkotmányjogi (és kormányzási) problémák. A szövetségi ügynökségek és hivatalok szabályalkotása Amerikában egészen régre visszanyúló jelenség. Gyökerei már a polgárháborút követően létrehozott, a felszabadított rabszolgák segítségével és ügyeik igazgatásával megbízott úgynevezett Freedmens’ Bureau-ban tetten érhetők. Ugyanakkor a szövetségi ügynökségek működésének paradigmaváltozásszerű térnyerése előtt a progresszívizmus eszméje ágyazott meg a századfordulón, amelyet aztán a gyakorlatban Franklin D. Roosevelt elnöksége és New Deal-programja vitt győzelemre. Ettől kezdődően a szövetségi ügynökségek száma és feladata megsokszorozódott, és egyre jelentősebb közhatalmi hatásköröket vont el egyfelől – vertikális értelemben – a tagállamoktól, másfelől pedig – horizontális értelemben – a Kongresszustól. A Kongresszus az alkotmányban meghatározott törvényhozó feladatának teljesítése helyett egyre inkább csak alig körülhatárolt célokat határozott meg, és a szabályok megalkotását a terebélyesedő bürokráciára hagyta. A közhatalom ilyen átruházását tilalmazó doktrína alól pedig éppen maga a Legfelső Bíróság engedett kivételt még 1928-ban, és 1935 volt az utolsó év, amikor egyáltalán megállapította a delegációt tiltó alkotmányjogi doktrína sérelmét. A Legfelső Bíróság azonban nemcsak a közhatalom delegációját tette lehetővé, hanem az úgynevezett Skidmore- (1944), Seminole Rock (1945), Chevron- (1984) és Auer- (1997) doktrínákként ismertté vált precedensdöntéseiben azt is kimondta, hogy a szövetségi ügynökség szabályértelmezésének – ideértve a Kongresszus által alkotott és a saját maga által alkotott szabályok értelmezését is – a bírósági felülvizsgálata csak szűk körű lehet. Másként fogalmazva: bizonyos szélsőséges esetektől eltekintve a bíróságok a szövetségi ügynökségek értelmezését elfogadják azon egyszerű megfontolás alapján, hogy az a hivatal „tudja jobban a szabályt”, amelyik megalkotta. Ez a „kettős közhatalmi delegáció” pedig az évtizedek során átformálta Amerika államszerkezeti rendjét, és oda vezetett, hogy ma már a közhatalmi döntések legnagyobb részét a tagállamok helyett az emberektől távoli Washingtonban, a demokratikus legitimációval rendelkező Kongresszus helyett a bürokrácia hozza. Ez az uniformizáló és szakértői elvek mentén működő döntéshozatal azért vet fel alkotmányjogi problémát, mert egy kézben összpontosítja a szabályok alkotását, alkalmazását és értelmezését, amellyel erodálja a hatalom vertikális és horizontális megosztását, valamint ennélfogva azt az egyéni szabadságot, amit az eredetileg megalkotott alkotmány garantál az embereknek.

Az idei ítélkezés év során a Legfelső Bíróság a modern „adminisztratív állam” mindkét arcának alkotmányjogi dilemmájával szembesült: a Gundy v. United States ügyben a Kongresszus törvényalkotási hatáskörének delegálásával, míg a Kisor v. Wilkie ügyben a szövetségi ügynökségek szabályértelmezése és alkalmazása feletti bírósági felülvizsgálat korlátozásával. Az előbbi ügyben a kérdés akként merült fel, hogy sérti-e a delegáció tilalmát, ha az igazságügyi miniszter (aki egyben a legfőbb ügyész) határozhatja meg a szexuális bűnelkövetők regisztrálási kötelezettségét előíró törvény időbeli – a konkrét esetben visszamenőleges – hatályát. Bár a bírák 5:3-as arányban utasították el delegációs tilalom kimondását,  az ügy ilyen kimenetelét kizárólag az pecsételte meg, hogy az ítélethozatalban nem vehetett részt Bratt Kavanaugh, aki az ügyben tartott meghallgatás idején még nem lépett hivatalba. Ugyanakkor három konzervatív bíró – az elnök Roberts, illetve Clarence Thomas, csatlakozva a Neil Gorsuch által jegyzett különvéleményhez – hitet tett a delegáció tilalmát kimondó doktrína feltámasztása mellett, jelezve azt is, hogy a teljes létszámmal működő bíróság a jövőben felülvizsgálja a törvényalkotás ilyen delegációját. Mindez pedig csak azért kerülhetett nyilvánosságra, mert a szintén konzervatív Samuel Alito rövid párhuzamos véleményében – ugyan kizárólag a konkrét ügyre szorítkozva – a négy progresszív bíró véleményét támogatta, de egyúttal világosan jelezte, hogy egy megfelelő ügyben kész újragondolni a kérdést. (4:4-es szavazategyenlőség esetén a döntés ugyanezt az eredményt hozta volna, ám indokai nem lettek volna nyilvánosak.) Mindezek alapján állítható, hogy az ügy kimenetele egészen más lett volna, ha Bratt Kavanaugh már részt tudott volna venni az elbírálásában. Idő kérdése tehát, hogy a Legfelső Bíróság mikor állít – 84 év után ismét – korlátot a törvényhozási hatáskör átruházása elé, amellyel a bürokrácia szabályalkotási térnyerésének visszaszorítása mellett tényleges törvényhozásra sarkallja a Kongresszust, és megerősíti a demokratikus elszámoltathatóságot. Amint a Legfelső Bíróság komolyan elszánja magát ennek – a modern konzervatív törekvések fontos részét jelentő – alkotmányjogi korlátnak a visszaállítására, úgy ez a közhatalom gyakorlásának a New Deal óta nem látott átformálódását és egy „régi-új” alkotmányos rendet eredményezhet, megerősítve a tagállamok és a választott szövetségi képviseleti intézmények közpolitikában játszott szerepét.

Az „adminisztratív állam” másik arca, vagyis a szövetségi ügynökségek saját szabályértelmezését felülvizsgáló bíró kontroll lehetősége volt a Kisor v. Wilkie döntés fő kérdése. Az eredeti ügy egy vietnámi veteránt sújtó poszttraumás stressz szindróma miatt járó rokkantsági ellátásról szólt. A Legfelső Bíróság azért rendelte el felülvizsgálatot, hogy megállapítsa, vajon a bíróságok alávethetik-e, illetve alá kell-e vessék magukat a szövetségi ügynökségek által alkotott szabályok ügynökségek általi értelmezésének. Másként fogalmazva: az ügy tétje az volt, hogy vajon a Legfelső Bíróság kész és képes-e ledönteni azokat a több évtizedes precedensdöntéseket, így különösen az úgynevezett Auer-doktrínát, amelyek ilyen esetekben a bíróságok tartózkodására és a bírói felülvizsgálat lehetőségének korlátozására szólítanak, elsőbbséget biztosítva a szövetségi ügynökségek szabályértelmezésének. John Roberts szavait idézve, az „adminisztratív állam” jelenségének magját érintő ügy fő alkotmányjogi kérdése a szövetségi ügynökségek kezében összpontosuló – szabályalkotó, alkalmazó és értelmező – hatalmi funkciók egyesítésének problémája. Az ügy végkimenetele azonban elmaradt attól, amit a konzervatív és libertariánus gondolkodók sürgettek. Egy rendkívül hosszú, 80 oldalas és sokféle párhuzamos indokolás által tarkított határozatban – némi meglepetésre – John Roberts a négy progresszív bíróhoz csatlakozva utasította el a – jogállamisági szempontból alapkő jellegűnek tekintett – precedenserejű Auer-doktrína ledöntését, ugyanakkor megerősítette, sőt tovább szűkítette annak határait, kihangsúlyozva a bíróságok végső felülvizsgálati szerepét. A négy konzervatív bíró – ezúttal is Neil Gorsuch által jegyzett – párhuzamos indokolásában azért vonta kérdőre a többségi véleményt, mert annak ahelyett, hogy „lélegeztetőgépre” helyezné, kifejezetten felül kellett volna írnia a szóban forgó Auer-doktrínát. Gorsuch párhuzamos indokolásának az a része, amelyben megkérdőjelezi az Auer-doktrína precedenserejét a bíróság – és az egész amerikai jogélet – későbbi működésében is könnyen jelentős szerephez juthat. Olvasata szerint ugyanis ilyen erő csak egy konkrét törvény vagy szabály értelmezéséhez tapadhat, jogértelmezési módszerekhez – mint amilyen az Auer-doktrína – azonban nem.

Szintén az „adminisztratív állammal” kapcsolatos kérdéssé vált az ítélkezési év napirendjére rendhagyó ügyként felvett népszámlálási ügy. A Legfelső Bíróságnak abban kellett döntenie, vajon szerepelhet-e a 2020-as népszámlálási kérdőíven állampolgárságra vonatkozó kérdés. A Trump elnökség ebbéli törekvésével szemben kifogást emelők azt hangsúlyozták, hogy a későbbi idegenrendészeti intézkedéstől való félelem miatt vélhetően több millió, az országban jogellenesen tartózkodó bevándorló tagadja meg a népszámlálási kérdőív kitöltését. A lakosságszám ennek következtében történő megváltozása pedig kihat a szövetségi költségvetési alapok elosztására, a képviselőházi helyek, valamint az elektori testület helyeinek felosztására. A döntés itt is meglepetést hozott, és mind a mai napig tartó politikai hullámokat vet. A többségi véleményt John Roberts elnök jegyezte, amely – az előzetes várakozásoknak (és nem mellesleg a józan észnek is) megfelelően – kimondja, hogy az alkotmány nem tilalmazza az állampolgársági kérdés szerepeltetését a népszámlálási íven. Ugyanakkor emellett az elnök – a négy progresszív bíró támogatásával – azt is kimondta, hogy az illetékes minisztérium ezen döntése – a közigazgatási eljárási szabályoknak megfelelően – bírói felülvizsgálat alá vonható. A konkrét ügyben pedig megállapította, hogy a minisztérium ezt a döntését utólagosan és félrevezető érvekkel – nevezetesen a választójogi törvény hatékonyabb érvényesítésére hivatkozással – igyekezett igazolni a bíróság előtt. Ennek megfelelően az ügyet újbóli megfontolás céljából küldte vissza az alsóbb fokú bíróságnak, ahol a minisztériumnak ismét lehetősége nyílik döntésének őszinte okait bíróság elé terjeszteni. Az állampolgársági kérdés szerepeltetése a 2020-as népszámlálás során így egyelőre még mindig a levegőben lóg, Donald Trump elnök nem kis kritikáját kiváltva.

Végül, de nem utolsó sorban a Legfelső Bíróságnak idén kellett döntést hoznia a választási körzetek politikai – demokrata és republikánus – pártszimpátiák mentén történő meghúzását, vagyis az úgynevezett gerrymandering-et övező súlyos dilemmákról. A konkrét ügyek Észak-Karoliná-t és Maryland-et érintették, ugyanakkor ez a visszásság szinte az egész országot nyomasztja, méghozzá megalapításától kezdődően. Magát a gerrymandering kifejezést Elbridge Gerry, a 19. század eleji Massachusetts kormányzója, majd az Egyesült Államok alelnöke ihlette, aki politikai ellenfeleinek kiszorítása érdekében a választási térkép átrajzolásáról rendelkező törvényt írt alá. A mostani döntés a bíróság ideológiai törésvonala mentén, 5:4 arányban született. A többségi véleményt ebben az ügyben is John Roberts elnök jegyezte, akit ezúttal mind a négy konzervatív bíró támogatott. A többségi vélemény bár kiemeli, hogy a támadott jelenség igazságtalan és kártékony eredményekkel járhat, a kérdés bírói felülvizsgálatát és megoldását azért utasítja el, mert a választókerületek megrajzolása összetett és eredendően politikai kérdés. A szövetségi bíróságoknak ennek megfelelően nincsen sem hatáskörük, sem megfelelő alkotmányjogi mércéjük ahhoz, hogy erre a visszásságra kellő orvoslást nyújthassanak. A régóta hangoztatott – a tagállami autonómiát és a hatalommegosztás elvét helyreállító – konzervatív állásponttal egyezően fogalmaz úgy, hogy ezt a kérdést maguknak az államoknak vagy a szövetségi törvényhozásnak kell rendeznie. A heves hangvételű és rendkívül kritikus progresszív különvélemények dacára kétségtelen, hogy John Roberts elnök mostani többségi véleménye – és benne egy visszafogott bírósági szerepről vallott felfogása – olyan jövőbeni, választókörzetek pontos meghatározásával kapcsolatos perektől kíméli meg a testületet, amelyekben csakis politikai, de legalábbis annak látszó döntést hozhatna minden esetben magára haragítva az országnak legalább az egyik felét.

Bár még korai lenne átfogó jellegű ítéletet alkotni a konzervatív Roberts bíróság működéséről, az idei ítélkezési év mérföldkő jelentőségű döntéseiből néhány értékes következtetés mégis levonható. Anthony Kennedy tavalyi nyugdíjba vonulásával és Bratt Kavanaugh kinevezésével konkrét döntésekben is kitapintható változások érhetők tetten. Így például a választási körzetek önkényes kijelölésével összefüggő döntés egy évvel korábban szinte biztosan eltérően alakult volna, ugyanis Bratt Kavanaugh-val szemben Kennedy bíró elkötelezett volt a kérdés bírósági megoldása iránt. Emellett pedig Kavanaugh a törvényhozási delegáció tilalmát érintő kérdésben is minden bizonnyal a konzervatív többséget erősíti. Ezenkívül már most látható, hogy az elkövetkezendő években meghatározó szerephez jut a korábbi precedensekhez való viszonyulás kérdése. Az „originalista” felfogást valló, vagyis az alkotmány eredeti értelmét szem előtt tartó Clarence Thomas és Neil Gorsuch látszik egyelőre elég elszántnak ahhoz, hogy könnyebben szakítson a precedensekkel, és emellett radikálisabban rajzolja újra az amerikai jogintézményeket. Ehhez képest azonban Bratt Kavanaugh eltérő alkotmányértelmezés mentén visszafogottabbnak tűnő álláspontot képvisel. A Roberts vezette bíróság – és maga John Roberts is – eddig nagy tisztelettel tekint a precedensekre, és csak rendkívül indokolt esetekben hajlandó felülírni azokat. Kérdés azonban, hogy mindez mennyiben változhat az elkövetkezendő években. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy bár mindkét bírót Donald Trump elnök nevezte ki, Kavanaugh és Gorsuch az ügyeknek egyelőre csak a kétharmadában ért egyet.

Az idei ítélkezési év legnagyobb tanulságának azonban kétségtelenül az számít, hogy míg 2018 őszén a Legfelső Bírósággal kapcsolatos hírek Bratt Kavanaugh botrányba fulladó szenátusi meghallgatásától voltak hangosak, addig 2019 nyarán már minden figyelem John Roberts magabiztos vezetésére összpontosul. A nagy döntések alapján egyértelmű ugyanis, hogy a bíróság jelenleg éppen olyan irányba és pontosan addig megy, ahogyan és ameddig azt John Roberts elnök akarja és engedi. Az idei döntések pedig világosan tanúsítják, hogy ő – a progresszív korszakkal ellentétben – a bíróság szerepéről visszafogott felfogást vall. A bíróság szerepét inkább a konzervatív fordulat megszilárdítójaként, semmint motorjaként képzeli el. Ennek egyik fő oka pedig az, amit egykoron Alexander Hamilton írt: a három hatalmi ág közül a bírói a leggyengébb, hiszen sem karddal, sem költségvetéssel nem rendelkezik. Egyedül döntéseinek bölcsességével és meggyőző erejével érdemelheti ki a legitimitását adó társadalmi bizalmat, valamint stratégiai gondolkodásával és döntéseivel a többi hatalmi ág tiszteletét. Bármelyiket is veszíti el a bíróság – mint ahogyan erre volt példa a történetében – ez autoritását aláásva végzetesen meggyengítheti. Ennek szellemében Roberts elnök a konzervatív változást a precedensek tisztelete mellett és fokozatosan – a Legfelső Bíróság épületét számos helyen díszítő és a bírói mérlegelés alaposságát jelképező teknősbéka megfontoltságával – képzeli el. Ugyanakkor – ahogyan azt a népszámlálási ügy is egyértelműen mutatja – elképzelése szerint a bíróság továbbra is a többi hatalmi ág kontrollja marad, és – ahogyan azt a választókörzetek önkényes kijelölésével kapcsolatos ügy mutatja – a bíróságtól távol kívánja tartani a politikai színezetű kérdésekben történő állásfoglalást. Az pedig stratégiai gondolkodásáról tesz tanúbizonyságot, hogy mindeközben mindkét döntés közvetve a konzervatív elképzeléseket szolgálja: az adminisztratív állam bírósági kontrolljának erősítését és a tagállami szabályozási autonómia helyreállításának fontosságát. A Legfelső Bíróság ezzel a tapasztalattal indul neki a következő évnek, amely ideológiai értelemben nehezebb kihívásokat tartogat, mint például az abortusz korlátozásának a megítélése, a pozitív diszkrimináció; az Obamacare kérdése vagy az illegális bevándorlás miatt kihirdetett rendkívüli állapot dilemmája.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.