Afrika-kutató: Európa az álmok hazája az afrikaiak szemében

Marsai Viktor

Amikor Emmanuel Macron francia elnök a minap Burkina Fasóban járt, egy egyetemen kijelentette, hogy a franciák már nem akarnak diktálni az afrikaiaknak. Ennek ellenére, amikor az afrikai ország vezetője elhagyta az előadót, Macron azzal viccelődött, hogy az afrikai elnök csak azért ugrott ki, hogy megszerelje a klímát. Mi a gyarmatosítás és a dekolonizációs folyamat mérlege? Jobb hely lett Afrika az elmúlt ötven évben?

Történelmi konszenzus van arról, hogy a gyarmatosítás az európaiak egyik legnagyobb bűne volt az elmúlt évszázadok során. A legnagyobb probléma a gyarmatosítás kapcsán az, hogy Afrika egészen a XIX. század második feléig alapvetően egy megkerülendő akadályt jelentett. Ez a kontinens kapcsolódott be legkésőbb a nemzetközi rendszerbe. Ehhez pedig nagyon gyorsan kellett alkalmazkodnia, hiszen az európaiak gyakorlatilag néhány évtized alatt ledarálták Afrikát. Nemcsak az európai emberek voltak idegenek számukra, hanem az az állameszmény is, amit megpróbáltak ráerőltetni a kontinensre, ennek pedig rövid- és középtávon súlyos következményei lettek. 

Semmi jót nem hozott Afrikának az európai ember? 

Érdemes óvatosan fogalmazni, nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük, hiszen rengeteg pozitív elem is megjelent, mint például az egészségügy forradalma. A missziók egyszerre voltak a gyarmatosítás eszközei, de paradox módon iskoláikkal biztosították annak a modern afrikai elitnek a megszületését is, amely aztán a dekolonizáció folyamatát el tudta indítani. 

Miért hagyták el a gyarmatosítók a kontinenst?

A dekolonizációval kapcsolatban három nagy megközelítés létezik. Az afrikai nacionalista narratíva szerint alapvetően szabadságmozgalmak vívták ki a függetlenséget. Ebben sok igazság is van, de

Az olyan országoknak, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia a második világháború után egyszerűen nem maradt forrása arra, hogy ezeket működtesse, mert az adók beszedéséhez olyan infrastruktúrát kellett volna kiépíteni, ami nem érte meg nekik. Ezért vonultak ki politikailag a kontinensről.

Egyszerűen nem érte meg nekik? 

A harmadik koncepció tervezett dekolonizációról beszél. E szerint az értékes gazdasági pozícióikat azért megtartották az európaiak, és csak a költséges államépítést – infrastruktúra kiépítése, közigazgatás megszervezése – hagyták az afrikaiakra, amelyekkel korábban ők sem boldogultak, mert túl sokba került volna. Éppen ezért ma is erősek a gazdasági kapcsolatok a volt gyarmatosítókkal, de ez a globális verseny miatt erodálódik. 

Afrikai gyarmatok 1913-ban

Ma is kolonizálják Afrikát? 

Erről vita van. Nyilvánvaló, hogy ma nem vonulnak be nagy európai, kínai, indiai, brazil hadseregek a területre azért, hogy rabszolgaként dolgoztassák az embereket. Az viszont jól látható, hogy

Ráadásul ebben nem a nyugatiak járnak az élen. A kínai, a brazil és a fejlődővilágbeli tőke legalább olyan professzionálisan terjeszkedik Afrikában, mint az európai. Sajnos sok külső szereplőnek továbbra sem érdeke, hogy a kontinens felemelkedjen. 

Miért nem?

Ha a kontinensen a termelő tevékenységek száma növekedni fog, akkor munkahelyek fognak megszűnni a világ más pontjain. Ha az afrikai kőolajat, ásványkincseket, kakaót ott fogják földolgozni, ez rengeteg megszűnő munkahelyet fog jelenteni más helyeken. Éppen ezért az afrikai eliten múlik, hogy a kontinens tovább tud-e lépni a modernizáció terén. A trendek pozitívak, sok afrikai vezető már látja ezt, dolgoznak ezen. 

Mely országokban mondható jónak a politikai vezetés?

Pozitív példa Etiópia és Ruanda. Persze ennek is vannak hátulütői, hiszen mondjuk Ruandában már 1994 óta ugyanaz az elnök, zárt a politikai rendszer és lényegében ellenzék sincs. A kontinens egyik leggazdagabb országa, Dél-Afrika viszont a felelőtlen vezetés miatt a gazdasági összeomlás szélére került annak ellenére, hogy egész Afrika GDP-jének közel 25%-át adja. Jacob Zuma az alkalmatlan vezető tipikus példája, hiszen egy rendkívül korrupt politikusról van szó, aki klientúrájával lényegében „foglyul ejtette” az államot. 

És a másik nagy ország, Nigéria hogyan teljesít? 

Nigéria egy 200 milliós ország, ahol nagy olajbevétek vannak, de az állam szintén a rossz kormányzás mintapéldája, mert nincs érdemi befektetés például az oktatásba és az egészségügybe. Az ország kapcsán a szakirodalom „jobless growth”-ról, munkahelyteremtés nélküli növekedésről beszél, mivel az óriási bevételek elfolynak a korrupt politikai vezetés kezében. Az új elnök, Muhammadu Buhari ugyan erélyesen fellépett a korrupció ellen, de a kőolaj alacsony világpiaci ára elapasztotta az állami bevételeket, így nem maradt pénzt a modernizációra.

A Boko Haram fegyveresei

Az iszlám és a kereszténység versenyben van egymással Fekete-Afrikában. Hogy élnek együtt ezek a közösségek?

Mindig óva intem a hallgatóimat attól, hogy abszolutizálják ezt a problémát. Feszültségek sok helyen vannak, de

nomád lakosság áll szemben a letelepedett földművesekkel, illetve az egyik oldalon az afroázsiai és nílus-szaharai népeket, a másik oldalon pedig a különféle bantu népcsoportokat találjuk. Erre tevődik rá a keresztény-muszlim megosztottság. Sajnos a vallási köntöst ezen esetekben is gyakran arra használják fel, hogy jóval alantasabb indítékokat – etnikai ellentétek, erőforrás-küzdelem – legitimizáljanak vele. 

Azért a Boko Haram és az Al-Shabab nem éppen a békés együttélés jelképe.

Annak ellenére, hogy a dzsihád univerzális fogalom, a Boko Haram döntően Nigéria egyetlen népcsoportját célozza meg, hiszen a harcosok hatvan-hetven százaléka a kanuri etnikumból jön. Ráadásul Nigériában 100-500 közötti népcsoport van, és az áldozatok többsége muszlim. Az Al-Shabab esetén is érdekes, hogy elvileg a külső ,,keresztény megszállók”, az afrikai békefenntartók  ellen harcolnak, áldozataik 95%-a mégis szomáli, akiket nehéz azonosítani a keresztes eszmeiséggel. Sok országban pedig az iszlám és a kereszténység jól elvan egymás mellett. Ilyen például Kamerun. Vannak olyan muszlim-többségű államok is, ahol az iszlám nem politikai téma. Például Szenegálban az emberek nem értik, hogy a vahhabiták és szalafiták mit is szeretnének velük.

Az EU-Afrika csúcs talán legfontosabb témája volt a népességrobbanás és az afrikai fiatalság helyzete. Fekete-Afrika számos országában 25 év alattiakból áll a társadalom ötven százaléka. Ez nyilvánvalóan kapcsolatban van a migrációval. Mit lehet kezdeni? Hogy lehet ezeket az embereket ott tartani, ahol születtek? 

Ez a kérdés érdekli leginkább az afrikaiakat is, hiszen 2035-ig 300 millió új személy fog a munkaerőpiacra lépni. Az viszont, hogy ennyi új munkahely jönne létre a kontinensen, még akkor is kérdéses, ha az elmúlt évek gazdasági fejlődése folytatódik. Ez a csoport ugyanakkor lehetőséget is jelent, mert minden eddiginél képzettebb.

„Egyszerűen érdekük az, hogy minél több gyermekük szülessen”

Egyesek szerint a túlnépesedés problémáját majd megoldja a természet. Mi erről a véleménye?

A tipikus malthusiánus elmélet követői kétszáz évvel vannak lemaradva. A globalizáció miatt – szerencsére – ma már nem az történik, hogy ha van egy aszály és azt követő éhínség, akkor a lakosság jelentős része elpusztul, mert nincs honnan élelmiszert odaszállítani. Az élelmiszer megérkezik, mert működik az ENSZ és a segélyszervezetek, a zöld forradalom pedig megtermeli a szükséges élelmiszert. Az éhínség Földünkön nem termelési, hanem elosztási probléma.

Ennek ellenére Szomáliában 2011-ben rengetegen meghaltak. 

Szomáliában 260 ezer ember halt éhen, de ahhoz képest, hogy beavatkozás nélkül valószínűleg ötmillió ember halt volna meg, ez még mindig csekély szám. Paradox módon éppen azokban az országokban a legnagyobb a népességrobbanás üteme, ahol a malthusi elmélet alapján azt gondolnánk, hogy olyan problémák vannak, amik megfelezik a lakosságot. A menekülttáborokban élők munkahelyek híján nem tudnak dolgozni, szórakozási lehetőségek nincsenek, a modern fogamzásgátlás pedig számukra elérhetetlen. Egyszerűen érdekük az, hogy minél több gyermekük szülessen, mert akkor nő a rájuk jutó élelmiszerarány, és arra számítanak, hogy a gyerekek közül majd csak ki tud törni valaki.

Miért indul el egy afrikai Európába?

Alapvetően a jobb élet reményében. Ez jelenti mind a munkalehetőségeket, mind az általános életkörülményeket.

A már említett túlnépesedés következtében a fiatal afrikai generáció számára egyre nehezebb a munkaerőpiacon való elhelyezkedés vagy a képzettségüknek megfelelő munkához jutás, és azt gondolják, Európában – vagy a világ más pontjain, Ázsiában, Észak-Amerikában – jobbak az esélyeik sokkal magasabb a jövedelemért. Ennek a képnek a fenntartásában természetesen nagy szerepet játszanak a különféle embercsempész-csoportok, akiknek fontos az állandó bevételek fenntartása. És természetesen ne feledkezzünk meg azokról a tényezőkről sem, amelyek kényszerítő erővel tudnak fellépni: a polgárháborúk, radikális csoportok vagy az aszály. 

Mi az igazság a menekült kontra gazdasági migráns vitában?

Nem szeretnék itt igazságosztó szerepében fellépni, hiszen ez a kérdés nyilván sokkal árnyaltabb, mint ez a leegyszerűsítő szembeállítás. Tény, hogy az érkezők többsége nem azért menekül el, mert az életét közvetlen fenyegetés éri, értsd meg akarják ölni vagy intenzív háború zajlik az országukban. Ez jól látszik például Nyugat-Afrika esetében. Ez esetben – és ez legalább az érkezők 70-80 %-a – alapvetően gazdasági migránsokról beszélhetünk. Ugyanakkor egyes országokban valóban polgárháború dúl, mint Szomáliában, vagy hihetetlenül szigorú autoriter rezsim működik, mint Eritreában. Az is nehéz kérdés, hogy minek tekintjük azt, aki például az éhínség és a nyomor elől menekül – még akkor is, ha tudjuk, hogy ők a kisebbség: az útra kelők zöme a középosztályhoz tartozik, a legszegényebbeknek nincs pénze az utazásra.

Milyen kép él a leendő migránsok fejében Európaról, mik a terveik?

Amint említettem, alapvetően túlságosan optimista és idealizált a kép, főleg a tekintetben, hogy milyen könnyen tudnak oltalmazotti státuszt kapni és milyen könnyen tudnak munkához jutni. Alapvetően azok vannak előnyben, akiknek rokonaik, ismerőseik már itt élnek, így nem légüres térbe érkeznek. A többségük olyan munkahelyeket keres, amellyel stabil jövedelemhez tudnak jutni, és annak egy részét haza tudják utalni a családnak. Ne feledjük, jelenleg a hazautalásokon keresztül több pénz áramlik Afrikába (nagyjából évi 60 milliárd dollár), mint segélyek formájában.

Migrációs útvonalak Európába

Hogyan szervezik meg az utat? Ki segít ebben nekik?

A pénz összegyűjtésében legtöbbször a szűk család, esetleg szegényebb területeken a faluközösség. Utána viszont mindenképp meg kell keresni a közvetítőket – akik vagy legális, féllegális közvetítő cégek, vagy egyértelműen csempészhálózatok. A határok sajnos gyakran elmosódnak, és a fővárosban még csili-vili irodát fenntartó cégről kiderül, hogy csak beetetés volt. Még ha konkrét sérelem nem is éri a migránsokat, gyakran kiderül, hogy a közvetítő cég semmiféle kapcsolttal nem rendelkezik az adott államban a munkaerőpiac felé – bejuttatja oda az illetőt, majd sorsára hagyja. És ezek még a szerencsésebb történetek, hiszen az embercsempész-hálózatok kegyetlenkedéseivel tele van a sajtó. Fontos itt még kiemelni, hogy a szegényebb régiókban, például Etiópiában gyakran még kezdőtőke sem kell az úthoz: azt az illető ledolgozza – szerencsés esetben konyhán mosogat vagy más munkát végez élelemért és szállásért – rosszabb esetben például prostitúcióra kényszerítik.

Muhammadu Buhari nigériai elnök azt mondta, hogy ma Líbiában néhány dollárért úgy adják-veszik az embereket, mint a kecskéket. Hogyan működik a migrációval összefüggő rabszolgaság és az emberkereskedelem? 

A probléma az, hogy a szervezett bűnözői csoportok sok helyen összefonódnak a politikai elittel. Ráadásul a helyiek a rendszerben nem látnak semmi rosszat, hiszen számukra az embercsempészet pusztán bevételi forrás, amivel el tudják látni a családjukat. Az afrikaiak sokszor nem értik azt, hogy például évi 50 ezer nigériai gazdasági migránssal mi baja van az európaiaknak. Eltérő percepciók vannak és mások a preferenciák. Nem feledkezhetünk meg a hazautalások összegéről sem: éves szinten az afrikai diaszpóra 50-60 milliárd dollárnyi összeget küld a kontinensre. Egyes államok esetében a hazautalások összege GDP 25-30%-át is eléri.

Hogyan tekintenek az afrikai kormányok a migrációra?

Nos, hivatalosan küzdenének a „brain drain” ellen és együttműködnek az illegális migráció megfékezésében. A gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy

amely ráadásul a már említett hazautalások kapcsán a GDP-ből is komoly arányt képvisel. Így a gyakorlatban több diplomata is arról panaszkodik, hogy nehéz az együttműködés az afrikai szereplőkkel.

Mi a megoldás?

Egyelőre nem látszik a megoldás. Mindenki a beruházások, a fejlesztési együttműködések fokozását szeretné, a mezőgazdaság és a szolgáltatások mellett az ipari szektor erősödését. Ehhez azonban óriási összegek és a jelenleginél jóval hatékonyabb felhasználás kellene. Nem lehetünk túl optimisták.

Az EU például egy 44 milliárd eurós Marshall-segélyhez hasonló programmal készül. Erről mit gondol? 

Igen, ezt a tervet a német kormány és Angela Merkel vezette elő a G-20 csúcstalálkozóra, és többé-kevésbé már el is fogadták. Fontos eredmény, hogy ma az európaiak foglalkoznak a kontinenssel, de az összeget tekintve alá kell húznunk, hogy éves szinten ma is nagyjából 50 milliárd dollár segély érkezik a kontinensre. Földcsuszamlásszerű változást tehát nem várhatunk.

Hogyan néz ki a segélyezési rendszer?

Ezek fejlesztési együttműködések, tehát nem hitelek, de nem is működő tőke. A legtöbb szakértő szerint a probléma nem az összegekkel van, hanem egyrészt a segélyfüggőség kialakulásával, másrészt hogy a beérkező összegeket nem hatékonyan használják fel. Itt ismét felmerül az a kérdés, hogy mennyire is szeretnének a külső szereplők vetélytársakat saját termelői és szolgáltató szektoruk számára. A '60-as évek óta nagyjából 2000 milliárd dollárnyi összeg áramlott fejlesztési támogatás formájában a kontinensre, ehhez képest az elért eredmények korlátozottak. 

Feneketlen kútba öntött pénzről van szó?

Egyesek szerint igen, de az is biztos, hogy

Ennek két oka van: az egyik a már említett népességrobbanás, ami a gyarmatosítás következménye; a másik ok pedig az, hogy az államiság lassan erősödik a kontinensen. Mi Európában meg tudunk küzdeni egy influenzajárvánnyal vagy egy aszállyal, de Afrikában nincsenek meg az állami képességek, hogy ezt kontrollálják. Ne feledjük, Magyarország ezeréves államiságra tekint vissza, míg a legtöbb afrikai ország alig ötven éves. Márpedig azok az államok tudják jól felhasználni a segélyeket, illetve érdemben befolyásolni sorsuk alakulását, ahol viszonylag jól működik az állam, például Etiópiában, ahol 1 millió négyzetkilométeren 100 millió ember él. Kulcskérdés, hogy a helyi elit mennyire tudja jól felhasználni a beáramló összegeket, illetve megerősíteni és kiaknázni alkupozícióit a nemzetközi rendszerben, ahol sajnos továbbra sincs ingyenebéd: aki hagyja, hogy kihasználják, azt a külső szereplők ki is fogják.