Saját pártjaik csapták be ezeket az embereket – a katalán cirkusz 4 fő tanulsága

„A történteknek van néhány lényeges tanulsága.

 1. A nemzetállam él és virul

Divatos téma arról beszélni, hogy a 21. században a hagyományos nemzetállamok meggyengültek, jelentőségük csökken, és a világ folyását már a szupranacionális szervezetek (pl. az Európai Unió, IMF stb.), a területileg szinte sehova nem kötődő világcégek (pl. Facebook, Amazon), illetve más nem állami szereplők (pl. terrorszervezetek, civil szervezetek, városi önkormányzatok, kisebb területi egységek) határozzák meg. Ebben sok igazság van. Végső soron azonban, amikor igazán lényeges kérdésekben kell dönteni, a nemzetállam továbbra is megkerülhetetlen szereplő.

A spanyol nemzetállam a katalóniai függetlenségi kihívásra pontosan úgy reagált, ahogy a nemzetállamok szoktak, ha a szuverenitásukat belülről támadás éri: erővel átvette az irányítást, a szeparatistákat menekülésre kényszerítette, és/vagy börtönbe zárja.

Ez a reakció nem volt nagyon heves és erőszakos, bár október 1-jén a spanyol rendőrség követett el túlkapásokat. A célját viszont elérte, Katalónia Spanyolország része maradt. Érvényesült a nemzetállami szolidaritás is, amikor a kikiáltott „Katalán Köztársaságot” egyetlen másik állam sem ismerte el. (A magyar kormány sem.) A függetlenségpárti katalánok ezen mintha meglepődtek volna, pedig nem kellett volna. Minden nemzetállam meglátja a saját felbomlásának lehetőségét azokban az esetekben, amikor egy másik országból egy darab egyszer csak megpróbál kiszakadni.

2. A határokat nem közfelkiáltással döntik el

Katalóniában a régió függetlenségének van körülbelül 2 millió lelkes támogatója. Ennyi választó szavazott igennel az októberi illegális referendumon a tartomány 5,3 millió választópolgára közül. A függetlenségi érzület önmagában természetesen nem elítélendő, válthat ki a szemlélőből empátiát és rokonszenvet, meg lehet érteni az okait (például ebben az írásban az egyik lényeges okot, a nyelvkérdést megpróbáltuk részletesen bemutatni).

Csakhogy ezeket az embereket a saját pártjaik csúnyán becsapták. A határokat ugyanis nem közfelkiáltással döntik el, nem hashtag kampányokkal, sőt még csak nem is szavazással.

Az októberi referendumon sokan tágra nyílt szemmel csodálkoztak, hogy miért nem engedik őket szavazni, hogyan bánthatják őket, amikor ők csak a demokratikus jogaikkal élnének. A helyzet azonban az, hogy ez a demokratikus jog – szavazással dönteni a kiválásról – ab ovo nem létezik, legfeljebb abban az esetben, ha az alkotmány ezt tételesen nem tiltja. A nemzetállamok alkotmánya soha nem engedi meg, de többnyire a szövetségi államoké sem. Az Egyesült Államok, Németország vagy Ausztrália alkotmánya nem teszi lehetővé, hogy az országot együttesen alkotó tagállamok kiváljanak, Kanadáé (vagy az egykori Jugoszláviáé, Szovjetunióé) azonban igen. Francia, olasz régiók, magyar megyék nem rendelkeznek kiválási joggal, ahogy spanyol autonóm régiók sem.”