Dac volt bennem, meg harag, mert Székelyföldön akkoriban mindenkinek volt apukája, csak nekem nem – Böjte Csaba a Mandinernek

Milyen emlékei vannak a korai éveiből?
Meghatározta a gyerekkoromat, hogy édesapámat börtönbe zárták, megkínozták, ami aztán a halálához vezetett. Verseket írt az 1956-os forradalom után, hidegről, farkasokról meg arról, hogy ki kell tartani, mert jön a tavasz.

Ezért kapott hétéves börtönbüntetést?
Példát statuáltak vele, meg másokkal is. Hamarabb szabadult, de olyannyira megnyomorították, hogy hamarosan meghalt. A versei a Securitate fiókjába kerültek, és a rendszerváltozás után megkaphattam. Csak ezek a versei maradtak fenn.

Mit érzett az édesapja halála után?
Dac volt bennem, meg harag, mert Székelyföldön akkoriban mindenkinek volt apukája, csak nekem nem. Kilógtam a sorból. Később, már tizenéves fejjel aztán elgondolkoztam, kire is haragszom valójában. Arra a verőlegényre, aki bántotta apámat a börtönben, és aki miatt később meghalt? Vagy az ügyészre, aki első fokon halálos ítéletet kért rá? Vagy a börtön­parancsnokra? Esetleg az egész kommunista rendszerre? Ráébredtem, hogy valójában egyikükre sem. Ha egy sötét szobában nekimegyek egy asztalnak, az megbillen, és leesik róla a váza, nem azért történik, mert én rossz vagyok, hanem azért, mert sötét van. A fény hiányzott azoknak a lelkéből, akik bántották apámat. János evangéliuma azt mondja, „a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt”. Isten az a fény, amelynek a jelenlétében minden világossá válik. A világban tehát nem haragot és gyűlöletet kell terjeszteni, hanem a fényt.

Tizenévesen már nem haragudott a világra, de mikor találta meg Istent?
Az nem úgy van, hogy egyszer csak szembejön az emberrel. Én is sokat jártam az istenkeresés útján. Mikor nevezzük a fát fának? Mikor kibújik a magból, vagy amikor már arasz nagyságú? Így vagyunk a hittel is. Folyamatosan nő, mélyül, a végtelent bebarangolni pedig idő. Még szerencse, hogy az örökkévalóság áll előttünk.

Miért dolgozott fiatalon fél évet egy kaolinbányában a Hargita tetején?
Akkor már megszületett bennem a vágy, hogy a teológiára menjek, de éreztem magamban még a gyengeséget, megerősítést akartam. A Hargitán úgy éltem, mint egy remete, visszavonultan, csendben. Szeptembertől tavaszig voltam fent a hegyen, mint Ábel, Tamási Áron hőse. Egy romos épületet kaptam, a kályhát én raktam össze téglából. A kaolinbányában dolgoztam, sokszor éjjel is. Megerősítést vártam, és azt is szerettem volna, hogy közel legyek azokhoz, akikért vállalni akarom a papi hivatást. Mivel négy-ötszáz ember dolgozott a bányában, erre is volt lehetőségem. Hasznos hónapok voltak, mindenkinek csak ajánlani tudom egy nagy döntés előtt a hargitai bányát. Később jelentkeztem szerzetesnek, de titokban vettek fel, mert a kommunisták nem engedélyezték volna.

Miért pont a ferences rendet választotta?
Azt szoktam mondani erre félig komolyan, hogy mert nem vagyok olyan jámbor, mint egy bencés, nem vagyok olyan buzgó, mint egy piarista, és nem vagyok olyan okos, mint egy jezsuita. A ferencesekben megfogott az a gyermeki jókedv és derű, amit éreztem, ráadásul Erdélyben sok szent embert adtak a ferencesek.

Hogy élte meg, amikor pappá szentelése után néhány hónappal megszűnt a Ceaușescu-diktatúra?
Még a bukás előtti években sok szegény, beteg emberhez jártam. Nem volt fűtésük, villanyuk, orvosságuk. Semmijük nem volt, de ezek az emberek imádkoztak a változásért. A Jóisten meghallgatta őket, és változtatott a világon.

Milyennek látta a Ceaușescu-rendszert?
Isten nélküli világ volt. Jézus azt mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybegyűjtik ezeket, a tűzre vetik, és megégnek.” Ezért kell keresni Istent, mert nélküle idővel zsákutcába kerül az ember. Ma is ezt látjuk. És hiába van most a szörnyű orosz–ukrán háború, és gyilkolnak a Közel-Keleten, azt mondom, nem szabad elvesztenünk a jövőbe vetett hitünket.

Ki volt az első befogadott kisgyermek Déván, emlékszik még rá?
Jött egy néni, hogy az állomáson kapott egy apró kislányt, és itt akarja hagyni. Mondtam neki: „Maga találta, vigye akkor haza!” Azt válaszolta, a férje elhajtja, ha meglátja. Engem meg a püspököm, feleltem. Aztán ott maradtak a szentmisén, az aznapi evangéliumban pedig ez a mondat szerepelt: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be.” Felnéztem, a kislány mosolygott rám, s akkor azt mondtam magamban, hát próbáljuk meg. Malvinnak hívták a kislányt, roma származású volt, Arad mellől, de a vezetéknevét sem tudta, és azt sem, hogy merre született.

Mi lett vele később?
Felcseperedett, rendes ember lett. Férjhez ment, életet adott két szép gyermeknek, a harmadikat szülte, amikor meghalt a kórházban, Isten nyugtassa! Dél-Erdély iparosított terület volt: vasöntödék, szénbányák, autógyárak. Aztán minden összedőlt. Sokan tönkrementek, családok hulltak darabokra. A gyerekek meg ott koldultak. Befogadtuk őket, enni kaptak. Másnap is jöttek, harmadnap is. Aztán egész nyáron. Akkor már egész csapat gyerek volt a kolostor körül. A nyár végén mondtam nekik, hogy akkor haza kellene menni, mire egy kislány megszólalt: „Pap bácsi, miért nem csinálunk éves tábort?” Azóta a harmincadik éves tábort csináljuk…

Mi lett azzal a hatezernél is több gyermekkel, akin segítettek?
Ahogy mondani szoktam, sikerült kinyerni belőlük a szeretetet. Van, aki szerzetes lett, van olyan, akinek az apja-anyja pásztor volt, ő pedig most éppen recepciós egy szállodában. Már ezernél is több unoka van, és nem olyan régen megszületett az első dédunoka is. Nagyon jó érzés, hogy ezek a gyerekek már gondoskodni tudnak a saját gyermekeikről. Ma már jobb a helyzet, mint harminc éve. Akkor tapintható volt a mélyszegénység, a kilátástalanság Romániában. Van egy házunk Déván, amit azért tartunk, hogy ha valamelyik gyerekünk már felnőttként bajba kerül, összedől az élete, legyen hová visszavonulnia. Hála Istennek, hosszú ideje senki nem lakik a házban…

A románok kezdetben minden követ megmozgattak, hogy tönkretegyék a dévai menedékházat.
A gyermekvédelem állami monopólium volt akkoriban. Erre jött egy ember, aki ráadásul magyar és még katolikus pap is. Okoztam nekik némi fejtörést, de mára elfogadtak.

Milyen karácsonyi ajándék vár a Böjte-gyerekekre?
Én minden évben próbálok más karácsonyi ajándékot adni a gyerekeknek. Volt olyan év, amikor megkerestük az utcán a kicsik szüleit, lefürdettük, felöltöztettük őket, és az volt az ajándék a gyerekeknek. Máskor megajándékoztam őket a jócselekedet örömével. Az ajándékaik közül kellett választaniuk. Aztán bementünk a dévai börtönbe, ahol karácsonyi énekeket adtunk elő, én is szóltam pár szót a háromszáznyi elítéltnek. Aztán a gyerekek átadták az ajándékokat, cukorkát, szaloncukrot, amit ők vittek. Olyan sírás lett a rabok között, egyből tudták, jó dolog jónak lenni. És megtanítottuk a gyerekeknek is. Azt látom, hogy nem tudjuk egymást lelkesíteni, bátorítani, nem tudunk egymásnak drukkolni, ezért idén megszerveztünk Sepsiszentgyörgyön egy négycsapatos focikupát. Jött egy csapat Szegedről, egy román csapat Vajdahunyadról, egy Szerbiából
és egy Székelyföldről, a gyerekek pedig drukkolhattak. Meg kell őket tanítani erre is. Mint ahogy azért viszem őket színházba vagy festménykiállításra, hogy rácsodálkozzanak a világ szépségeire. Meg kell tanítani a gyermekeinket arra, hogy kinézzenek a fejükből. Ne magukba legyenek zárkózva, ne csak a saját örömükkel, bánatukkal foglalkozzanak. Volt arra is példa, hogy motorosokat hívtam Dévára – gyors motorokat hoztak –, hogy a gyerekek vegyék észre, nem csak egyes és kettes meg rükverc van a világon, hanem nagyobb sebesség is. Sajnos azt látni, hogy sokan csak lassan, tipegve-topogva haladnak az élet útján. Pedig annyi jó példa van! Nem is olyan régen voltam egy díj­átadó gálán, és nagyszerű emberekkel találkozhattam. Kellenek a példaképek! És sok van belőlük, csak meg kell mutatni őket. Ha valaki nem hiszi, mennyi jó ember van, tegyen valami jót, és látni fogja, mennyien állnak majd mellé.

Mit üzen azoknak, akik keresik Istent, de még nem találták meg?
Emlékszem, egyszer a csíksomlyói templomban ültem, és azt kérdezte tőlem az Isten: „Hiszed azt, hogy ha én adtam neked a beszéd készségét, akkor tudok is szólni hozzád? Hiszed azt, hogy én, aki odaadtam neked a hallás készségét, hallom, amit nekem mondasz? Igen? Akkor beszélgessünk!” Be kell menni a templomba, Isten szólni fog hozzánk! Emlékszem arra is, hogy még a teológia előtt voltam, valami félreértésből útlevelet kaptam, és eljöttem Budapestre. Leültem a Duna partján József Attila szobra mellé, és írtam egy levelet a Jóistennek. Leírtam, hogy gondok vannak a világban, gondok vannak bennem, a levélből papírhajót csináltam, és rátettem a Dunára. Évtizedekkel később ismét Pestre jöttem, és az ötszáz gyerekemet elvittem József Attila szobrához a Duna-partra, ott pedig elmeséltem nekik ezt a történetet. Egy apró kisgyerek a végén annyit kérdezett: „Pap bácsi, és Isten megkapta a levelet?” Felelni sem volt időm, mikor egy nagyobbacska lány mosolyogva ránézett, és azt mondta: „Még válaszolt is. Mi vagyunk a válasz a levélre…”

***

***

Csender Levente: Egy páratlan életút

Épp négy éve volt a Libri első – és eddig utolsó – karácsonyi könyvvására a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán, amit Böjte Csaba nyitott meg. Nem fogta hosszúra, elmondatott a közönséggel egy Miatyánkot, néhány gondolatot hozzáfűzött, és mentünk is a Centrál kávéházba, ahol a Helikon Kiadó igazgatója bemutatott minket egymásnak, és közölte Csaba testvérrel, hogy én lennék, aki a következő könyvet írja róla. Csaba testvér rám nézett, és azt mondta, hogy szereti a kihívásokat.

Így kezdődött, aztán jöttek a kalandok, amik többször is felülírták a terveinket. Az első a koronavírus-járvány volt, ami miatt fél évet csúszott a munka kezdete. Mikor sikerült végre maszkkal felszerelkezve, korlátozások, karantén közepette kijutnom, már 2020 nyarát írtuk. Úgy képzeltem a munkát, hogy leülünk a dévai kolostor belső udvarán minden reggel, beszélgetünk, aztán én napközben leírom, majd másnap felteszem az újabb kérdéseim, s így haladunk szépen végig Csaba testvér életén. Ehhez képest azt mondta az atya, hogy üljek be mellé az anyósülésre, és megyünk. Kitettem a diktafont, és útközben beszélgettünk. Így teltek a hetek, ő végezte a munkáját, én meg mentem vele, szaporodott a hanganyag, s ez így sokkal jobb és izgalmasabb volt, mint ahogy terveztem, mert beleláthattam Csaba testvér életébe, mindennapjaiba, részese lettem az életének egy időre, így látleletet kaphattam a jelen állapotokról, megismerhettem a gyerekeket, a nevelőket, a kollégákat, bepillantást nyerhettem a Szent Ferenc Alapítvány életébe. 

Az első tapasztalatom az volt, hogy Csaba testvér nagy falat, nem kellene ezt az életrajzot siettetni. Akkor jött az ötlet, hogy írjunk egy füveskönyvet 2020 karácsonyára. Így született meg a Böjte Csaba füveskönyve – Örömhöz segítő gondolatok, amely azóta már a hetedik utánnyomásnál jár, ezt követte a Böjte Csaba füveskönyve 2. – Boldogsághoz segítő gondolatok 2021-ben. Mindeközben én gyűjtöttem az anyagot az életrajzi könyvhöz, amely Csoda minden nap munkacímen íródott, s a legnagyobb kérdés munkált bennem: ki Böjte Csaba? Ki ez az ember? Feltettem neki ezt a kérdést. Egy marék por, mint bárki más – hangzott a rövid válasz. Aztán kifejtette, azt szeretné, hogy akárcsak Jézus Krisztus, ő is vigasztaló, bátorító legyen ebben a bizonytalan világban.

Ez lett a könyv központi magja, s innen indultam el a gyerekkor felé, hogy kiből lett Böjte Csaba, a ferences szerzetes, milyen gyerekkora volt, mekkora hiány volt az életében az 1956-os forradalommal szolidarító verseket író s ezért bebörtönzött és halálra kínzott apa. Vajon az apanélküliség mennyire járult hozzá ahhoz, hogy ő aztán hatezer nehéz sorsú gyerek apja legyen? Hogyan élték túl a Ceaușescu-diktatúrát? Fiatal hippiként hogyan jutottak egy korty friss levegőhöz a Szent Anna-tónál? Miért lett szerzetes? Miért épp ferences? Hogyan segített meghozni a döntést a bányászélet Hargitafürdőn? Kik voltak a példaképek, mesterek? Miért kellett titokban beöltözni szerzetesnek? Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, amikor Dél-Erdélybe helyezték? Hogyan küzdött a hatóságokkal a gyerekekért, az iskoláért. Hogyan indította el Csaba testvér Románia első magániskoláját a szórványban, hogyan győzte meg a román hatóságot, hogyan épült ki a gyermekvédelmi hálózat Erdélyben?

Újabb fordulatot hozott aztán a 2022-ben kirobbant botrány, amely megmutatta, hogy a legjobb szándék mellett is mekkora kockázatokkal jár a másokba vetett bizalom. Ezerből egy nevelő élt vissza Csaba testvér és a gyerekek bizalmával, de az elég volt ahhoz, hogy durva médiahadjárat induljon az alapító ellen, mindent előszedtek, mindent kiforgattak. Mindeközben arra voltam kíváncsi, hogy Csaba testvér ezt hogyan éli meg, mit változtat rajta az, hogy neveltjei, nevelői is szembefordulnak vele. Zarándokolt, átszervezett, megbocsátott az őt igaztalanul vádlóknak is. Így lett Fényből és sárból a könyv címe, előtérbe helyezve az esendő embert. Hogyan éli meg azt az újszövetségi párhuzamot a saját életében, hogy Jézust épp az övéi nem fogadják be? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. Hálás vagyok azért, hogy részt vehettem a folyamatban, s azért is, hogy ez végül 2023 karácsonyára impozáns könyv formájában testet öltött, így mások is részesei lehetnek e páratlan életútnak.

A Szent Ferenc Alapítvány nemrég lett 30 éves, Böjte Csaba pedig hamarosan 65 lesz. Talán elfogadja ő is ezt a könyvet születésnapi ajándéknak a Hitel Kiadótól, melynek ez a debütáló kötete.

Csender Levente: Fényből és sárból – Böjte Csaba élete. Hitel Kiadó, 2023

Nyitókép: Földházi Árpád