„Arra játszanak, hogy ők többen vannak, előbb-utóbb kifáradok és feladom.” De nem adja fel. Varga Andrea jogtörténész 24 éve érkezett egy Soros-ösztöndíjjal Bukarestbe, de már egy évtizede a nagyváradi premontrei szerzetesek tulajdonjogainak helyreállításáért küzd a román bürokráciával és igazságszolgáltatással. Édesanyja segítségével néz szembe 160 (!) folyamatban lévő perének anyagaival – és az ellenséges román illetékesekkel. Varga Andrea a nyilvánosság és a magyar döntéshozók segítségében is bízik a küzdelmei során.
Írta: Sólyom István
Nagy fába vágná a fejszéjét az, aki a romániai restitúciós (kárpótlási, tulajdonjogot visszaállító) folyamat visszásságait szeretné összegyűjteni, mivel ezek száma a végtelenhez közelít, és a szövevényes ügyek labirintusaiban pillanatok alatt leszálló köd könnyen útvesztést és kiábrándulást eredményezhet. Legyen szó egyházi vagy magánvagyonról, a képlet egyszerű: ha szükséges, a román állam a saját maga által megalkotott jogszabályoknak gyökeresen ellentmondva tesz keresztbe a felperesnek,
Az utóbbi időszakban a restitúciós folyamat teljesen leállt, sőt több esetben a visszájára fordult, hiszen a román állam már a visszaállamosítás útjára is rálépett. Legutóbb a restitúciós folyamat paradoxonjait megtestesítő sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügye kapcsán jelentették a hírügynökségek, hogy a román legfelsőbb bíróság jogerősen elutasította a kollégium államosított épületeinek visszaszolgáltatását.
A Mikó-ügy mellett további szimbolikus ügynek számít a római katolikus egyház által visszakövetelt gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatási ügye, vagy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium ügye.
A fenti eseteket széleskörű médianyilvánosság övezi, a politikai érdekérvényesítést pedig az erdélyi magyar közösség is árgus szemekkel figyeli.
Van azonban egy horderejében és súlyában hasonló léptékű ügy is, amely iránt jóval kisebb érdeklődés mutatkozik: a váradhegyfoki premontrei prépostság államosított ingatlanvagyonának visszaszerzésére irányuló jogi erőfeszítések, amelyek mögött a romániai restitúciós küzdelmek sokak számára alig ismert dzsungelharcosa, Varga Andrea jogtörténész áll.
A Mandiner a 24 éve Bukarestben élő, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagokat kutató szakemberrel beszélgetett.
Kalandvágytól az elköteleződésig
A korábban a csángókérdéssel, az 1956-os forradalommal, a romániai zsidósággal vagy éppen a kommunizmusbeli román-magyar focirangadó diplomáciai háttérével foglalkozó Varga Andrea idejét ma már többnyire a bírósági perekre való felkészülés, levéltárazás és az egyik tárgyalási helyszíntől a másikra való utazások kötik le.
és ez a szám folyamatosan növekszik, hisz a román állam azt a gyakorlatot folytatja, ami az Egyesült Államokban már jól bevált a különböző kártérítési perekben: az ügyet apró részleteire cincálva az időhúzásra és a felperes kifárasztására játszanak.
A premontreik egykori iskolája Nagyváradon
Varga Andrea 24 éve jött Bukarestbe, Soros-ösztöndíjasként a román antiszemitizmust kutatta. Nem tervezett sokáig a román fővárosban maradni, de hamar rájött, hogy kénytelen hosszadalmasan kutatni, szinte kerülő úton bizonyossághoz jutni, legyen szó a Nagy Imre-ügyről, az 1956-os romániai szolidaritásról, a rendszerváltások politikai háttereiről, vagy az egyházak vagyonjogi kérdéseiről.
„Tézis, antitézis, szintézis, ez a történelem folyamata – mondta Hegel. Bár ez a formula nem olyan egyetemes kulcs, mint amilyennek egyszerűsíthető, mégis az, hogy Bukarestben kötöttem ki 24 éve, talán tézise, vagy tán antitézise volt a saját világképemnek, talán hűség volt önmagamhoz, természetemhez, és az emberekhez való viszonyom értelmének kereséséhez. Kétségtelen szerepe volt ebben annak is, hogy 1984 nyarán megismerkedtem Vincze Gáborral, aki akkor nemrégiben állította össze a romániai magyar kisebbség történeti kronológiáját, és e sorsfordító találkozó nélkül valószínűleg teljesen más életet élnék ma. Ugyanis kisgyerekkorom óta elméleti biológus szerettem volna lenni, éjjel-nappal az Élet és Tudományt és más természettudományi lapokat bújtam. Gábortól hallottam először a magyarországi ún. hátizsákos turizmusról, a tőle tanultak hatására fogalmaztam kérvényt az 1988 júniusában az MSZMP KB-nak, Mit tehet a magyar kormány az erdélyi magyar kisebbségért címmel. E beadványom hatástalan volt, de rögtön munkát adtam a III/III-4-c csoport, nemzeti (népi) ellenzék elhárítási alosztályának” – idézte fel Varga Andrea a kezdeteket.
1995-ben a kalandvágy vezérelte Bukarestbe, ahol igazán maradni sem akart, nagy célkitűzések sem vezérelték, egyszerűen egy későbbi kísérleti filmjéhez akart levéltári kutatásokat folytatni. Hamar ráébredt, hogy
magyar állampolgárként Romániában nem olyan egyszerű levéltári kutatásokat végezni, tabutémákról filmet készíteni.
„Persze naiv voltam, mert abban az időben még azt reméltem, hogy alkalmi programok, kitartó célképzetek szerint jobb élni, s mit nekem, bármi akadályt legyőzök, hegyeket mozgatok meg, ha kell, pusztán az akarásommal. Viszont rá kellett ébrednem, hogy a románok sem épp rám vártak, s tettek róla, hogy minden egyes papírért, levéltári dokumentumért meg kelljen küzdenem, olykor évekig csak várnom lehetett rá. Ilyenkor aztán berendezkedsz az örökös küzdésre, s csak jóval később, sok év után adódik a kérdés: megérte-e, s megéri-e ezután is. Túl sok volt a lemondás, mert nekem a kitartás jelentette a sikert, az aprómunka meg az, hogy meghosszabbítottam a szerződésem a várossal, országgal, körülményekkel, elköteleződtem akaratlanul is némely problematikák iránt” – részletezte.
Onisifor Ghibu árnyékában
Romániába érkezése után Varga Andrea két filmet készített az elfeledett transznisztriai holokausztról, később egy kísérleti filmmel jelentkezett a roma holokausztról. 1997-ben, illetve 1998-ban további két dokumentumfilmet rendezett a Nagy Imre-csoport romániai életéről, ugyanis 1997-ben megtalálta a házakat, amelyben az egykori magyar miniszterelnököt és társait tartották fogva, megszólaltatta az őröket, majd a titkosszolgálat levéltárában is számos, a csoportra vonatkozó dokumentumokat dolgozott fel. A Nagy Imre-csoport 1956-es romániai fogva tartásáról készített filmjéből többek között az is kiderül, hogy a 39 fős, 16 gyermeket is magában foglaló csoportot a snagovi tó északi partján, egy üdülőhelyen tartotta fogva a Securitate 400 fős különleges egysége, és nem Snagov helységben, mint ahogy tévesen a köztudatban él.
Manapság Varga Andreát főként a premontrei rend jogi képviselőjeként ismerik. 2010 márciusában hallott először a nagyváradhegyfoki premontrei prépostság folyamatban lévő restitúciós ügyeiről, és azóta látja el a rend jogi képviseltét különböző igazságszolgáltatási fórumokon. A váradhegyfoki premontrei prépostság ingatlanjainak jogellenes elbirtoklása, ingatlanügyeinek háttere és jogainak román állami szintű korlátozása nyolcvan éve
– fogalmaz Varga.
Bevallása szerint 2010 márciusa előtt nem volt figyelmes szemlélője a restitúciós ügyeknek, így fordulhatott elő, hogy nem tűnt fel „Onisifor Ghibu híveinek fulmináns jelenléte a román közéletben, akik látszatra régiek, de valójában máig a román politikai élet irányítói”.
Varga Andrea jogtörténészként tudta, hogy a Trianon előtti időkben az egyetemi tanár Onisifor Ghibu az erdélyi román felekezeti iskolák tanulmányi felügyelője volt.
„Olyan »tudományos« felkészültséggel gondozta a reá bízott érdekeket, hogy »érdemei« elismeréséül az impériumváltás után rögtön a kolozsvári egyetemre került. Munkaereje nagyobb részét viszont nem egyetemi katedrájának szentelte, hanem életcéljának megvalósítására fordította, amely a magyar kisebbség iskolai és egyházi intézményrendszerének megsemmisítése és vagyonuknak teljes jogcím nélküli elorzása volt. Miután a kolozsvári egyetemet birtokba vette a berendezkedő román hatalom, Ghibu arra kérte a román bizottság tagjait, hogy nyomban foglalják le az egyetemi templomot is” – világosít fel a ma Románia szerte köztiszteletben álló pedagógus kevésbé ismert viselt dolgairól Varga, majd hozáteszi:
a médiában és általában a közéletben.
Ha megnézzük a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium ügye kapcsán elhangzott, jogtörténelminek csúfolt érveléseket, azokat mind-mind Onisifor Ghibu agyszüleményeire alapozták.
Onisifor Ghibu
Ghibunak a római katolikus egyház elleni összes akciója 14 könyvben és röpiratban öltött alakot, feljelentéseket nyújtott be nyújtott be a román közoktatásügyi, vallásügyi, belügyi, külügyi, közegészségügyi és földművelésügyi minisztériumokhoz, katonai parancsnoksághoz, az országos csendőrparancsnoksághoz, valamint négy város ügyészségénél, hat törvényszéken indított eljárást a római katolikus egyház vezetői ellen. Továbbá az Antirevizionista Liga, a román ortodox testvériségi egyesület, a román nemzeti egyházi kongresszus figyelmét is felhívta a római katolikus egyház „törvényellenes” ténykedésével kapcsolatban – szemlélteti a szakember, hogy van mit még tanulnia napjaink hivatásos feljelentőjének, Dan Tanasă-nek. Onisifor Ghibu tevékenységétől elválaszthatatlan a premontrei rend vagyonának államosítása.
Annak ellenére, hogy az I. világháború után a Vatikán és Románia közötti 1927. évi konkordátum kimondta, hogy a Romániában működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek és vagyonuk nem kobozható el, a következő évtizedekben
Az Onisifor Ghibu nevével fémjelzett államosító politika gyakorlati sikereket 1931-től ért el. Ghibu ekkortól az Erdélyi Római Katolikus Státus ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése melletti nyílt állásfoglalásra tudta rábírni kormányát. A politikai motivációk mellett az anyagi haszonszerzés is motiválta, még a korabeli román nyelvű sajtó egy része is kritikával illette tevékenységét.
Politikai és közigazgatási zaklatások mellett az államosítások legjelentősebb lépése az volt, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus ingatlanai egy részét az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén önkényesen átírták a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára.
A telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja – valójában ürügye – az volt, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus a román értelmezés szerint értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. A Státus vagyonához hasonló módon kebelezték be a piaristák és a minorita rend ingatlanjait is. A Státus, a piaristák és a minoriták ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, a perek kimenetele is hasonló hasonlóan alakult, vagyis eldöntetlenül, befejezetlenül megakadtak a bukaresti semmítőszéken. A piarista perekben Ghibu és társainak érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek – így a piarista is – jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ez az elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség hiányában a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek, következésképpen ingatlanokat sem birtokolhatnak.
Ezt követően, Ghibu kezdeményezésére a nagyváradi földhivatal, 1936. augusztus 22-én
A nagyváradi premontrei épülettömböt (rendház, templom, iskola, szőlő) és egyéb tulajdonait (a nagyváradi 3159-es telekkönyv tulajdoni lapján) önkényesen a román állam nevére javította.
„Korrigálását” azzal indokolta, hogy az épületeket a premontreiek rosszhiszeműen birtokolták, hiszen azok mindig is magyar állami tulajdonban voltak, a premontreiek csak használatba kapták – és mivel a trianoni békeszerződés 191-es szakaszával a magyar állami vagyon Romániára szállt, így a premontreiek által „rosszhiszeműen használt” iskola, templom, rendház, szőlő mind román állami vagyon.
Ghibu szemét az is szúrta, hogy a Trianon után az utódállamok hatóságai által kiutasított váradhegyfoki és jászói rendtagok számára alapított Gödöllői Premontrei Prépostság épületegyüttesét a váradhegyfoki tulajdonban lévő félixfürdői bevételekből is finanszírozták, így szerinte irredenta tevékenységet támogattak. 1937. február 20-án a nagyváradi telekkönyvi bíróság jóváhagyta a nagyváradhegyfoki premontrei prépostság tulajdonosi státuszának javítását, „korrigálását”.
Mi a tanulság?
S hogy mit lehet ezekből a mai valóságra leszűrni? Varga Andrea szerint a fenti, régi döntésekből és ítéletekből nem következik, hogy a trianoni békeszerződés 191-es szakasza alapján a magyar állami vagyonból román állami vagyon lett, vagyis
a trianoni békeszerződéssel egyidejűleg. Mint ahogy az sem, hogy ha a rend tagjai épp nem tanítanak, akkor a tanítás hiányában megszűnik a tulajdonjoguk Félixfürdő és más ingatlanjaik fölött.
A román külügyminisztérium levéltárában található közokiratok ismeretében egyértelműen állítható, hogy a román közigazgatási adminisztráció tudatában volt az 1936-ban Onisifor Ghibu által a nagyváradi premontrei prépostság ügyeiben elkövetett visszaéléseknek, szabálytalanságoknak – mondja Varga Andrea.
A kutató elmondja: a premontreiek ügyében a jelenleg is folyamatban lévő 160 eljárási eset egyetlen per leágazásai, ezekben a perekben pedig
„Cikkeit idézik bírósági ügyszakaszban, hol minden ez elleni dokumentumot utasítanak el rá hivatkozva. Hol a szakszerű fordítását kérik egy ellenkező okiratnak, ami roppant költségekbe kerül, hol meg újra visszadobják adat-kiegészítésre az egész ügyiratot, mondván régi, vagy azóta már államosítás is volt és a szocializmus a bűnös. Vagy a csehek tulajdonjogára hivatkoznak, mint egyházi főhatóságra, majd minden ellenkező dokumentum beadása után ismét a nyolcvan éve lezáratlan per anyagára ugranak vissza. Ghibu örök” – fogalmaz.
Állandó tojástánc
Varga keserűen jegyzi meg, hogy miközben az uniós csatlakozások idején restitúciós ígéretet tesz a román állam, amit újabb papírhalmaz összeállítása követ, majd elmarad az is, ami nemcsak jogszerű lenne, de államközi vagy vatikáni egyezmény alapján is kötelezettség lenne. „De mert a bírói ítélet a bíráskodási szabadság nevében független, valójában sem az egyházjog, sem a lelkiismereti szabadságjog, sem az alkotmányos joggyakorlat, sem a társadalmi kezdeményezések, sem a jogi pereljárási folyamat, sem a vatikáni útmutatás és egyházjogi gyakorlat nem hatja át az uralmi és kisajátítási logika megdönthetetlen falait, intézményes eljárásait, indokolhatatlan válaszhiányait, vallásszabadságot sértő számtalan határozatát. Ki hallott olyant, hogy a bírói indoklásban ügyészi, titkosszolgálati érveléseket vesznek át szó szerint? Minden indok az igazságügyi reform mellett kell szóljon, ellene egyetlen egy sem” – összegez.
„Lassan kilenc éve folyatom az állandó tojástáncot a román bíróságokon a premontrei perekben. De hogy a jognak, a jogi érvelésnek, bírói döntésnek mindennel szemben prioritása van, talán éppen az cáfolja meg leginkább, amikor titkosszolgálati, gazdasági érdekeltségi, befolyás-gyakorlási helyzetekben nem épp a jog, hanem a joggal való visszaélés valamiféle alkalmazása nyer teret. Most, amikor az Európai Bizottságtól kezdve a Néppártig mindenki arról beszél, hogy Magyarország testén fekélyek vannak, nem jogállam, hogy a bíróságok az ügyészség kézi vezérléssel működnek – innen, Bukarestből nézve azt gondolom, hogy a tipikus tévedés állapota áll fenn, mert nem Budapest, hanem Bukarest az, ahol a joggal való visszaélés tipikus esete áll fenn” – fogalmaz Varga Andrea.
Ez Varga szerint
A jogérvényesség, az ellentmondásos eljárási és érvelési módok, az indok nélküli elutasítások, a perbeni eljárás idejében számtalanszor elnapolt tárgyalások, a főhatóságok és apparátusok egymásra utaló, egymást támogató, ügyfélbarátnak nem nevezhető eljárási technikai trükkjei mind azt sulykolják, hogy lehetetlen megnyerni a pert, mondjuk le róla, veszítsük el a türelmet és a reményt – mondja Varga.
A szakember szerint Trianon után aki értette a módját, az meg tudta menteni a birtokát. Vagy legalábbis el tudta érni azt, hogy becsületes árat kapjon érte, de néha elegendőnek bizonyult, hogy egy kormánypárti politikust szerzett magának. Akik 1921 után kormánypárti közvetítők segítségével román nemzetiségűeknek el tudták adni birtokukat, azoknak a földjét nem sajátították ki 1940-ig.
Amikor aztán jött a 2000-es restitúciós törvény, dús jövedelmet hoztak a birtokperek, a vagyont jelentő ügygondnokságok. „Akinek nem akadt befolyásos protekciója, az sápadtan rója most is a bíróságok köveit, a végén vagy feladja, vagy azt csinálja, mint én: minden peres tárgy darabját sokszoros energiákkal kutatja. Mindegyikkel újrakezdi a peres folyamatot, ahol immár nem egy perről van szó, hanem egy per-családfáról, mintegy 160 eljárási esettel. Utánanézzen minden leágazás ügyirati sorsának, zárt levéltári gyűjtemények leltárainak, minden minisztériumi adattári dokumentum kikérjen, minden okirat lemásoltasson és fordíttasson, ügyiratba iktasson” – sorolja.
Mindez nem egy emberes munka, nem kevés erőfeszítést igényelhet – jegyzem meg.
„Édesanyám nagy segítségemre van ebben, nemrég vonult nyugdíjba, ő készíti a szükséges másolatokat a sajtóból, a rendeletekből, törvénytárakból, jegyzőkönyvekből, egyezményekből, leltári adatokból kihámozható végtelen szövegtengerig. A munka elvégzéséhez éveken át nem ajánlkoztak sem partnerintézmények, sem a román jogi huzavonát kivárni képes kollégák, sem a rend magyarországi vagy római levéltárosai” – részletezi Varga Andrea.
Hozzáteszi:
A premontrei rend jogi képviseletének magyar kormányzati, nemzetpolitikai forrásokból való támogatása, valamint a szükséges nyomásgyakorlás érdekében európai esélyegyenlőségi, jogszolgáltatási és partnerségi kooperációk kezdeményezése, kialakítása, egyeztetése egyaránt ildomos lenne. E mellett pedig ez az ügy is megérdemelné, hogy a széles közvélemény tudomást szerezzen róla, valamint a nemzetközi közvélemény és az uniós döntéshozók is világosan lássák, milyen aggasztó a román igazságszolgáltatás függetlenségének, jogállamiságának és modellértékűnek nevezett kisebbségpolitikájának helyzete.
Mit hoz a jövő?
S hogy mi lehet a jövője, a végkimenetele ennek a több mint 80 éve húzódó, kilátástalannak tűnő folyamatnak? Az egyházjogász szerint a jó hír az, hogy mivel a rend vagyonát még a kommunizmus előtt államosították, így az alkotmány és a jogszabályok sem tiltják, hogy klasszikus birtok-visszaigénylési eljárással adják vissza a premontrei vagyont a jogos tulajdonosnak. A premontrei ingatlanok visszaigényelhetősége adott, a rend visszakaphatja ingatlanjait akkor is, ha nem a kommunista érában államosították birtokaikat, hanem korábban kobozták el.
Varga Andrea szerint az világosan látszik, hogy a restitúciós törvény egységfrontba tömörítette a posztkommunista rendszer haszonélvezőit a nacionalistákkal, akik felismerték, hogy a restitúciós ügyek milyen lehetőségeket rejtenek magukban restaurációs céljaik megvalósításához.
Taktikájuk egyik sarkalatos pontja Varga szerint az lett, hogy az ortodox egyházat, illetve falusi és városi románokat fellázították és szembeállították a római katolikus, illetve görög katolikus egyházzal, a templomok, kolostorok, iskolák át- vagy visszaadásának megtagadásával. Úgy vélték, hogy e belső harcokban felmorzsolódik a katolikus egyház, a tanulók szülei is alkalmassá válnak azoknak a defetista hangulatoknak a befogadására, amelyeket a nacionalista sajtó sugall. A vallásos ortodox lakosságot sok esetben a vallásvédelem jelszavával vagy
a görög katolikus vagyon esetén az ortodox egyházi vagyon likvidálásával szemben mozgósítottak.
Sokszor e követeléseket úgy állították be, mintha azok csak egyes személyek, például a mohó premontrei prépost vagy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium igazgatója ellen irányulnának. Ugyanakkor ravaszul kiagyalt rágalmakat terjesztenek az erdélyi, tehát magyar római katolikus egyház irredentizmusáról, és azt követelik, hogy a román állam velük szemben járjon el és ezen irredenta emberek helyébe mérsékelt, józan elemek kerüljenek. Példaképpen akár utalni is lehet számos más egyházi restitúciós ügyre, melyekben és melyek körül hasonló machinációk folytak, nem mindig eredménytelenül – jelenti ki Varga.
És meddig tervezi folytatni Varga Andrea mindezt a tevékenységet?
„A premontrei ügyek 22 éve vannak az életemben. Nem kell nosztalgiázni, hiszen a múlt nem lezárt, nem befejezett, ahogyan sohasem beszélhetünk egy nemzet történelmében különálló, lezárt időkről. A múlt velünk, bennünk él tovább, reflexeinkben, gondolkodásunkban, szokásainkban, sokszor még szókészletünkben is. Része jelenünknek, így az azzal való szembesüléstől való félelem, az arra való reflexió hiánya éppen, hogy gátolja jelen lehetőségeink felismerését, megragadását. A múltat nem lehet végképp eltörölni, még akkor sem, ha sokan, sokféleképpen próbálkoznak. Nagyon jól ismerjük már egymást, minden verziót lejátszunk, megy a kölcsönös szívatás, ugyanúgy élvezzük” – folytatja a szakértő.
„Az akadályok folyamatos görgetésével nem tántorítanak el a perek további vitelétől, ugyanazzal a szívóssággal viszem tovább őket, ahogy 35 évvel ezelőtt, amikor versenyszerűen sportoltam. Általában figyelni kell a véletlen találkozásokra. Ha az által több leszek, akkor a Jóistentől van, és majdnem midig feladattal jár” – összegez Varga Andrea.
A kormányfő szerint még nem lehet pontosan felmérni, hogy a határ menti régiókban lakó román és magyar emberek számára milyen nagy jelentősége van ennek a változásnak.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is szkeptikusabbá vált.
„Az osztrákokra még várni kell, mi már megvagyunk” – írta a magyar miniszterelnök.
A schengeni övezethez való csatlakozás megszünteti a határellenőrzést, ami különösen a magyar–román határ menti vállalkozások számára hozhat jelentős könnyítéseket. Az adminisztratív akadályok csökkenése új piacokat és gazdasági lehetőségeket teremt, miközben a verseny is fokozódik – véli a Makronóm Intézet elemzője. Bulgária csatlakozása kisebb mértékben, de szintén hozzájárulhat a magyar gazdasági kapcsolatok bővüléséhez.
„Élj érdekes időkben” – állítólag így szól az ősi kínai átok. Idén, úgy fest, meg is fogant, főképp ideát, az úgymond Nyugaton.
Az egység állítólagos tevékenységéről egy parlamenti vizsgálóbizottság tájékoztatást adott a védelmi minisztériumnak, de „nem történt semmi”.
Advent idején elindulnak a magyarok a városka felé, ugyanis a Magas-Tátra ölelésében megbúvó település még hóval és igazi téllel kecsegteti az odalátogatókat. Csender Levente írása.
